A mellrák nem csak a beteget érinti

Kezdjük a jó hírrel. A mellrák manapság nagyon hatékonyan kezelhető, ám ehhez minél hamarabb fel kell ismerni. A szikár tények szerint Magyarországon évente körülbelül öt-hat ezer új emlőrákos beteget fedeznek fel. Nem árt tudni: a mellrák a magyar nők leggyakrabban előforduló daganatos betegsége, amely a fiatalokat is érinti. Fontos azonban, hogy rengeteg feladatunk van akkor is, ha nem mi, hanem a családtagunk vagy egy barátunk az érintett.

Baráti összefogással

A 41 éves, irodai munkát végző Zsófi sosem volt spirituális beállítottságú ember – úgy érzi, egyrészről szerencséje volt, hogy viszonylag időben diagnosztizálták, másrészről nagyon szigorúan betartotta az orvosi protokollt, amely életmentőnek bizonyult. Zsófinál másfél éve diagnosztizálták a daganatot. „Október volt, a nők hónapja. Egy magánklinika hirdetésében éppen kedvezményt adtak a szűrővizsgálatra és a mammográfiára. Külön okom nem volt rá, hogy menjek, hiszen soha semmiféle csomót nem tapintottam ki a mellemben, valahogy mégis megéreztem, hogy meg kell nézetnem magam. Az eredmény sokkoló volt. Néhány hétig még úgy tűnt, jóindulatú daganatról van szó, ám a novemberi műtét során kiderült, nagyon komoly a baj.” A Zsófi hónaljában levő összes nyirokcsomót ki kellett operálni, kétszer műtötték. Később a kemoterápiát és a sugárkezelést sem kerülhette el.

„Akkor volt a kisfiam tízéves, össze kellett szednem magam, nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam az önsajnálat. Élnem kellett az életemet, lehetőleg úgy, hogy a fiam a betegségből minél kevesebbet érezzen. Soha nem hallotta a rák szót, nem akartuk sokkolni azzal, hogy anya beteg. Nem tagadom, többször is összeomlottam lelkileg, ám rengetegen voltak, akik támogattak. Összekapaszkodtunk lelkileg és fizikailag is.” Zsófi baráti köre ugyanis egy emberként alkalmazkodott az új helyzethez, és minden erejükkel segítették a fiatal nőt.

Dorka, Laura és Zsófi gyerekkori barátnők voltak, a negyedik barátnő, Gabi egy véletlen találkozás során tudta meg Zsófitól a hírt. „Amikor egy bevásárlóközpontban összefutottam Zsófival, és elmondta, mi van vele, csak arra tudtam összpontosítani, hogy ne omoljak össze. Annyit nyögtem ki, hogy minden rendben lesz. Szerettem volna rámosolyogni, de csak az aggodalom ült ki az arcomra. A búcsút követően szabályosan lebénultam a mozgólépcsőn, az emeleten már ömlöttek a könnyeim” – eleveníti fel a találkozást Gabi. A négy barátnő Noémivel, Zsófi nővérével kiegészülve verhetetlen csapatot alkotott. Bár családos, dolgozó nőkről van szó, majdnem minden energiájukat társuk gyógyulására fordították.

Parti a kórteremben

„A műtétek, majd a kemo- és a későbbi sugárterápia során is csodálatosak voltak a barátnőim. Finomabbnál finomabb ételekkel kényeztettek, elkísértek a vizsgálatokra, mindig volt velem valaki.” Zsófi szerint nagyon fontos volt a gyógyulása során, hogy őszintén tudott beszélgetni a betegségéről. „Egyáltalán nem forszíroztuk, de nem is kerültük a témát. Ha késztetést éreztem rá, akkor igenis szóba hoztam a rákot, de nem ez volt a központi témánk. Az életről és az élményeinkről beszélgettünk.”

