Minden szülő tudja, hogy nem lenne szabad kiabálnia a gyerekekkel. Valóban nem jó – se a szülőnek, se a gyereknek. De mégis kiabálunk. Nem a tányértörő dühkitörésről, nem is fejhangon visításról beszélünk, hanem arról, amikor a hangerő egyre jobban emelkedik, hogy mégis átmenjen az az üzenet, amit szeretnénk, és a normális beszédhangon nem sikerült közvetítenünk. Mondhatjuk, hogy a kiabálás ebben az esetben egy egyetemes, ösztönös módja a nyugtalanság kifejezésének. Ráadásul a szakértők szerint ettől nem is leszünk szörnyetegek.
Igen, a kiabálás lehet fegyver, nagyon veszélyes fegyver. A kutatások szerint a verbális bántalmazás extrém esetben olyan lelki károkat képes okozni, mint a fizikai abúzus. Ám a megemelt hang lehet eszköz is, ami segíthet kiengedni a gőzt a szülőnek, amikor úgy tűnik, nem hallják a gyerekek, és a teendőkkel is lehet egyről a kettőre jutni, ha más nem segített. A különbség a veszélyes kiabálás és az esendő ember természetes felháborodásából eredő kiabálás között a tartalom és a szándék. Nem is a hangerő, hanem az üzenet, amit küldünk. „Ha a gyermekünk csak behelyettesítőként van jelen, tehát nem ő elsődlegesen a feszültség okozója, hanem munkahelyi stressz, a velünk veszekedő autószerelő váltotta ki, akkor a más helyett kapott kiabálás, letolás lóg a levegőben” – magyarázta Selmecziné Valach Renáta gyermekpszichológus. „A gyermek szemszögéből nézve a szülő reakciója derült égből villámcsapásként érkezik, nincs meg az előzmény-következmény kapcsolat, mint amikor azért emelkedik a hangerő, mert nem figyelnek oda arra, amit a szülő mond, kér. Emiatt értelemszerűen van különbség a két kiabálás között, míg az elsőnél arra látnak mintát, hogy a belső feszültségek cunamiként valaki más nyakába önthetők, addig a másodiknál a verbális figyelmeztetések fokozatosan válnak egyre intenzívebbé, ráadásul – elméletileg – bármikor meg is akadályozhatnák a helyzet eszkalálódását, tehát van hatóképességük a szituációra.”
Hogyan kiabáljunk, ha tényleg muszáj?
„Az első szabály, amit a hangunk felemelésekor be kell tartanunk: tartózkodjunk a kritizálástól – mondta Selmecziné Valach Renáta gyermekpszichológus. – Míg bizonyos körülmények között teljesen elfogadható – ha például a reggeli rohanásban huszadszor hangzik el –, ha emelt hangon kérjük a gyereket, húzza fel végre a cipőjét, vagy egy forgalmas úton, hogy ne fusson. Ám a gyereket lassúnak nevezni, miközben kiabálunk vele a cipőhúzás miatt, vagy butának, ostobának elmondani, amiért nem állt meg az utca végén, már túl van azon a határon, ami beleférhet.” A szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy a gyereket ne leckéztessük a viselkedési probléma miatt sem, ami kiváltotta a kiabálásos incidenst.
„Az emelt hang, a kiabálás indulatot, dühöt kommunikál. Evolúciós szempontból fontos volt, hogy minden egyed tudja ezt detektálni, értse meg a szót, különben könnyen bajba keveredett a közösség idősebb tagjaival. Ha egyébként ez a családi kommunikációnak csak tényleg alkalmanként része, akkor elérheti azt a hatást, hogy a gyerekek veszik a lapot, és a kívánt irányba mozdulnak” – mondta a gyermekpszichológus. Ez a szándék rendben is van, egészen addig, míg a szülők tisztán kommunikálják azt, hogy a frusztrációjuk a viselkedésnek szól, és nem magának a gyermeknek. A második szabály, hogy a kiabálás célja a figyelem felkeltése. A kicsi gyerekek nem valószínű, hogy megértik a kiabálás átvitt értelmét, és csak a frusztrációt, haragot érzékelik.
