Pucér fenékkel felkászálódom abba a borzalmas székbe, hogy aztán összeszorított fogakkal (és önkéntelenül is összeszorított lábakkal) várjam a menetrendszerűen elhangzó mondatot: „Akkor most lazítson, és nyissa szét a lábait.” Nem akarok túlságosain drámainak tűnni, de az éves nőgyógyászati szűrések (vagy legalábbis bizonyos korábbi alkalmak) biztosan dobogós helyet kaphatnának az életem legmegalázóbb helyzeteit összegyűjtő ranglistán.
Már eleve orvoshoz menni is egy elég kiszolgáltatott helyzetet eredményez. A magyar egészségügy paternalista, hierarchikus berendezkedése miatt a rendelőbe vagy kórházba belépve a páciensek egyik pillanatról a másikra kerülnek alárendelt szerepbe. Ez a kiszolgáltatottság pedig csak tovább fokozódik az olyan helyeken, mint amilyen a nőgyógyászat is. A nőgyógyászati vizsgálat során a nők egy nagyon intim és sebezhető helyzetbe kerülnek, egyáltalán nem mindegy hát, hogy a két lábunk között kukucskálva mit és hogyan mond az orvos. Ízléstelen vicceknek, kétértelmű beszólásoknak vagy bíráló megjegyzéseknek egy ilyen szituációban egész egyszerűen nem szabadna elhangozniuk. És mégis. Szinte nincsen olyan nőismerősöm, akinek ne lett volna az élete során legalább egyszer része rendkívül kínos vagy konkrétan megalázó nőgyógyászati vizsgálatban.
Külön érdekessége a nőgyógyászatnak, hogy – a sebészet és az urológia mellett – ezt a területet is szinte teljes egészében a férfiak dominálják. Az adatok szerint a nőgyógyászok több mint 90 százaléka férfi, a doktor urakban pedig sok esetben valószínűleg nem is tudatosul, hogy a nők a vizsgálat során mennyire kellemetlen és kiszolgáltatott szituációba kerülnek, és hogy ezeket a helyzeteket a megfelelő empátiával kellene kezelniük.
Bármilyen vizsgálatról is legyen szó, nagyjából 28 éves korom óta kizárólag magánorvoshoz vagyok hajlandó járni. Ez persze nem olcsó mulatság, de azzal nyugtatom magam, hogy így egy kicsit talán nagyobb esélyem van rá, hogy a pénzemért cserébe emberszámba vegyenek. Az elmúlt hét évben szerencsére nem nagyon volt okom panaszra, még a nőgyógyászat terén sem: oké, maga a vizsgálat menete azóta sem lett kellemesebb, de legalább a doktor nem tesz közben oda nem illő megjegyzéseket… Szomorú, de nőként már ezt is nagyra tudom értékelni.
A múltban viszont nekem is és az általam megkérdezett nőismerőseimnek is többször volt már része egészen hihetetlen szituációkban. A következőkben felidézünk néhányat ezekből a nem éppen kellemes emlékekből.
Milyen jó szűk, a barátja biztosan örül
13 évvel ezelőtt, 22 évesen költöztem fel Budapestre az egyetem miatt. Bár a suli mellett rendszeresen dolgoztam, értelemszerűen akkoriban még nem engedhettem meg magamnak, hogy magánorvoshoz járjak. Éppen egy komoly kapcsolatban éltem, és valamiért – nem emlékszem már pontosan az okára – el akartam menni egy nőgyógyászati vizsgálatra. Fogtam hát magam, és elballagtam az otthonomhoz legközelebb eső SZTK-rendelőbe. A doktor úr meglepően fiatal volt, a harmincas évei elején járhatott, és a személyisége kezdetben egészen lehengerlő volt. Laza volt és vicces, nekem pedig eleinte nem is volt ezzel semmi problémám. Talán még örültem is neki, hogy kicsit oldja az egyébként feszült hangulatomat. Végül pont ez a vicceskedő természete szülte azokat a kellemetlen szituációkat, amikre a mai napig emlékszem. Ott ülök kiterülve abban a borzalmas székben, ő éppen ultrahangos vizsgálatot készült csinálni, amikor mosolyogva rám nézett, és elismerően megjegyezte: „Milyen jó szűk, a barátja biztosan örül!” Tisztán emlékszem rá, hogy a valószínűleg viccesnek, netán bóknak szánt megjegyzése hallatán a víz is levert. Köpni-nyelni nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy egy ilyen beszólásra mégis hogyan kellene reagálnom. Beszélgessünk el a vaginám adottságairól, esetleg kezdjek el sztorizni a szexuális életemről? 22 éves voltam, akkoriban még nem is nagyon voltam vele tisztában, hogy egy ilyen megjegyzéseknek el sem szabadna hangzania egy egészséges orvos-beteg kommunikációban. Egyszerűen csak zavartan, kellemetlenül éreztem magam tőle.