Aztán a kemoterápia ideje is eljött, amelytől a legjobban tartott. A hajhullás viselte meg a legjobban. „Nem akartam, hogy a férjem és a kisfiam kopaszon lásson. Úgy éreztem, ha a hajam is elvesztem, akkor nem bírom tovább. Ültem a kádban, néztem a lefolyón eltűnő hajszálaimat, és arra gondoltam: így tűnik el az életem is.” Zsófi teljesen tisztán emlékezik az első kemoterápiás kezelés minden mozzanatára. „Benn ült az összes barátnő a szobában, mindannyian nagyon izgultunk. Az ápoló, aki férfi volt, mellé is nyomta a szteroidot, annyira zavarba jött a sok csinos lánytól. Igazi lánybulikat csaptunk: többször ránk is szóltak mosolyogva, hogy kicsit csendesebben! Azt hiszem, rengeteg vidámságot csempésztünk a kórház, a többi beteg, sőt még az orvosok életébe is.” Laura inkább csak a szépre emlékezik. „Volt, hogy annyira röhögtünk a kórteremben, hogy a könnyünk is kicsordult, Zsófi karjából majdnem kiesett a branül, pedig még pezsgőt sem ittunk. Már ismertek a betegek is minket, többen bejöttek egy kis vidámságért. De az is előfordult, hogy bevittem a laptopom a kórterembe, onnan dolgoztam.”

Zsófinak nagy könnyebbség volt, hogy a haja is megmaradt. „Pedig már a parókát is beszereztük közösen, ám csodába illő módon annyira jól reagáltam a kemoterápiára, hogy a hajam nagy része megmaradt, és alig éreztem rosszullétet a kezelések után. Kiemelném, hogy a főnököm szívügyének érezte, hogy ő szállítsa a meleg ebédet a kórházba.” A fél éve tünetmentes Zsófi kiváltságosnak érzi magát, hogy mindez így történhetett.

Nem vigasztalás kell

„Egyetlen szóval kifejezve: hálát érzek – mondja Zsófi. – Hálás vagyok a lányoknak, nélkülük magányosabban és szomorúbban kellett volna megélnem gyógyulásom folyamatát. Ha megkérdezed, mire emlékszem a betegségemmel kapcsolatban, a sok kínzás, a 16 kemó ellenére egyet válaszolhatok: a lányokra.” A testvére, Noémi így fogalmaz. „Bárcsak mindenkinek ilyen barátnői lehetnének! A jelenlétük mindig feledtette, hogy hol vagyunk, és mi történik éppen. Óriási szerepet játszottak abban, hogy Zsófi egyetlen pillanatra sem adta fel. A barátnők nemcsak neki, hanem az egész családnak erőt adtak.”

A Tűzmadár Alapítvány azért jött létre, hogy lelki és pszichoszociális támaszt nyújtson a rákbetegek és hozzátartozóik számára. A Szent László Kórház területén található pszichoszociális rehabilitációt biztosító centrumban Rohánszky Magda onkopszichológus fogad. Megtudom, az onkopszichológus olyan szakember, aki folyamatos támogatással, a megküzdési stratégiák átbeszélésével segíti a rákbetegek felépülését – sőt a hozzátartozók lelki problémáival, érzelmi terheivel is foglalkozik.

„Nem a vigasztalás a dolgunk, hanem a betegség miatt megváltozott élethelyzethez való alkalmazkodás segítése, hatékony megküzdési stratégiák kialakítása, a betegség kapcsán létrejött szorongás, félelem, depresszió vagy akár kapcsolati, családi problémák kezelése – magyarázza a szakember. – Sokféle módszerrel dolgozunk, fontos, hogy a beteg érezze: képes megküzdeni a ráváró nehézségekkel kihívásokkal. A rákbetegség egy folyamat, amely sokszor hosszú időt vesz igénybe, és ilyenkor a családi struktúra is jelentősen megváltozhat, hiszen a daganatos betegséggel küzdő feleség, édesanya átmenetileg vagy végleg nem képes feladatait olyan mértékben elvégezni, mint azt környezete megszokta tőle. Ilyenkor a férjre vagy más, segítő családtagokra hárul szinte az összes teher a háztartástól kezdve a gyereknevelésig.”

