Először tiltakoztam az ötlet ellen, hogy én írjam ezt a cikket – hogy a (látszólag) lehetetlenre vállalkozzak. Igaz, hogy én vagyok az, aki megy a szerkesztőségben a többiek után és veszi ki a sima szemetesből a papírt, és viszi a szelektív kukába. Otthon is szigorúan így járok el, emellett évek óta környezetbarát mosó- és mosogatószerrel mosok, nem használok öblítőt, igyekszem állatokon nem tesztelt kozmetikumokat venni, parabénmentes biotermékeket használok, a lakásban energiatakarékos égőim vannak, egyszóval mindig úgy gondoltam, hogy mekkora környezettudatos csaj vagyok, de műanyagmentesen élni mégis óriási vállalásnak tűnt. Mire eljutottam addig, hogy leülök és mindezt megírom, már szinte szégyelltem magam, mennyire kezdő vagyok ezen a téren. De talán nem is baj, ha egy kezdő mutatja be, hogy mik a kezdeti lépések, az eredmény pedig minden fáradságért kárpótolja az embert.
Gyorsan le kell szögeznem, hogy a munkámból (divatszerkesztő és stylist) kifolyólag nem tudom teljes mértékben száműzni a plasztikot: a ruhákat hatalmas ikeás zsákokban hozom el a boltokból és a tervezőktől, fotózás után szintén ezekben viszem őket vissza. A boltokban próbálom a minimálisra csökkenteni a zacskókérést, de a ruhák épségére ügyelnem kell.
A munkámon kívül igyekeztem szétnézni, hol is folyik ki a kezeim közül ennyi műanyag. A „hatalmas környezettudatosság” ellenére a heti piaci bevásárlás során én is kis zacskókba kértem a zöldséget, gyümölcsöt. Azzal nyugtattam magam, hogy máshogy nem lehet, többször felhasználom még, stb. Aztán visszagondoltam, hogy régen mi volt: gyerekként egy fonott kosárral indultunk útnak a piacra, abba pakoltunk bele mindent csomagolás nélkül, a nejlonzacskó luxusszámba ment. Egy barátom elmesélte, hogy a nagymamája kis vászonzacskókat varrt, abba kérte a babot és egyéb gabonákat, és dobta a többi mellé a kosárba. Pontosan, ahogy ma környezettudatosék teszik. Tehát vászontasakokra fel! Kinéztem, megvettem, hazavittem, a használatukhoz pedig két további észrevétel: egyrészt ne hagyjuk őket otthon, hisz akkor újfent szerzett érzékenységünkkel semmit sem fogunk venni (ez velem azóta elég sokszor előfordult); másrészt ne szégyelljük őket használni. A nagymamáját emlegető barátomat ugyanis ez tántorította el a használatuktól: megbámulják, megszólják, utóbbira példa is volt. Ezzel a belém táplált félelemmel mentem én is először a boltba velük, de dagadó mellkassal jöttem ki onnan. Nem szakadt le a plafon, nem szólt meg senki, nem néztek rám furán, ha pedig igen, büszke konok pillantással és jogosan mértem végig az illetőt – hisz kettőnk közül én teszek valamit a Földért, és te, barátom? A piacon a kedvenc zöldségesem jutalom erőspaprikákkal is megdobott, mondván, jótett helyébe jót várj.
Ezzel a szűrővel egy hagyományos élelmiszerboltba bemenni olyan, mintha bűntény helyszínén járna az ember: megálltam a kellős közepén és elborzadtam, amerre néztem, mindenhol műanyag. Mit lehet itt tenni? Egyrészt válasszuk azt, amit lehet anélkül is kapni – hagyjuk a polcon például az egyenként befóliázott kígyóuborkát. Másrészt már nálunk is nyílt csomagolásmentes bolt, oda is elzarándokoltam. Újabb tipp: ne menjünk üres kézzel, vigyünk magunkkal üvegeket, fémdobozokat, vászonzacskókat – ezekkel felszerelkezve a tésztáktól a gabonákon át a fűszerekig és olajokig mindent haza tudunk vinni, környezetszennyezés nélkül.
