Bori öt és fél éves. Gyönyörű, jópofa, kedves, aranyos… de néha meg lehet őrülni tőle. Nem rossz, hiszen nem rúgja fel a másik gyereket a játszótéren, de elképesztően öntörvényű, nem fogad szót, és nagyjából ránk se bagózik, ha rászólunk. Tudom, ez sok gyerekre igaz, és nem tudom, hogy az átlaghoz képest ő mennyire kirívó eset, de nekünk, a szüleinek néha nagyon nehéz. Pontosan tudom, hogy ezen nekünk kell változtatni, mert ő addig megy, ameddig el tud menni, de most már jó lenne ezen változtatni – mégpedig nemcsak nekünk lenne jó, hanem neki is.
A gyereket nem lehet külön vizsgálni
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem már egy jó ideje, de azt is tudtam, hogy nem akarom pszichológushoz vinni egyrészt mert talán nem akkora a baj, másrészt azt éreztem, hogy nem neki, hanem nekünk, a szüleinek van szükségünk segítségre, hogy úgy tudjunk szólni hozzá, úgy tudjuk irányítani a lépteit, hogy az jó irányba terelje. Így jutottam el Pethő Orsolyához, a Kölyökszerviz kitalálójához: amikor hallottam róla, úgy éreztem, ő pont ezt az irányt képviseli. Azt vallja, hogy a kisgyereket nem lehet külön, mint egy tárgyat vizsgálni, akkor sem, ha baja van. Ő minden körülmények között a család függvényében működik, és csak a családjával együtt értelmezhető. „Először Popper Pétertől hallottam ezt így megfogalmazva az egyetemen – mesélte Orsi, – de később is minden tapasztalatom efelé mutatott. Volt egy sorozat például az egyik ismeretterjesztő csatornán, amelyikben egy pszichológusnő egy bekamerázott házba költöztetett be problémás családokat egy hétre. Figyelte őket, és pár nap után már adta is a visszajelzést a szülőknek. Le voltam nyűgözve, hogy milyen gyors a változás, ha jó helyen keressük a problémát.”
Bár a lakásunkat nem akartam bekamerázni, annak nagyon örültem, hogy a házhoz jövő pszichológus esetében nem kell belemenni abba a mesterségesen kreált helyzetbe, amelyben szinte egy újabb különóraként viszem a gyerekemet rendszeresen “egy nénihez, akinél majd szépen játszani meg rajzolni fogsz”. A Kölyökszerviz ugyanis úgy működik, hogy egy előzetes beszélgetés után, amelynek során a szülő vázolja a pszichológusnak a problémát, ő kimegy a családhoz, a lakásukra vagy a játszótérre – olyan környezetbe és olyan szituációba, ami a gyereknek teljesen mindennapos. “Azzal, hogy én megyek a gyerek terébe, és nem ő jön hozzám, nemcsak megspórolok öt-hat alkalmat (hiszen nagyjából ennyire lenne szükség, hogy a gyerek megnyíljon nekem), de így ő megmutat mindent, ami a családban van, akkor is, ha nem kérdezem” – magyarázza a pszichológus.
Színházi előadás
Nem mondom, hogy nem volt érdekes az a délután, amit a “szpihológus néni” nálunk töltött. Azt mondtam Borinak, azért jön, hogy megnézze, mit hogyan csinálunk, és segítsen abban, hogy jobb legyen. Azt mondtam, hogy nekem fog segíteni, hogy ne legyen annyi veszekedés köztünk. Orsi ugyanis a lelkemre kötötte, hogy fogalmazzam meg a problémát, de úgy, hogy Bori semmi esetre se érezze azt, hogy ő hibás lenne bármiért is. Ezzel együtt tartottam tőle – és ezt mondtam is Orsinak –, hogy Bori nem fogja szó nélkül hagyni, hogy ott van, és nem fog róla leszállni. De megnyugtatott, hogy higgyem el, egy idő után abba fogja hagyni – és ez így is lett. Bár Orsi végig kísért minket a lakásban, ami azért elég fura volt, egy idő után megszoktuk. Viszont csak tőmondatokban válaszolt, ha a kislányom valamivel hozzá fordult, úgyhogy egy idő után valóban nem foglalkozott vele már Bori sem. A kisördög azért persze benne volt, és egyszer meg is szólalt: – Anyu, hogyhogy most nem ülsz oda a géphez és nem kezdesz dolgozni? – És közben a szpihológus nénit nézte: azaz gyakorlatilag beárult. Egyébként ez volt a legnagyobb aggodalmam a módszerrel kapcsolatban: a hagyományos pszichológiai alkalmakra azt mondjuk, hogy nem természetes helyzetek és a gyerek biztos, hogy “viselkedni” fog – és ez talán természetes helyzet? “Nem, ebben a helyzetben semmi spontaneitás nincsen, ez színház – erősíti meg a szakember. – Mégis pontosan látni lehet benne a szülő–gyerek dinamikát. Úgy kell elképzelni, hogy az a három óra egy előadás, amelyikbe besűrűsödik az egész probléma, és a gyerek a rendezője. Az ő viselkedése az, ami beállítja ezt a színházat és kiosztja a szerepeket. Valószínűleg nem tipikus nap lesz, de biztos, hogy fog történni valami, amitől én »megvilágosodom«, és látom, hogy hol van az elakadás oka, ezt most már több év tapasztalata alapján nyugodtan ki merem jelenteni. A gyerekben valószínűleg az dolgozik, hogy de jó, végre lehetőségem van megszabadulni egy nekem terhes dologtól – bár ezt természetesen nem fogalmazza meg ilyen tudatosan.”
Igazából azt hiszem, én is zavarban voltam egy kicsit, hiszen nem tudtam nem látni, hogy Orsi folyamatosan jegyzetel, olyankor is, amikor én úgy gondoltam, hogy nem történik semmi. Azt is láttam, hogy amikor volt egy kis feszkó, akkor még jobban rákapcsolt, csak írt, csak írt, két oldalt teleírt – nem tudtam nem arra gondolni, hogy nagy baj van velem…
Lejegyezte: Hessky Eszter Fotó: Kecskés Kala
Hogyan indultak el az új úton? Keresd a cikk befejezését a januári-februári Marie Claire-ben!
