Nos, „menyasszonyságom” szokatlansága talán már ott kiütközött, hogy nem rendelkeztem huszonéves koromra egy (legalább képzeletbeli) mappával, hogy milyen is lesz az esküvőm. Ennek abnormalitásával az ember lánya akkor szembesül, amikor záporoznak rá a kérdések az ismerősi körből esküvő előtt, hogy mégis milyen ruhád-hajad-csokrod-akármid lesz, neked pedig őszintén elképzelésed sincs.
Valahogy sosem szerepelt élesen a jövőbeni terveim közt a „férjhez menni” vázlatpont. Közel négy évvel ezelőtt megismerkedtem a – most már egy éve – férjemmel és ez a téma nem is igazán merült fel kettőnk közt korábban (még sokáig a lánykérés után sem). Én gond nélkül kiegyeztem a „tényleg nagyon jól kijövünk”-címkével és azzal, hogy együtt éltünk már akkor egy kis ideje, amit (remélem) mindketten nagyon élveztünk és tudtuk, hogy mindkettőnk számára komoly a dolog.
A polgári és majd a templomi esküvőre készülődvén jöttem rá arra, hogy a kapcsolat érettsége, mélysége közel sem kell, hogy egyenesen arányos legyen az esküvő nagyságával. (Összehasonlítási alapot nyilván az ismerősi kör történetei szolgáltatnak.) A polgári esküvőnk előtt fél nappal adtam le a diplomamunkámat, a templomi előtt pedig a nyelvvizsga-államvizsga-lapzárta szentháromság volt előttem, így megvolt az alibim, hogy miért is nem pörgök a dekorációk-csokrok-akármicsodák bűvkörében. Arra azonban csak később jöttem rá, hogy ha nagy valószínűséggel lógatom a lábam azidőtájt, akkor sem izgulok rá ezekre a külsőségekre. Ennek megfelelően a polgári szertartásra anyukám varrt nekem egy fehér palazzo-nadrágot – igen, a mi kapcsolatunkban egyformán nadrágot hordunk, és barátnőm, egyben tanúm anyukája pedig egy ázsiai ihletésű csipkefelsőt, így legalább „tisztes módon” felöltöztettek.
Nem mondanám azt, hogy az esküvőm napja volt életem legszebb napja.
Egyrészt lényegében kettő volt: egy polgári és egy templomi, közel fél év különbséggel. (Igen, még magunk sem tudjuk pontosan, melyik is a házassági évfordulónk.) Nem az esküvőm volt életem legszebb napja, ugyanis ha megtalálja az ember élete párját, akkor tényleg tudja, az első pillanattól fogva, hogy Ő az, akivel leélné az életét és akkor minden nap a legszebb nap. A mi szerencsés esetünkben pedig így volt. Hálásak vagyunk minden napért, amit együtt tölthetünk.
Azt hiszem, bárki, aki ismer mindkettőnket, tudja, hogy kettőnk közül a férjem a romantikusabb típus. Az esküvőnk napja helyett sokkal inkább előttem vannak azok az apróságok, amelyekkel a párom jelzi, hogy odafigyel rám. Azok a pillantások, amelyekből egyértelműen érzem folyamatosan, hogy szeret. Az a jelenet, amikor talán már az esküvőnk után hónapokkal ültünk egy este a kanapén és végül is megbeszéltük, hogy megismerkedésünk estéjétől mindketten azt éreztük, hogy leélnénk együtt az életünket. Emlékként őrzöm a folyamatos, izgalmas összecsiszolódás pillanatait és azokat a lépten-nyomon felbukkanó új helyzeteket, kihívásokat, nehézségeket amelyeket kéz a kézben oldottunk meg.
Egy idő után már felháborított, hogy mindenkitől ugyanaz a kérdés záporozott felém: „Na és milyen a házas élet?” (Mellé tágra nyílt szemek.) Ugyan milyen lehet, ha már évek óta együtt vagyunk és együtt is éltünk előtte? Nem akkor láttam meg a férjemet életemben először! Az esküvő napjának nem kellene egy „kiugró” momentumnak lennie. Nyilván fontos, és ad egy „mélyebb” érzést, de korántsem ezen múlik a kapcsolat minősége és az, hogy mennyire köteleződtök el a másik iránt.
Még mielőtt bárki azt hinné, hogy házasságellenes vagyok, azért erről szó sincs! Ha valaki esküvő előtt áll és lehet egy tanácsom, az a következő: Minél kevesebb (ezt a meghívottak számára is értem), annál jobb! Egyrészt irgalmatlan pénzt bele lehet önteni egy esküvőbe, – pedig abból az összegből egy szép kis utazás is kijönne, és a házasság, közös jövő tényleg nem ezen múlik. Hanem Rajtatok.
Fotó: Profimédia – Red Dot