Szivárvány vitte a jó hírt

Faragó Melinda pszichológus és Hellinger-terapeuta nem a levegőbe beszél, amikor együttérzéséről biztosítja emlőrákkal küzdő klienseit.„Három éve fedeztek fel daganatot a mellemben, az orvosok megváltozott arckifejezéséből azonnal tudtam, hogy baj van. Átfutott rajtam az érzés: velem is megtörténik, amiről eddig csak a klienseimtől és könyvekből hallottam. Rengeteget segített viszont a hivatásom, így nem estem kétségbe, és haragot sem éreztem.”
A rendkívül erős kisugárzású nő azonnal komoly önvizsgálatba kezdett. „Leültem egy sarokba, és a magam előtt is titkolt érzelmeimmel is megpróbáltam szembenézni. Vajon miért kaptam ezt az életfeladatot?” Melinda egyáltalán nem küzdeni akart a rákkal, hiszen szerinte mindez egy bolha csatája lett volna az elefánttal. „Inkább együttműködtem a betegséggel. Hiszek Bert Hellingernek, aki szerint a daganatos elváltozások egyik fő oka a bűntudat és az elfojtás. Elkezdtem hát rendezni az életemet.”

Pszichológusként nem félt más pszichológusok segítségét igénybe venni. „A bűntudatomat pszichoterápia segítségével sikerült feloldanom, az étrendemet táplálkozási tanácsadóval állítottuk össze, és rengeteget segített a nagyon bölcs jógaoktatóm is.” Melinda egy időre megszakította a praxisát is, az okából pedig nem csinált titkot. „Érdekes volt végignéznem és megélnem, ki hogyan reagált. A legtöbb kliensem sírva fakadt, még én vigasztaltam őket.” Melinda nyugodt derűvel várta a mellműtétet. „Az operáció előtt egy héttel még tanítottam, amikor egyszer egy csodálatos szivárványt fényképeztem le az ablakból. A sikeres műtétet követően a szivárvány fotóját tettem ki a közösségi oldalamra, ez volt az egyezményes jelünk a beavatott ismerőseimmel.”

A pszichológus rengeteg támogatást kapott szeretteitől, míg egyik barátnője kitakarított nála, a másik jóvoltából már a műtét másnapján a kórház kertjében megihatott rituálisan egy gyűszűnyi bort. Ám a legtöbb támogatást Melinda mégis a társától kapta. „Hatalmas erőt adott, hogy mindvégig tárgyilagos és nyugodt tudott maradni. Tutujgatás helyett nőként kezelt. Akkor sem viszolygott tőlem és a testemtől, amikor a sugárkezelés során hatalmas szürke kereszt éktelenkedett a mellemen. Éppen ellenkezőleg, szinte ugyanúgy éltük meg az intimitást, mint a betegség előtt.”

Melinda az életre koncentrált a betegség helyett. „Meditáltam, mozogtam, elhalmoztam magam programokkal. A műtét után is kényeztettem magam, szépítő kezeléseken vettem részt. A mellrák döbbentett rá: túl rövid ahhoz az életem, hogy negatív gondolatokkal árasszam el magam. Azóta tudatosan figyelem a jót.”

Az onkopszichológus Rohánszky Magda szerint nem létezik egységes és jól bevált recept arra, miként segítsük jól a daganatos megbetegedésben szenvedő társunkat, barátunkat. Egy biztos: őszinte figyelemmel vegyük körül a beteget. „A legfontosabb érzelmi támaszt a család, a barátok, a közeli szociális környezet adhatja. Legyünk őszinték a kommunikációban, ne áldozatokat hozzunk, hanem fogalmazzuk meg nyíltan az érzéseinket, a félelmeinket, a problémáinkat a segítő kapcsolatban. Mindkét félnek hasznára válik, ha beszélnek arról, mit tehetnének, hogyan segíthetnének a legjobban. Hogy kinek mit jelent a segítség. Beszélgetéseink során nyíltan megmondhatjuk a betegnek, ha zavarban vagyunk, és nehéz kérdeznünk az állapotáról vagy arról, hogy mire van szüksége, hogyan és mivel segíthetünk legjobban neki.” Fontos, hogy a saját szerepünk nehézségeivel és a saját félelmeinkkel is vessünk számot, hiszen ez a segítés alapja lehet. A szeretetteljes jelenlét, a kitartás és a lelki támogatás gyógyító erejét azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni a betegséggel való megküzdés során.