A Richter Aranyanyu Díjának átadó gálájára nincs dresscode, a meghívóban csupán egy mondat orientál, kérik, hogy alkalomhoz illő öltözetet válasszunk. Mert az ünnep kétségkívül elegáns, a BMC termében hófehér abroszokkal terített asztalok körül ülünk, sőt állunk is, hiszen az idén negyedszerre rendezett estre, aki meghívást kap, el is jön, tudja, hogy kevés dologhoz hasonlító, erős élményben lesz része. Mindenki csinos is, de érdemes tudni, a kód neve: vízálló szemspirál.
Túladagolás a jóból
Ez az este olyan nők és asszonyok elismeréséről szól, akik az egészségügyben, az oktatásban dolgoznak, és a tudásukkal, az elhivatottságukkal, az érzékeny figyelmükkel rengeteget tesznek betegeik, nehéz sorsú diákjaik jóllétéért. Ez a tanári, orvosi-gyógyító szakma alapvetése, aki arra teszi fel az életét, hogy emberek segítésén, gyógyulásán dolgozik, mind ezekkel az ambíciókkal indul. Mégis, a díjazott nőket jelölő magánemberek, tanítványok, volt páciensek, sikerrel gyógyult betegek, betegségtudattól megváltott fiatalok, öregséggel járó nehézséget segítségükkel méltósággal viselők azért épp őket jelölték, mert az átlagosnál is több jót kaptak tőlük.
Ülünk tehát a díszteremben, férfiak zakóban, mi nők magas sarkakon és a legszebb ruháinkban, és bőgünk. Szipogunk eleinte diszkréten, az asztalon lévő szalvétákkal gyors mozdulattal törölgetjük a szemünket, megrázzuk a fejünket, és nézünk tovább a színpad irányába. Kisfilmeket nézünk a jelöltekről, méltatásokat a zsűri tagjaitól, tapsolunk a díjazottaknak, és bőgünk. Olyannyira, hogy most amikor ezt írom, megint érzem, hogy jönnek a könnyek, pedig tegnap egy elefántnyit sírtam, de hát van még, oké.
Szűkítés, elcsuklás
Ülnek a jelöltek a róluk készült kisfilmekben, és mesélik, miért választották ezt a szakmát, mi vonzza őket a feladatban, milyen egy átlagos napjuk, és a munka mellett mi tölti még ki az életüket.
Van valami lefegyverző zavar, teljes természetesség is rajtuk, mintha voltaképpen nem is értenék, mi ezen a nagy szám. Rájöttek arra, hogy ami nekik nehéz volt, gerincműtét után műanyag fűzőben élni, másnak is az, és talán könnyebbé lehet tenni ezt az állapotot, ha együtt vannak, beszélnek erről, közösen labdáznak a Balatonban.
Meg szokták kérdezni az ápoltjaiktól, hogy vannak, leülnek melléjük az ágyra, hagyják mesélni őket, mert az megkönnyebbülést ad. Simogatják a kezüket, puszta megérzésből. Időt adnak és valódi figyelmet.
Kitanulják a természetgyógyászatot, mert úgy érzik, a nyugati orvoslással párhuzamosan alkalmazható, és vannak esetek, ahol ez a megközelítés hoz gyógyulást. És tényleg. Egyszerűen teszik a dolgukat.
Minden díjazottat a színpadon egy zsűritag fogad. Nagyon nehéz helyzetben vannak, többszörösen is. A több mint négyszáz jelölt mind fantasztikus nő, közösségük egyik megtartó ereje, történetük úgy került ide, hogy mások fontosnak tartották kiemelni őket, hogy sokan megtudják, mennyire nagyszerűek. Választani kell, tizenkét esélyesre szűkíteni a listát, és ráadásul ezen az estén kijönni a színpadra és elmondani az őket méltató személyes érzéseiket. Elcsukló szavak, „érjek el a mondat végére zokogás nélkül” mondják el nagyrabecsülésüket, hogy micsoda példákat kapnak itt erőről, jóságról.
Ha ők ott fenn a színpadi reflektorfényben szipognak, minket a sötét teremben mi is állíthatna meg, körbenézve látom, nem igaz, hogy boys don’t cry.
Mintha péket
Az igazi erejét az adja ennek az estnek, hogy szemben más díjátadókkal, a kitüntetettek nem számítanak erre az elismerésre. Kompetítiv szakmákban, filmes díjátadókon, művészeti elismerésekkor szintén komoly teljesítményekhez gratulálunk, de ott a műfajból adódóan közönségtudatosabb, mérni akart, sikerre tervezett produktumok készítői vesznek részt. Itt olyan, mintha egy szuper kenyereket sütő péket hajnalban meglepne egy forgatócsoport, és háláját fejezné ki, hogy gondoskodik a nemzettest egy részének megfelelő táplásáról. Ő pedig csak nézne, hiszen csak bekeveri a hozzávalókat, és pontosan akkor veszi ki a sütőből, amikor az a legjobb.
Van küldetéstudata e nőknek, de nem ez a vezérszál, mondhatni nincs is idejük önnön jóságukon gondolkodni, mert kezdődik a próba a siketeknek szervezett jelnyelvi kórussal, cukorbeteggyerek-tábort szerveznek, fűzőt festenek, rendelés van, beteghez mennek, illetve a saját gyerekeikkel beszélgetnek, főznek, jószágot etetnek, kitakarítanak, meghallgatják a férjüket, neki milyen volt a napja.
A bizalom aranyszíne
Elképesztően reménykeltő tudni, gyerekek vagy szerettek ilyen jó kezekbe kerülnek, ha az élet úgy adja. A sok szívderítő női példából Oláh Évát, a kistarcsai kórház nővérét emelném ki. Éva roma nő, akkor határozta el, hogy tanulni fog és a betegápolással akar foglalkozni, amikor elvesztette nagyon fiatal anyukáját. Végzettsége birtokában jelentkezett állásokra, de a telefonban abszolút nyitott hangok élőben rendre azzal fogadták, jaj, hát közben betelt a pozíció.
Ül ez a meleg barna tekintetű nő, és nyugodt, egyenletes hangon meséli, ez rossz érzés volt, annyira várta, hogy elkezdhesse, csinálhassa, mégsem engedték, amikor meglátták, hogy cigány. Jelölőjét hallgatjuk, hogy Éva valami olyan kifogyhatatlan jóságot áraszt, ami beleépül gondozottjaiba, és ez biztosan, egészen biztosan viszi őket kifelé a rosszból.
A zsűri munkája mellett több tízezren szavaztak a jelöltekre. Éva története abszolút mindent vitt, ahogy a film kikerült sorra kapta az ismeretlen szavazók támogatását, és ez a lendület végig megmaradt. Aranyszín boleróban jött ki a színpadra, megköszönte a férjének, hogy mindig mellette állt, és annak a kolléganőjének, aki elsőként megbízott benne, és hagyta, hogy elkezdhesse, amire mindig készült. Segíteni.
