2018. november 22. | Czvitkovits Judit

Kipróbáltuk: nem kérünk ok nélkül bocsánatot mindenért

Bocsánat! – ez a rövid tőmondat a harmadik nevem is lehetne, én ugyanis annyit használom, mint más a névelőt. Hogy honnan jön, mi az oka? Nem tudom, mindenesetre megpróbáltam, hogy egy hétig nem ejtem ki a számon.

Hétfő

A bocsánatkérés számomra olyan, mint egy belső lemez, amit leállítani nem lehet, reflex-szerűen jön magától, ha kell, ha nem. Hiába voltam elszánt, hiába összpontosítottam már hétfőn korán reggel, kapásból egy bocsánatkéréssel indítottam, miután a közös képviselő hosszú perceken át nyomta a csengőt: „Bocsánat, ne haragudjon! Nem akartam megváratni, a tus alatt voltam – kezdtem a magyarázkodást, majd ugyanezzel a lendülettel magamba roskadtam, hiszen már az egyhetes kihívás első órájában elbuktam.

A nap folytatása sem sikerült jobban, először a bunkó sarki közértestől kértem elnézést, hogy készpénz helyett „csak” bankkártyával tudok fizetni, majd a legjobb barátnőmtől kértem bocsánatot (kétszer!), hogy nem tudok segíteni neki egy munkában: „Fú, Eszti, ne haragudj légyszi, de nem tudom vállalni. Egyszerűen nem fér bele. Ugye nem haragszol?” – mondtam neki, majd átvette a szót, és megkért, hogy az Isten szerelmére, ne kérjek többször bocsánatot, mert azonnal rám vágja a telefont. Ekkor eszméltem, hogy már megint kudarcot vallottam, és elgondolkodtam, mennyire idegesítő lehetek.

Délutánra kicsit felhoztam a napi átlagom, már majdnem elnézést kértem a szupermarketben a nénitől, aki nekem jött, de az ajkamba haraptam, és megpróbáltam csúnyán és határozottan nézni. Gondolatban vállon veregettem magam: sikerült győzedelmeskednem egy agresszív nyugdíjas felett.

Kedd

Ez a nap jobban indult, mint az előző, a kerékpárszervizben kezdtem, ahol a tulajdonos számon kért, hogy miért három nap után hozom el a kerékpárom. A „Bocsánat!” B-betűje már az alsó és felső ajkam között kerekedett, amikor hangosan visszanyeltem, és kiböktem egy nem annyira érthető mondatot: „Alapesetben most bocsánatot kérnék, de ma nem teszem!” Az ötvenes férfi kikerekedett szemekkel nézett rám, és egyáltalán nem tudta, mit lehet erre válaszolni.

Sajnos a nap során, ahogy a figyelmem fáradt, úgy vette át az irányítást bocsánatkérős énem, aki elnézést kért a villamoson, mert moccanni sem tudott anélkül, hogy bele ne gázolt volna a mellette állók aurájába; elnézést kért a szüleitől, hogy már két napja nem telefonált; és bocsánatot kért a kerekesszékes hajléktalantól is, mert nem sikerült zökkenőmentesen feltolni az úttest közepéről a járdára. Ezen a ponton megint az éreztem, menthetetlen vagyok.

Szerda

A harmadik napon annyira koncentráltam, hogy másra nem is igen jutott a fókuszból. Eszembe jutott, hogy már kislányként is mindig mindenkitől bocsánatot kértem. Talán féltem a felnőttek haragjától, talán így akartam jókislány lenni, talán már akkor szorongtam és féltem, hogy elveszítem mások figyelmét, szeretetét, elismerését – igen, a vadidegenékét is. Bocsánatot kértem a nagymamától, hogy csak kettő darab szilvás gombócot tudtam megenni; szégyelltem magam a szüleim előtt, hogy hármasnál jobban nem megy a matek, és elnézést kértem a varrónőtől, hogy nem érzem jól magamban abban a ruhában, amit nekem szabott. Emlékeimben nemcsak a bocsánatkérés visszhangzik, de ott lapul a bizonytalanság és a kishitűség is.

Visszaemlékezéseimet a mobilom csörgése zavarta meg: egy biztosítótársaság alkalmazottja hívott, hogy rábeszéljen, kezdjek el gyűjteni a nyugdíjra. Nem sejthette, hogy a számvetés gyászos pillanataiban ért utol, így azzal se nagyon tudott mit kezdeni, amikor szomorúságomban bevallottam neki, hogy szerintem én nem érem meg a nyugdíjas kort – majd mellékesen megosztottam vele azt is, hogy én kizárólag repülőjegyre vagyok hajlandó gyűjteni. Miután letettük a telefont, átjárt a jóérzés, a minipárbeszédben ugyanis nem kapott helyet a Bocsánat!

Csütörtök

Negyedik napra egész jól belejöttem a kihívásba, mintegy külső szemlélője/hallgatója lettem önmagamnak, beszédemet lelassítottam, és résen voltam: mikor mit ejtek ki a számon. A bocsánatkérés potenciális pillanataiban más eszközök után igyekeztem nyúlni: mosolyogtam, a táskámban kutattam, hebegtem-habogtam vagy „lesz, ami lesz” alapon álltam a néma szemkontaktust – közben pedig lubickoltam az érzésben, hogy sikerült. Már épp elszédített volna a siker, amikor kerékpárral elsuhantam a járdán egy kapu előtt, amin egy fiú lépett ki óriási lendülettel: teste és a kerékpárom találkoztak, a meglepetéstől belénk fagyott a szó. Az első gondolatom az volt, hogy bizony isten nem kérek bocsánatot, de aztán eszembe jutott, hogy kerékpárosként semmi keresnivalóm a járdán, így csak kiböktem egy eltúlzott elnézést.

Péntek

Bal lábbal ébredtem, figyelmetlen voltam és stresszes: nem sikerült befejeznem a munkámat, elmaradtam a tanulással, szorongtam az esti vizsga miatt. Nem volt jobb ötletem arra, hogy jó kedvre derítsem magam: rendeltem egy tonhalas pizzát. Egy órával később a pizzafutár csengetett, és amikor ajtót nyitottam, egy húszéves fiú fájdalmasan borús arccal hosszú magyarázkodásba kezdett: ne haragudjak, a pizzám alulra került, megnyomódott, elfolyt a teteje, a sajt hozzáolvadt a dobozhoz, de nem ő tehet róla, ne haragudjak, iszonyatosan sajnálja, visszaviszi, ha gondolom, nem túl esztétikus, megnézte. Ahogy hallgattam ezt a langaléta, pelyhes arcú fiút, rádöbbentem, neki is pont olyan bocsánatkérős lemeze van, mint nekem – és miután felismertem benne egy sorstársat, megnyugtattam, hogy nincs semmi, de semmi baj, és rájöttem, tényleg elképesztően idegesítő, ha valaki egynél többször kér bocsánatot két mondaton belül.

 

Kíváncsi vagy, hogy alakult a hétvége bocsánat ügyben és végül mit tanácsol a szakértő?
A cikk további részét megtalálod a decemberi Marie Claire-ben!

Fotó: Profimédia – Red Dot

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek