Lecke tökéletességre törekvőknek

Te is képes vagy hosszú órákig keresgélni a neten, hogy melyik hotelben foglalj szobát, miközben újabb és újabb igényeket fogalmazol meg? Kivetted a barátnőd kezéből a kést az idei lecsópartin, mert nem jól vágta a hagymát? Végtelennek tűnő időbe telik, mire a drogériában kitalálod, hogy melyik a (tényleg) legjobb szappan és hatodszor igazítod meg a szalvétákat az asztalon, mert nem állnak tökéletesen? Amikor anya lettem, úgy gondoltam, hogy én majd mindent úgy csinálok, ahogy a nagykönyvben meg van írva – hűen követtem is Wolfgang Goebel és Michaela Glöckler A nagy gyermek-kalauzában olvasottakat. Az élet persze ezt felülírta – teszem hozzá, szerencsére –, a gyereket végül nem neveltem tökéletesen, és ma már beérem azzal, hogy elég jó szülőnek tartom magam.

Mindig igen, mindig azonnal

De mi van akkor, ha te vagy az, akire mindig mindenben lehet számítani? Ha azonnal felkapod a telefont, mert hátha fontos, ha a barátaid úgy ismernek, mint aki bármikor bármiben segít? Ha akkor is ugrasz, amikor nem kéne. És ha nem elég az elég jó? Te vagy, akiről szuperlatívuszokban beszélnek, hiszen te nem mondasz nemet. Te vagy, aki tudja a válaszokat, vagy ha nem, akkor hamarosan előáll a tökéletes megoldással. Ez az egyik oldal. Aztán ott van a másik, ami már nem ilyen szép: szorongsz, azt érzed, hogy eleged van, azonnal a fejedre akarod húzni a takarót úgy, hogy jó darabig senki ne vegyen észre, vagy csábítóbbnak tűnik a missziós munka Timbuktuban, mint még egy adóbevallás elkészítése annak a havernak.

Hogy hol ér véget az igényesség, és hol kezdődik a perfekcionizmus? Leindler Milán pszichológus szerint ezek egy képzeletbeli skála szélső értékei. A pszichológiában széles körben használt, statisztikai alapú Big Five személyiségmodell öt nagy dimenzió egyikeként írja le a lelkiismeretességet, ide tartozik a szorgalom, a precizitás, a pontosság, a megbízhatóság, az igényesség. „A legtöbb embert átlagosnak tekinthetjük, bizonyos helyzetekben precíz, időre elvégzi a feladatait, más helyzetekben viszont nem. Az egyetemi beadandó mindig időre elkészül, de otthon a széken hevernek a vasalni valók” – mondja a szakember. A skála egyik végén a hanyagság áll, amihez ugyanakkor lazaság, spontaneitás, akár művészi kreativitás is társulhat. „Ha folyton azon szorongok, hogy kövessek egy mintát, nem tudom igazán kifejezni magam” – teszi hozzá. A skála másik végén a perfekcionizmus áll. Amikor mindenek felett áll a munka és a feladatok pontos elvégzése – olyan mértékben, hogy annak sokszor már nincs értelme. Százszor is le lehet ellenőrizni, hogy a beadandóban megvan-e minden oldalszám, és hogy a konyhaszekrényben minden bögre füle egy irányba néz-e…

Amikor a döntés élet-halál kérdése

Zsuzsi a harmincas évei végén jár, két lányát neveli. Azt mondja, sokáig fel sem merült benne, hogy perfekcionista lenne, inkább alaposnak, körültekintőnek és felelősségteljesnek jellemezte magát. „A perfekcionizmusnak van egy nagyon hízelgő oldala. Megbízhatónak mondanak, jó anyának, és így tovább. Én pedig ezeket elhittem, és közben tényleg szerettem volna jól csinálni mindent.” A nehézségek akkor kezdődtek, amikor a nagyobbik lányának kellett iskolát választania. Hónapokon át böngészte a szülői fórumokat, hasonlította össze a sulik pedagógiai programját (de a tantermek kinézetét is), nézegette a közlekedési lehetőségeket, és listákat vezetett az iskolák előnyeiről-hátrányairól. „A férjem egyszer megkérdezte, nem lehetne-e egyszerűen elmenni megnézni két intézményt, aztán választani. Ettől teljesen kiborultam. Úgy éreztem, nem érti, hogy a gyerekünk jövőjéről van szó.”

Később rájött, hogy nemcsak az iskolaválasztásnál működik így, hanem más, bármilyen apró döntést igénylő helyzetben is. Elképedve hallgattam, amikor felsorolta, hogy ugyanígy járt el egy pár napos szálláskeresésnél, vagy főzésnél, egy születésnapi uzsonnához például több receptet is kipróbált, hogy biztosan minden tökéletes legyen. Utólag, azt mondja, megértette, hogy mindez arról szólt: ha valamit elront, akkor ugyebár rossz anya… A pszichológus szerint az ilyen rágódás valójában a szorongás egyik formája. „A szorongásnak ezernyi oka lehet, gyakran félünk a következményektől, el akarunk kerülni fiktív kudarcokat vagy rossz érzéseket. És a szorongó embernek minden döntés élet-halál kérdése. Érdemes pedig megpróbálni ezeket elhelyezni egy fontos-nem fontos skálán, és ehhez mérten pazarolni rájuk az energiát.”

Zsuzsi nem omlott össze, de folyamatosan fáradt volt, miközben kívülről úgy tűnt, minden rendben van. „Azt vettem észre, hogy a legjobbat akarom adni a körülöttem lévőknek, de közben nem voltam jelen. Ott ültem mellettük, mégis azon kattogtam, hogy mi a következő dolog, amit el kell döntenem.” Ma már hatékonyabban tesz különbséget fontos és kevésbé fontos döntések között, de mint meséli, könnyen vissza tud esni. „Ha megbetegszik valamelyik gyerek, vagy túl sok a feladat, rögtön érzem, hogy mindent kontrollálni akarok. De egy terápiának hála odáig jutottam, hogy fel tudom tenni magamnak a kérdést: a gyerekemnek van szüksége erre a megoldásra, vagy nekem van szükségem arra az érzésre, hogy mindent jól csinálok?”

Amikor nem egyszerűen magas elvárásokról van szó, hanem egy apró döntést is úgy igyekszik meghozni valaki, mintha az határozná meg az emberi értékét, az már képes rombolni az önértékelést.

Ennek a hátterében gyakran félelem húzódik meg. Hibázástól, szégyentől, rossz véleményektől. „Egy perfekcionista ember életében az elmélkedés a teljesítménnyel kapcsolatos helyzetekről hatalmas jelentőséggel bír. Korábban előfordult, hogy a kudarcokat a környezet büntette, és megszégyenítésben volt része. Ha valaki azt tanulja meg kiskorában, hogy szabad hibázni, sőt a hiba része az életünknek, és abból tanulhatunk, akkor később nem fog aggódni a következmények miatt” – teszi hozzá Leindler Milán.

Szerző: Zimre Zsuzsa Fotó: Getty Images