A barátommal egy hetet nyaraltunk Görögországban, és bár alapvetően mindig kiröhögjük az idősebb rokonokat, amikor egy ország tisztaságának vagy koszosságának taglalásával kezdik az úti beszámolót, Santorinin belőlünk is előhozta a zsörtölődő kispolgárt a kukák hiánya. Eleve viszonylag kellemetlen volt, hogy a sziget nagy részén nincsen járda, hogy ennek ellenére az autók, motorok és quadok őrült sebességgel repesztenek az összes létező irányba, és ezen az egészen egyáltalán nem segít, ha közben üres kávéspoharakat, mézzel összekent szalvétákat meg tzatzikitől csöpögő gyrosmaradványokat kell egyensúlyozni. Amikor már hosszú méterek óta cipeltük ezt az egyre erősödő aromájú szentháromságot és a 40 fokban reszkető délibábokról már harmadjára derült ki, hogy csak vaskos sötétszürke oszlopok, az ember fejében megfordul, hogy az egészet eldobja a francba. Pláne külföldön. Mert ott úgysem ismernek – többnyire.
De persze nem dobtuk el. Vittük a kezünkben, összeszorított fogakkal, hősiesen viseltük, ahogy a méz és a joghurt a csuklónkra folyik és megszárad vagy amikor nem viseltük, akkor a nyaralás hanyagságával bevágtuk az egész hóbelevancot a vászontáskánkba, reménykedve benne, hogy egyszer csak találunk már egy szemetest. Egyik nap egy üres kávéspoharat elbuszoztattunk egy tengerparti faluba meg vissza, mert tényleg egy darab kuka nem akadt az utunkba. A maradék három milliliternyi kávé kiömlött a szatyromban, méretéhez viszonyítva meglepően figyelemreméltó teljesítménnyel eláztatta a külföldről rendelt könyvemet meg egy kicsit az útlevelemet is. Kevés veszteség egy hőstettért cserébe.
Igazából egy percig sem gondoltuk komolyan, hogy másképp tegyünk. Azt nem tudom, hogy azért, mert belénk verték-e a szüleink, vagy csak munkál bennünk valami ősösztön, ami azt súgja, szemetelni baromi nagy bunkóság. Vagy egyszerűen rossz érzés végignézni egy szemetes utcán, pocsék dolog belelépni egy eldobott szendvicsbe vagy szagolni az útszélen rohadó kiöntött ételt, és ennek nem szívesen tennénk ki senkit. Vagy azért, mert már kismilliószor elolvashattuk, milyen irtózatosan lassan és keservesen (vagy soha) bomlanak le a műanyagok, pusztulásuk közben az élő környezet pusztulását is okozva. Szóval addig hordoztuk a szemetet, amíg ki nem tudtuk dobni egy szemetesbe. Tegnap este áttúrtam a vászonszatyromat, az otthoni szelektív kukába kidobáltam a Görögországban felhalmozott papírdarabokat. Jó érzés volt.
Fotó: Profimédia – Red Dot
