Hófehér, és gyönyörű szeme van a cicámnak. Tud kopogni az ajtón. Megismerem a különféle nyávogásaiból, hogy pontosan mit akar. Jelzi a vihart. Tud kacsintani. Szóval afféle csodamacska, hogyan is tarthattam volna magamban ezeket a sztorikat? Így sikerült 11 év alatt eljutnom arra a szinte, hogy mint egy büszke anyuka, már a kocsmákban is cicás képmutogatással haverkodtam. (Még olyan fotónk is van, ahol ugyanolyan arcot vágunk!!!)
Talán tényleg lehetett némi alapja, hogy hétről hétre cicás gifekkel és mémekkel bombáztak a barátaim. A “nem lesz sosem párkapcsolatom, de helyette boldog, macskákkal teli életet fogok élni” típusú mémektől a a cicákat kisbaba helyett babusgató őrült macskás hölgy képéig.
Ezeknél a mémeknél egy fokkal szomorúbb, hogy őszintén azonosulni is tudtam a bennük megfogalmazott cicás néni-narratívával: saját magamra is úgy tekintettem, mint egy (potenciálisan) magányos vénasszonyra, aki majd macskakoszorúban fog üldögélni a teraszán. Aztán egyszer csak zavarni kezdett, hogy túl sok barátom látja meg bennem az őrült cicás nőt, és egy kicsit magamba néztem.
Fotó: Profimédia – Red Dot
Arra jutottam, tényleg lehet némi alapja a macskaimádók kollektív társadalmi megbélyegzésének. Na jó, legalábbis nálam a túlzott macskaszeretetem tényleg azt jelezte, hogy valami nincs rendben. Az egyik legjobb barátom azt mondja a gyerekvállalásról, hogy aki gyereket akar, az először neveljen növényt, majd kisállatot, és csak utána fogjon bele a babaprojektbe. A „cicásnéniség” félelem szülte, túlhajszolt gondoskodni vágyás lehetett nálam. Megtorpanás, ha nem is a gyerekvállalás, de egy rendes párkapcsolat előtt.
Talán, – és nagyon fura, hogy ezt még mindig félve, feltételes módban próbálom leírni – a cicamániám egyfajta könnyített párkapcsolatként funkcionált az életemben. A párkapcsolat jobbik részét egy cica azért a maga módján, de meg tudja adni: feltétel nélkül szeret, vár otthon, hálás a gondoskodásért… Megértően odabújik, ha szomorú az ember, dorombol egy sort, és az őrült gazdi már meg is nyugodhat, hogy minden rendben van a lelkével.
Egy kapcsolat vesződségekkel és a rizikóval teli része viszont mégis kinek kell? – gondolhattam tudat alatt az enyhén testképzavaros, kisebbségi komplexusokkal terhelt tiniéveim végén. Hiszen egy macska nem undorodhat a hasam körül gyűrődő hájacskától vagy az arcomon itt-ott előbújó szőrszálaktól. Így hát, a mémeknek hála sorsközösséget vállaltam a csak a macskák által megértett, outsider cicás nénik alakjával, és süppedtem egyre mélyebbre a szingli-önsajnálat mocsarában.
Nem tudom pontosan, hogy mikorra nyúlhat vissza a „crazy cat lady” archetípusa, de éppen azért zseniális, – minden mém–, mert húzódik mögötte egy társadalmi jelenség, ami biztosítja a létjogosultságát. Én (és szerencsére egyre többen) azt vallom, hogy az embernek és az állatnak nem hierarchikus viszonyban kell állnia egymással. De ez nem azt jelenti, hogy az állatokról való gondoskodás pótolni tudná az emberi kapcsolatokat. A macskaszeretgetős Insta-posztok lájkszámaiból pedig nagyon úgy tűnik, nem csak én vittem túlzásba a témát…
Visszatekintve tényleg nem volt oké naphosszat macskát ringatni az ölemben és felruházni olyan tulajdonságokkal, amik egyszerűen – csodálatosságuk ellenére – nincsenek meg bennük. Akkor sem oké, ha úgy tűnik, az internet egy jelentős százaléka hasonlóképpen tesz. Így hát kellő önreflexió és szép számú férfisérelem feldolgozása után valahogy csak a helyére raktam magamban a macskatémát. Feltápászkodtam a macskaszőr borította kanapéról, minimalizáltam a catlover-típusú Insta követéseim számát, és fejest ugrottam egy sokkal rizikósabb, de egyben sokkal nagyobb potenciált rejtő kapcsolatba.
Nyugalom, a kacsintós macska még mindig velem él, de szerintem kifejezetten örül annak, hogy már nem zaklatom minden percben a szeretetemmel. (Hiszen macska.)