Nem mindegy, mikor kiabálunk
A három év alatti gyerekekkel kiabálni azért, hogy valamit gyorsabban megtegyenek, vagy ne tegyenek valamit, teljesen értelmetlen és felesleges. „Minden környezeti ártalom kapcsán el lehet mondani, hogy minél korábbi életkorban történik, annál kiszolgáltatottabb a gyermeki lélek. Az ént védő mechanizmusok lassan, évek alatt alakulnak ki, eleinte még csak nagyon primitív, egyszerű elhárító mechanizmust tud egy csecsemő vagy totyogó működtetni, mint mondjuk a hasítás. A kiabálások hatására a gyermek stresszhormonszintje megemelkedik, melyet sokszor nem tud megfelelő módon levezetni, az így felgyűlt feszültség pedig újabb családi konfliktusok forrása lehet – magyarázta Selmecziné Valach Renáta. – Ahogy idősödik, úgy bővül az elhárító mechanizmusok köre, úgy válik egyre erősebbé a pszichológiai immunrendszere. Kisiskoláskortól fokozatosan egyre inkább képessé válnak a cselekedetek és következmények belátására, de nem elég tudni a jót, tenni is kell azt, és ennél a pontnál sokan elakadnak (felnőttek is). A neuropszichológiai kutatások alapján már tudjuk, hogy az idegrendszer teljes érési folyamata csak a fiatal felnőttkorra fejeződik be, és pont a végrehajtó funkciókért, érzelmek szabályozásáért, a társas viselkedés irányításáért felelős, úgynevezett prefrontális kéreg fejlődik ennyire lassan, így érdemes ezt szem előtt tartani a nevelési kihívások során.”
Váltogassuk az elhalkulással
„Végül nagyon fontos, hogy a kiabálás gyakoriságára is kitérjünk – mondta Selmecziné Valach Renáta. – Ha rendszeressé válik, akkor kialakul a habitációnak nevezett jelenség, vagyis elveszíti az inger a hatását, és ilyenkor a gyerekek már a fülük botját sem mozdítják ugyanarra az emelkedett hangra, amire mondjuk korábban pattantak. Ha eszközként kívánjuk használni, akkor a hang felemelése mellett az elhalkulást is érdemes a nevelési palettára felvenni, minden olyan szülői viselkedés, ami eltér a megszokottól, figyelemre tart számot az utódok részéről.”
Honnan tudjuk, hogy túl messzire mentünk?
Ugyanakkor nagyon fontos megfigyelnünk, hogyan reagál a gyermekünk arra, ha felemeljük a hangunkat. Mindannyian más temperamentummal születünk, vannak, akik jóval konfliktuskerülőbbek mint mások. Vannak gyerekek, akik számára a kiabálás csak annyit jelent, hogy hangosabb a szülő, míg mások magukra veszik és fullánkként fúródik beléjük. Még egy családon belül is nagyon különbözőek lehetnek a gyerekek, és a szülőknek alkalmazkodniuk kell ehhez. Az a gyerek, aki olyan családban nő fel, ahol olasz temperamentumú, kiabálós családtagok élnek együtt, kisebb valószínűséggel veszi magára, ha felemeli valaki a hangját, szemben azokkal, akik halk szavúbb családból származnak.
A kiabálás jellemzően a kiélezett érzelmi helyzetekben történik meg, és a kiélezett érzelmi helyzetekben általában az ítélőképességünk homályos. Mindig – szerintünk – jó okunk van arra, hogy elveszítsük a fejünket, és ha ez bekövetkezik, a többi már jön utána. Ha a szülő amiatt aggódik, hogy túl hevesen reagáltak, tegyenek fel maguknak néhány kérdést: a viselkedésünk az egész család számára érthető volt? Volt racionális oka annak, miért váltunk mérgessé? Ha nem, akkor a kiabálás akár traumatizáló hatású is lehet a gyerekek számára.
„Szintén kerülendő minden olyan mondat, ami mindiggel vagy sohával kezdődik: törekedjünk arra, hogy az itt és mostban felmerülő problémánál maradjunk, a fókusz ne menjen el a jelen konfliktusáról, mert a megoldást nem fogja segíteni, ha azzal vagdalkozunk, hogy: »Sosem raktok rendet a szobátokban, és mindig nekem kell« (még ha ez mondjuk történetesen így is van, egy ilyen felütés nem hozza meg a kedvet az együttműködéshez). Törekedjünk arra, hogy a saját érzéseinket hangosítsuk ki, azt kommunikáljuk, hogy majd’ felrobbanunk, olyan dühösek vagyunk, próbáljuk a saját indulatainkat szavakba önteni (de azért ne túráztassuk túl magunkat, ha egy mód van rá).”