A legnagyobb bűnös: a szívószál. Emlékszem, gyerekkoromban ünnepnapnak számított, ha egyhez hozzájutottam. Ma viszont 1 percnyi élvezetért több 100 évnyi létezésre ítélünk minden egyes szálat – szinte teljesen értelmetlenül. Nagyon kevés helyzetben van rá valóban szükség, mégis mindenki foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, bár megmondani senki nem tudná, miért. Már elkezdtem a hetemet, amikor arra eszméltem, éppen szívószállal szürcsölöm az italomat – mint mondjak, sikítva dobtam el. Annyira a mindennapunkhoz tartozik, hirtelen fel sem tűnt. Mostanra a környezetemben annyit elértem, hogy a barátaim feszengenek a jelenlétemben kérni egyet az italukhoz…
Elviteles pohár – ettől a cikktől függetlenül január elseje óta nem kérek elviteles pohárban kávét. Csak akkor ülök le, ha tudom, van annyi időm, hogy egy bögréből megigyam. Ha nincs, akkor hagyom a fenébe. Végtelenül elszomorító, mennyire természetes a legtöbb kávézóban automatikusan elviteles pohárba adni a kávét, akkor is, ha nem megyek sehova – mert a műanyag olcsóbb, egyszerűbb, kényelmesebb, kidobod, a további sorsa pedig a kutyát sem érdekli. Pedig jó lenne, ha érdekelné: naponta posztolnak műanyag fülpiszkálókba kapaszkodó csikóhalakról, plasztikhálókban fulladozó teknősökről, halrajnak látszó zacskórengetegről szóló videókat – ezek itt, a mi egyetlen lakóhelyünkön történnek, nem más bolygón. Nem nézhetünk félre, nem hivatkozhatunk a saját kényelmünkre. Tényleg ennyire fontos, hogy a limonádét szívószállal, műanyagpohárból szürcsöljük?
Ahogy egyre többet tudunk meg a műanyagmentes – és környezettudatos – életmódról, olyan, mintha egy hagymát pucolnánk, bontanánk le rétegről rétegre. Mindig van beljebb, mindig van tovább, lehet még profibban, még jobban. Van már bambuszból készült fülpálcika, fogkefe, az eldobható borotvát le lehet váltani a klasszikus cserélhető pengés fémre. Létezik újrahasznosított műanyagból vagy papírból készült kukászacskó, sőt 1-2 év alatt lebomló is – bár ehhez megfelelő körülményekre lenne szükség. A közös cél a legtöbb alternatív megoldásban kétféle: plasztik helyett természetes anyagok, ha pedig nem megy, akkor újrahasznosított vagy strapabíró, akár évekig használatos tárgyak.
Amennyire féltem belevágni az elején, annyira természetes lett az egész. Nem érzem fáradságnak, csak kicsit több utánjárást, előkészítést igényel ez az életmód. Ami egyébként csak a jéghegy csúcsa! De minden életmódváltásnak az a kulcsa, hogy tartsuk be a fokozatosság elvét – ha már az első változások mennek, jöhetnek a következők. És melyik két érvet hallottam a legtöbbször a hét alatt? Nem számít, ha én teszek bármit is, egy ember nem válthatja meg a világot – én azt üzenném, hogy sok kicsi sokra megy, és nem vagyunk egyedül, számtalan blog, site szakosodott erre a témára, lehet csatlakozni az egyre népesebb táborhoz. A családosoktól azt kaptam, de hát a gyereknek nem lehet megmagyarázni, azt akarja enni/inni/használni – bár egyelőre nem tudhatom, naivan azt gondolom, a gyerekek egyrészt bármire megtaníthatók, másrészt ők a jövő. Ők fognak szemétdombon élni, zacskók között, elnéptelenedett tengerekben úszkálni, műanyaggal a DNS-ükben születni és létezni. Ha nem tanítjuk meg nekik, értük, akkor kiknek szeretnénk?
Én biztos, hogy folytatom ezt az utat, szép lassan, ahol tudom, az alternatív megoldásokat fogom keresni. Egyébként bármilyen egyéb nemes ügyet hozzácsaphatunk a műanyagmentességhez: már vadászom és kiiktatom a pálmazsírral készült termékeket (viszlát, nutella, túró rudi és társai); a cikkhez keresgélve pedig egy igen érdekes, otthon gyorsan és olcsón elkészíthető folyékony mosószerreceptet is találtam – alig várom, hogy nekiálljak!
Kíváncsi vagy Anikó 5 tippjére is, amivel könnyebb lesz a váltás? Kattints IDE!
Fotó: Mert Guller, Guus Baggermans, SWZLE – Unsplash.com
A cikk a szeptemberi Marie Claire-ben jelent meg
