A filmszakma kikerülhetetlen szereplője, hiszen a magyarországi filmforgatások jó részéhez az általa igazgatott cég biztosítja a kamerákat és a világítástechnikai eszközöket. Romwalter Judit beleszületett a filmes világba, édesapja Romwalter Béla Richy legendának számít a szakmában. Rengeteg magyar és külföldi produkcióban dolgozott világosítóként, majd a világhírű, magyar származású operatőrrel, Zsigmond Vilmossal céget alapított. Judit közgazdászként huszonévesen került hozzájuk, azóta töretlen lendülettel azon dolgozik, hogy a cégük megfelelő minőségben tudja kiszolgálni az egyre növekvő igényeket. Miközben igyekszik megőrizni családi jó barátjuk, az egykori egyik alapító, Zsigmond Vilmos szellemiségét.
Volt egyáltalán más választásod, mint hogy belépj a családi vállalkozásba és édesapád nyomdokait követve a filmes szakmában próbálj szerencsét?
Hihetetlennek tűnik, de én már hétéves koromban azt mondtam, hogy az édesapámmal fogok dolgozni egy nap. Akkor ő a Magyar Televízióban volt fővilágosító, szó nem volt még rendszerváltásról, vállalkozásról. Közgazdaságtant tanultam, Franciaországban, Belgiumban jártam egyetemre, majd a Műszaki Egyetemen szereztem MBA diplomát. Egyetem alatt kipróbáltam magam különböző nagyvállalatoknál, beleláttam szállítmányozó cégek munkájába, dolgoztam francia auditáló cégnél, az egészségügyi szektorban egy gyógyszereket raktározó vállalatnál. Próbáltam sokrétű munkatapasztalatot gyűjteni. 1996-ban felmerült, hogy a cégünket bővíteni kellene, és a világítástechnika mellé egy kamerabérlő részleget is létrehoznánk. Apukám ekkor kérdezte meg tőlem, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzá. Úgy döntöttem, megpróbálom. Néhány hónapig titkárnőként dolgoztam, hogy belelássak a cég munkájába. Amikor véglegessé vált a döntésem, hogy maradok, kiutaztam Amerikába megerősíteni az angoltudásomat. Ennek az iparágnak a nyelve az angol, én pedig franciás voltam. Amerikában Zsigmond Vilmos családja fogadott be, náluk laktam, egyszerre három nyelvtanfolyamra jártam. Ezután Vilmos elvitt magával Los Angelesbe, és körbejárta velem a különböző rentál cégeket valamint a filmes eszközöket és kiegészítőket gyártó vállalatokat, akik akkoriban tevékenykedtek. Fontos volt megismernem, honnan származnak az eszközeink. Majd elrepültem Kanadába az egyik cégtársunkhoz, akinél egy hónapig tanulmányoztam a kamerarészlegük működését.
Zsigmond Vilmos családi jó barátotok volt, fontos szerepet játszott az életetekben és a cég életében.
Nagyon nehéz beszélni róla, borzasztóan hiányzik. Olyan volt számomra, mintha a második apám lenne. Szakmai dolgoktól kezdve a magánéletemen keresztül mindent megbeszéltem vele, nagyon sok fesztiválra mentünk el együtt, eljártam a forgatásaira, láthattam, hogy dolgozik. Sokat tanultam tőle magáról az életről, az emberekről, az értékrendről, az alázatról, a kitartásról, arról, hogyan lehet az álmainkat megvalósítani. Azt, hogy mi most itt ülhetünk, neki köszönhetjük. A cég által lehetőséget adott édesapámnak egy jobb életre, amiért örökre hálásak vagyunk neki. Nagyon örülök neki, hogy 2015-ben, élete utolsó időszakában létrejött a Ludwig Múzeumban a fotókiállítása, Fényképezte Zsigmond Vilmos címmel, és még jobban annak, hogy olyan sokan megnéztek. Akkor kezdtünk el egy dokumentumfilmet forgatni vele, amit sajnos nem tudtunk még az életében befejezni. Rengeteg vágatlan, leforgatott anyagunk volt, amiből Szakonyi Noémi Veronika rendező és Hargittai László vágó egy gyönyörű filmet hoztak létre. Az volt a célunk, hogy a fotóin keresztül bemutassuk az életét, azt, hogy a sok siker és elismerés ellenére mindig megmaradt önmaga. Azt tapasztalom, hogy ebben a világban, amiben dolgozunk, nagyon könnyen át lehet esni a ló másik oldalára, és megszédítheti az embert a siker, a fény, a csillogás. Vele ez nem történt meg.