„A gyermek viselkedése árulkodó lehet: ha hirtelen lefagy, ha sírni kezd, ha nagyon másképp reagál, mint ahogy egyébként szokott, tudhatjuk, hogy mélyre ment a kiabálás. Ilyenkor meg kell próbálni minél előbb helyreállítani a kapcsolatot, kapcsolódni újra a gyermekünkhöz, öleléssel, bocsánatkéréssel, önvizsgálattal – mondta Selmecziné Valach Renáta. – Érdemes megfigyelni, melyek azok a nevelési helyzetek, amik rendszeresen vitába torkollnak, el lehet azon gondolkodni, vajon miért okoznak számunkra feszültséget, mit tehetnénk az elkerülésükért. Sok esetben egyébként elejét is lehetne venni ezeknek a perpatvaroknak, ha a gyermektől azután kérnénk valamit, hogy előbb belépnénk a világába, és nem csak kívülről-felülről utasítanánk, hogy jöjjön vacsorázni. Nehéz otthagyni egy játékot, nehéz befejezni egy jó élményt, de a gyerek sokszor megtenné, ha érezné a kapcsolódás örömét a szülővel. Szánjunk rá 5 percet, üljünk mellé, nézzünk a szemébe, beszélgessünk vele, és nézzük meg, utána jön-e önszántából. Arra tippelek, hogy ezzel sokat javítottam szülőként a vita elkerülési esélyeimen magam is.”
Mi jöjjön a kiabálás után?
Ha a kiabálás valóban nem a traumatizáló típusú dühkitörés volt, a gyermekpszichológus is azon az állásponton van, hogy a szülőkben még sokkal tovább foroghat az eset, mint ameddig a gyerek emlékszik rá. „Bele lehet ragadni egy-egy ilyen esetbe, ezért ilyenkor jó, ha egyet hátra tudunk lépni, és kívülről is megnézni az átlagokat – mondta Selmecziné Valach Renáta. – Lehet, hogy a mi szüleink még tízből kilencszer kiabáltak velünk ilyen-olyan esetekben, mi pedig tízből kilencszer már nem emeljük fel a hangunkat, csak egyetlen egyszer. Viszont el kell tudni fogadni, hogy ha épp beüt az az egy eset. Belefér, ha időnként belecsúszunk egy-egy régi, örökölt mintába.”
Hajlamosak vagyunk alábecsülni a gyerekeink érettségét is. „Egy-egy kiabálásig fajuló helyzet után elég elmondanunk, mi zajlott le bennünk pontosan, ami oda vezetett, hogy kialakult a konfliktushelyzet. Nem kell ezt túlgondolni, a lehető legegyszerűbben, a saját érzéseinket kommunikálva beszéljünk – javasolta a gyerekpszichológus. – Nagyon hasznos, ha kötjük olyan példákhoz, amikor nekik volt hasonló érzelmi kitörésük, így könnyebben átérzik a helyzetet, és azonosulhatnak velünk: lám, még velünk, felnőttekkel is előfordul, hogy nem tudunk uralkodni a haragunkon.”
A szakember hangsúlyozta a játék erejét is. „A bábozás még a kisiskolásoknál is segíthet a konfliktus feloldásában, újrajátszásában és annak megtalálásában, mi lett volna a helyes lépés ahhoz, hogy elkerüljük a hangos végkifejletet. Amikor egy felnőtt a kezére húzza a bábot, már nem az a személy áll a gyerek előtt, hanem egy mesebeli karakter, akinek lehet, hogy olyat is elmond, amit az anyukájának vagy apukájának adott esetben nem mondana el.”
„Az is hasznos és jó játék, ha megfordítjuk a szerepeket. Különösen a nagyon dacos gyerekek esetében segíthet, ha átadjuk nekik az irányítást, mondják meg ők, mit tegyenek a felnőttek, irányítsanak, legyenek ők a siettetők, osszák ki ők a feladatokat. Amikor a valódi, éles helyzetre kerül a sor, és a felnőtt kéri ilyenkor a gyerekeket, sokkal simábban mehetnek a dolgok, ha a gyerekek megélték korábban fordított felállásban is.”
Szinte minden szülőnek van legalább egyszer az életben ilyen toxikus kitörése, de inkább többször. Amíg ezek csak nagyon ritkán következnek be, de tényleg nagyon ritkán, akár még hasznosak is lehetnek. Minden szülő szeretné, ha a gyereke tudná, hogy az emberek nem viselkednek tökéletesen és az emberek néha elvesztik a fejüket, ez természetes. Amikor ez megtörténik, a szülők jó példát mutathatnak a bocsánatkérésből, felelősségvállalásból. Ez segíthet a gyerekeknek, hogy gyakorolják a másokkal szembeni megbocsátást, a szülők pedig saját magukkal szemben tanulhatják meg ugyanezt. A különbség aközött, hogy jobb szülők akarunk lenni vagy tökéletes szülők, az arra irányuló szándék, hogy megbocsássunk magunknak azért és tanuljunk abból, ha valamit lehetett volna jobban is, és legközelebb megpróbáljuk máshogy – és esetleg halkabban – ugyanezt.
Fotó: Getty Images
