Úgy tűnik, a gyerek az ilyen dupla vagy semmi dolog. Vagy legalábbis egyet nem érdemes szülni, mert az egyke lesz, ebből adódóan pedig elkényeztetett, szociálisan elmaradott, önző, furcsa stb. Ráadásul az sem mindegy, hogy mikor szülöd neki a testvért: ha túl korán, akkor elveszed az idilli gyerekorrát, ha túl későn, akkor semmit sem fognak tudni kezdeni egymással legalább 18 éves korukig, rosszabb esetben örökre. Szóval először ki kell kalkulálni a formulát a tökéletes korkülönbségre, aztán meg kell csinálni azt a testvért – erre mindenki el is kezd emlékeztetni, mikor az első (és ugye egyetlen) gyereked betöltötte az egyéves kort.
Pont akkor, amikor végre kicsit fellélegeznél, hogy túl vagy a nehezén, átestél a SIDS-kockázat csúcsán, a gyereked már tudja mondani, hogy „mama”, önállóan eszik, iszik, és végre egészen jól alszik, beüt a társadalmi nyomasztás, és mindenki elkezdi kérdezgetni, hogy „mikor jön a második”. És meg vannak róla győződve, hogy második kell, szóval ha azt mondod, hogy talán soha, akkor hosszasan lehet hallgatni, hogy szegény gyerekednek milyen rossz lesz, amikor majd egyedül ápol téged, és amikor egyedül ácsorog a játszótéren, mert nyilvánvaló, hogy egykeként még barátai sem lesznek. Ha nem akarsz többet, akkor minek kellett megszülni azt az egyet?
Az öcsémmel három és fél év korkülönbség van közöttünk, és nagyon jó a kapcsolatunk. Amint túlestünk azon a vészterhes időszakon, amikor az öcsém minden általam felépített konstruktumot elpusztított, fokozatosan egyre szorosabbra fűződött a viszonyunk, már felnőtt életünkben is rendszeresen találkozunk kávézni vagy reggelizni, és természetes, hogy kisegítjük egymást, ha kell. Nagyon szeretem, és nagyon hálás vagyok érte: jó érzés, hogy van valaki, akivel kibeszélhetjük a szüleink fárasztó dolgait, akivel lehet közös ajándékokat gyártani, és akire tudom, hogy mindig számíthatok. Szóval alapvetően azt gondolom, hogy nagyon jó dolog egy testvér, mármint akkor, ha tényleg jó viszony van a testvérek között, mert ez nyilvánvalóan egyáltalán nem garantált. Viszont nem minden élethelyzet alkalmas arra, hogy egynél több gyereket vállaljunk, vagy még egy lépést visszalépve, nem minden ember érzi úgy, hogy egynél több gyereket vállalna, és szerintem ez is teljesen rendben van.
Nekem sosem volt konkrét elképzelésem arról, hogy hány gyereket szeretnék (vagy hogy egyáltalán szeretnék-e gyereket), viszont a kislányom apja ragaszkodik hozzá, hogy nem akar már többet. Szóval most úgy néz ki, a kislányunk egyke lesz. Ez egyébként eléggé egybevág az aktuális magyar trendekkel, ami szerintem szintén elég beszédes: még a támogatásokkal kecsegtető családpolitika ellenére is nagyon kevesen érzik úgy, hogy több gyereket is megengedhetnének maguknak. Ennek persze egyik legkézenfekvőbb oka lehet az anyagi helyzet, de ugyanúgy szempont lehet az is, hogy a két gyerek eltartásához szükséges összeg előteremtéséhez annyira sokat kellene dolgozni, hogy tulajdonképpen semmi idő nem maradna a gyerekekre. Vagy hogy a munkaerőpiac nem igazán kedvez azoknak a nőknek, akik hat évre kiesnek. Vagy hogy valaki úgy érzi, hogy a saját céljai, vágyai is fontosak, és nem tud már többet feladni magából egy másik gyerek kedvéért.
Szóval hiába kellene „egyet anyának, egyet apának és egyet a hazának”, sajnos elkerülhetetlen, hogy szerencsétlen, fejlődésükben megzavart egykék is rohangáljanak majd a játszótéren. A probléma csak az, hogy a gyerekvállalással és -neveléssel kapcsolatos kérdésekben mindenki feljogosítva érzi magát a kéretlen tanácsadásra, ráadásul ha már van egy gyereked, az még inkább zöld lámpát ad az ilyen megjegyzéseknek, mert ugye szülő vagy, a szíved mélyén biztosan tudod, mit kellene tenned, hogy jó legyen annak a gyereknek. Ezen a helyzeten az sem segít, hogy a pszichológia éveken keresztül teljesen tévesen, erősen megkérdőjelezhető módszertan alapján tett állításokat a testvérsorban elfoglalt helyből következő személyiségjegyekről, és persze ilyen módon kiderült az is, hogy az egyék önzőek, elkényeztetettek, és képtelenek a másokkal való együttműködésre. A testvérek hatását egyrészt azért is nehéz vizsgálni, mert nem mindegy, hogy egy családon belül hasonlítjuk össze a gyerekeket, vagy több családból kivesszük mondjuk a legkisebbeket, és őket hasonlítjuk össze. Nyilvánvalóan nagyon fontos az adott család gazdasági, társadalmi helyzete, a nevelési stílusa, és hogy milyen körülményeket biztosított az adott gyereknek. De gondoljunk csak bele, ha mondjuk egy házaspár elválik, és új partnerük oldaláról szintén bejönnek gyerekek, akkor így a korábban legkisebből középsővé váló gyerek személyisége is teljesen megváltozik? Nem valószínű. Közhely, de a sok népszerű pszichológiai cikket elnézve úgy tűnik, még mindig ki kell mondani: egykéket és testvéreket is lehet jól meg tök szarul nevelni.
Nagyon örülök, hogy van testvérem, és biztos vagyok benne, hogy sokat nyertem tőle, általa. De ez nem volt törvényszerű, olyanokat is ismerek, akiknek így vagy úgy súlyos traumákat okozott a saját testvérük. Én azt gondolom, tök jó dolog, ha az embernek van egy jó fej, hozzá közel álló testvére, de azért reménykedem benne, hogy testvér nélkül is lehet valakiből normális ember. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy az, hogy ki hány gyereket vállal, az tényleg senki másra nem tartozik, mint arra az adott emberpárra, akik közösen döntést hoznak ebben a kérdésben.
Fotó: Unsplash.com