Amikor gyerekkorodban arról álmodtál, hogy az apukáddal dolgozol majd, ilyennek képzelted az együttműködést?
Igazából, amikor elkezdtünk együtt dolgozni, fogalmunk sem volt, hogy működik-e majd. Nem volt egyszerű a kezdet. Az első pár hétben megpróbált irányítani. Például azt akarta, hogy az irodában Richy-nek szólítsam, csak otthon lehetett papázni. Végül sikerült meggyőznöm őt arról, hogy nekem ő az édesapám akkor is, amikor dolgozunk, ha ez valakinek nem tetszik, nem velünk van a gond. Nagyon sokat tanultunk és tanulunk a mai napig egymástól. Nálunk a legnagyobb probléma az, hogy nagyon azonos hullámhosszon gondolkodunk meg létezünk. Ha az egyikünk a plafonon van, általában a másikunk is. Nem mondhatom, hogy ne lett volna ajtócsapkodás. Sok éven keresztül nehézség volt, hogy ki az, aki enged. Azt gondolom, ez abból is fakadhatott, hogy édesapámhoz képest viszonylag frissebb gondolkodásmódot képviselek, amivel ő az elején nem feltétlenül értett egyet. Időre volt szüksége, hogy megértse: azért mert én másképp gondolkodom és nincs meg az a 40 éves tapasztalatom, ami neki, attól még lehet jó irány, amit képviselek.
A családod többi tagja hogyan élte át ezeket a konfliktusos időszakokat?
Anyukám a kezdeti időkben mintha egy pingpongasztal közepén állt volna, próbált lavírozni közöttünk. Egyszer én hívtam fel, hogy az apu így meg úgy, aztán apám hívta fel, hogy a lányod ezt meg ezt tette. A nővérem Németországban él, a televíziós iparágban dolgozik. Húszévesen ment ki tanulni, harmadéves korában elment szakmai gyakorlatra a PRO7 csatornához, és ott ragadt. Hihetetlen karriert futott be úgy, hogy közben három gyereke született.
Hogyan tudtad fiatal nőként elfogadtatni magad ebben a szakmában? Pláne, hogy egy legenda lánya vagy.
Nagyon nehezen. Éveken keresztül iszonyú sokat szenvedtem a szakma megítélése miatt. Sokáig azt gondolták az emberek, hogy itt van a Richy lánya, aki bejárogat az irodába, nem ért semmihez. Ha nem szerettem volna a munkámat ennyire, biztos, hogy felállok és továbbmegyek. Vilmos halála után átszerveztük a céget, és akkor jöttem rá arra, hogy addig a munkafeladatok 90 %-át egyedül végeztem. 21 éven át úgy éltem, hogy reggeltől estig, ha kellett a hétvégén is válaszoltam az ügyfeleknek. A nyaralás azt jelentette, hogy lementem a Balatonra a hétvégi házunkba, és onnan szolgáltam ki az ügyfeleket. Nekem a szakmai elismerés nemcsak Magyarországról jön, hanem a külföldi partnereinktől és megrendelőinktől is. Olyan partnercégeink vannak, mint a Warner Brothers vagy a Panavision, és nagyon kemény rostán kellett átmennünk, sok átvilágításon, mire ezek az ajtók kinyíltak. Az a tény, hogy régóta dolgozunk velük, már maga egy szakmai elismerés.
És mi a helyzet a kollégákkal? Mit szóltak hozzá, hogy egy huszonéves lány lett a főnökük?
