Hogyan lett belőled „főállású” önkéntes?
Hosszú volt az út, pontosan felidézni nem is tudom, de az biztos, hogy mindenről a szüleim „tehetnek”: szociálisan érzékeny emberek, akiktől mindig azt láttam, támogatni kell azokat, akik segítségre szorulnak. Nem tudatosan csinálják, a jó szándék vezérli őket. Tőlük ered, hogy én is nagyon hamar megtaláltam magamnak azokat az ifjúsági programokat, amik valami jó ügyet szolgáltak.
Az egyik meghatározó élmény egy ifjúsági csereprogramhoz köthető: 15 éves voltam, amikor a néptánc révén a legjobb barátnőmmel Salgótarjánból egyenesen Finnországba látogattunk. Így ismerkedtem meg a civil szervezetek munkájával, itt láttam át, hogyan működnek a küldőszervezetek, ennek hatására kerültem kapcsolatba más szervezetekkel, de a továbbtanulást is ez befolyásolta: társadalmi tanulmányok és nemzetközi tanulmányok szakon végeztem.
Ami aztán végleg elindított az önkéntes pályán, az egy 2016-os utazás volt: egy évet Spanyolországban, egy ifjúsági és női központban önkénteskedtem. A feladatunk az volt, hogy a női központban végzett munkát összehozzuk az ifjúsági programokkal. Különböző szabadidős tevékenységet szerveztünk, nyelvi klubbot létesítettünk, ahol a gender témára fókuszáltunk.
Amikor hazajöttem, tudtam, ezt a munkát szeretném aktívan folytatni, aztán egy véletlen folytán egyik ismerősöm megkérdezte, lenne-e kedvem az Útilapunál önkéntes koordinátori munkát végezni. Persze rábólintottam, ma pedig már én vagyok a szervezet elnöke. Jelenleg már nemcsak szabadidőm része az önkénteskedés, ez lett a főállásom.
A szervezetről
Az Útilaput 1993-ban alapította egy csapat lelkes fiatal, akik maguk is részt vettek egy külföldi táborban, és úgy gondolták, hogy ezt a lehetőséget megismertetik Magyarországon is. Azóta bejáratott rendszerben működve, nyaranta több mint 100 önkéntes jut ki segítségünkkel külföldi táborokba a világ minden táján, ahonnan élményekkel gazdagabban térnek haza. Az Útilapu a Service Civil International magyar tagszervezete, melynek alapvető célja a békéért való önkénteskedés. A hálózat 2020-ban lesz 100 éves.
Mi a legnagyobb motivációd?
Eleinte a kalandvágy volt a meghatározó, élményeket akartam szerezni. A finnországi úttal váratlanul kinyílt előttem a világ – sőt az élet. Ez az élménykeresés aztán éveken át elkísért, majd ahogy értem, úgy értettem meg, ezzel másoknak is tudok segíteni, hatással tudok lenni mások életére. Az önkéntesek többsége úgy jön haza a „szolgálatról”, hogy az egy meghatározó, gyakran sorsfordító élmény volt számukra, nemcsak a gondolkodásukat, de az életüket is megváltoztatta. Ilyenkor érzem, minden túlórát, éjszakázást, fáradozást megér ez a munka.
Ezzel együtt nem gondolom, hogy ehhez az élményhez külföldre kell menni, van itthon bőven tennivaló, akár a közvetlen környezetünkben is.
Az önkénteskedés messze nem csak az, amit én teszek, hanem az is, amit a szüleim csinálnak. A legkisebb támogatás is óriási ajándék lehet a másiknak.
Külföldön hogyan működik az önkéntesség?
Vannak országok, ahol kultúrája van ennek, szinte a rendszer része. Németországban például jellemző, hogy a fiatalok érettségi után elindulnak a nagyvilágba önkénteskedni. Tudatosan választanak maguknak egy olyan projektet, amiről azt gondolják, hasznos lesz számukra, ami esetleg a későbbi szakmájukba belevághat, vagy, ami segíthet eldönteni, hogy milyen szakmát válasszanak.
Itthon más a helyzet. A magyar fiatal gyakran nem tudja, mit csináljon, nem biztos benne, hogyan, merre induljon tovább – például a diploma, netán sikertelen felvételi után van, munkát keres vagy kiégéstől szenved. Esetükben gyakran érzem, össze vannak zavarodva, és az önkéntes munka segítségével próbálják megtalálni magukat. Ezzel persze nincs semmi baj, az már óriási dolog, ha valaki „csak” annyit tud, hogy valami hasznosat szeretne tenni, és van bátorsága elindulni.
Ezt a munkát abba lehet hagyni?
Nem hiszem! Ez már örökre a személyiségem része marad.