Nálam sokkal idősebb embereknek kellett megmondanom, hogy mit csináljanak. Képzelheted! Nálunk nem lehet hibázni: ha félrediszponálok valamit, vagy ha nem tudom megoldani a problémát, száz ember várakozik a forgatáson. Őrjöng a rendező, az operatőr, a gyártás. Keményen kellett fellépnem. A mai eszemmel tudom, hogy sok hibát követtem el, viszont a saját rossz döntéseimen és az időnkénti rossz kommunikációmon keresztül jutottam el oda, aki vagyok ma. Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét, sok mindent másképp csinálnék. Az elmúlt évek során sikerült egy fantasztikus emberekből álló csapatot kialakítanunk a cégünkben. Büszke vagyok rájuk és hálás vagyok nekik, hogy mindennap számíthatunk az áldozatos munkájukra, mert ebben a bonyolult és nehéz iparágban nélkülük nem tudnánk sikeresen működni.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?
A sokszínűséget. A munkám nagyon változatos. Hiába dolgozunk ugyanazokkal a rendezőkkel, operatőrökkel, gyártó cégekkel, maga a projekt mindig más. Más a forgatókönyv, a helyszínek, a színészek. Nincs két ugyanolyan nap az életemben. Azt az érzést nem tudom leírni, amikor elmegyek egy moziba vagy bekapcsolom a tévét, és tudom, hogy ezt a filmet vagy reklámot mi is kiszolgáltuk. Látom az eredményt.
Köztudott, hogy támogatjátok a fiatal filmeseket, projektjeikben, szakmai fejlődésükben elakadt rendezőket, operatőröket mentorálsz. Miért fontos ez neked?
Teljesen mindegy, milyen területről beszélünk, szerintem mindenki számra fontosnak kell lennie, hogy legyen utánpótlás. Az embernek vissza kell forgatnia abból, amit kap, hogy működni tudjon a rendszer. Édesapám is kapott egy lehetőséget a cég által, kötelességünk, hogy mi is adjunk lehetőséget a fiataloknak, hogy elinduljanak a pályán, kipróbálják magukat. Régen a Színház- és Filmművészeti Egyetem volt csak, ahol filmezést lehetett tanulni. Zsigmond Vilmos is innen került ki, éppen ezért a lehetőségeinkhez képest ezt az egyetemet is támogatjuk. De nyitva áll az ajtónk más tehetséges fiatalok előtt is, akik nem feltétlenül ide járnak. A külföldi kapcsolataimnak, tapasztalatomnak köszönhetően elég jól látom az új trendeket, összefüggéseket, és a mentorálás alatt ezt igyekszem megosztani a hozzám forduló fiatalokkal vagy akár az „idősebb” generációval. Ha csak egy mondattal tudok segíteni vagy hozzátenni a munkájukhoz, életútjukhoz, már tökéletesen boldog vagyok. Egyébként hazugság lenne azt állítani, hogy csak a fiataloknak van szüksége segítségre. A 40-es, 50-es generáció van a legnehezebb helyzetben, ők még egy más típusú filmkészítésből tanultak, másképp tudják eladni magukat ezen a piacon. A fiatalok a YouTube-on, az Instagramon élnek, érzik az új trendeket. Ma már vannak olyan helyzetek, amikor nem biztos, hogy a szakmai tapasztalat alapján választanak ki egy operatőrt vagy rendezőt egy reklámfilmhez, hanem az Insta-oldalán találnak rá, és imponál nekik a munkája és a követői száma.
Ezek szerint a filmes szakmának ezt a részét is elérte a közösségi média ereje.
Abszolút. Én 3000 embert követek az Instán, és napi szinten megnézem őket. Nem azért, mert nem tudnék enélkül élni, hanem mert ebből látom, hogy merre megy a világ, a technológia, mi a trend. Mire vágynak a felhasználók. Úgy gondolom, ha valaki ma vállalkozónak áll, nem tud a közösségi média nélkül létezni.
Hogyan látod magad tíz év múlva? Mi az, amit még nagyon meg szeretnél valósítani?
Azt gondolom, ebben a felgyorsult fejlődésben nagyon nehéz megmondani, hogy ez az iparág hol tart majd tíz év múlva. Ezt talán a Google és a Netflix vezetői tudják megmondani. Szeretnék filmeket készíteni, változatlanul olyan projektekben részt venni, amelyek valamilyen üzenetet, értéket képviselnek.
Fotó: Bodnár Zsófia Smink: Katai Pál Edina