Egy kis simogatás
A következő sztorim ugyanennél az orvosnál történt, csak egy későbbi látogatásom alkalmával. Ekkor is a vizsgálati székben ültem, a doktor pedig a műszeres vizsgálat előtt vagy után (nem emlékszem már) elkezdte kitapintani a hasamon keresztül a szerveimet. Ehhez ugye az kellett, hogy a lehetőségekhez képest ellazuljak, és ne feszüljön a testem. Az orvos többször is rám szólt, hogy ne feszítsem a hasam, mire mondtam neki, hogy nem tudok jobban ellazulni, tényleg nem feszítem. Erre – szinte kilépve az orvos szerepből – elkezdte simogatni a bőrömet, miközben ismét csak záporozni kezdtek a bókjai, hogy milyen kemény és feszes a hasam, sokat edzhettem érte. Egy zavart félmosolyon kívül most sem tudtam – vagy éppen mertem – semmit sem reagálni. Ugyanennek a vizsgálatnak a végén rákérdeztem az orvosnál, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy bizonyos esetben fájdalmat szoktam érezni szex közben. És hogy mi volt erre a doktor úr válasza? Vajon felsorolta, milyen betegségek vagy állapotok okozhatnak fájdalmas szexet? Kikérdezett, hogy vannak-e egyéb tüneteim, hogy jobban meg tudja érteni a problémát? Nem. Ismét csak cinkosan összekacsintva ennyit mondott: „A barátjának biztosan túl nagy a szerszáma.” Hát, köszönöm. Ki lettem segítve. Talán mondanom sem kell, de a vizsgálat után elérkezettnek láttam az időt, hogy egy másik orvos után nézzek.
A következő három történetet a hasonlóan kínos helyzeteket átélt munkatársaim osztották meg.
Ritkán lát ilyet az ember
PCOS-em van, és ráadásul ezt még megfejelem egy kétszarvú méhhel (uterus bicornis bicollisszal) is, ami egy méhfejlődési rendellenesség, ami miatt szív alakú a méhem. A PCOS miatt régen negyedévente-félévente kellett mennem nőgyógyászhoz, közben költöztem is, orvost is váltottam, így viszonylag sok rendelőben megfordultam. A kétszarvú méhem akkora látványosságnak bizonyul, hogy többen is voltak már, akik hosszú-hosszú percekig, magukról szinte elfeledkezve vizsgáltak, majd (félmosoly mellett) elnézést kértek tőlem, hogy „jaj, elnézést, csak hát… ritkán lát ilyet az ember!”
Putyin sem maradhatott ki
Az általában nem annyira kedves, cserébe megfizethető árú és borzasztóan sokat tanult (de tényleg) doktornőm kivételesen nagyon aranyos volt velem a február első felében nála tett látogatásom alkalmával. Egészen addig fesztelenül éreztem magam, amíg arról beszélt, hogy mennyire bízik bennem, a jövő újságírójában, ugyanis, mint mondta : „bár sokaknak az lenne a dolga, hogy az igazságot írják, mégis ferdítenek és hazudnak a politikáról”. Nagy bizalommal feküdtem hát fel a vizsgálószékbe, és még nagyobbal tettem szét neki a lábam. Legalábbis egészen addig, amíg a doktornő el nem kezdte ecsetelni, hogy szerinte Vlagyimir Putyin a világ legokosabb embere, akiről a hazug politikusok és sajtómunkások állítják csak, hogy meg akarja támadni Ukrajnát. Már pedig ő okos és rendes, ő ilyet nem tenne – mondta. Én pedig összeszorított szájjal, a plafont bámulva próbáltam csendben olyan arcot vágni, mint akin nem látszik, hogy mennyire be van fosva – ugyanis mindeközben már könyékig a vaginámban matatott, így nem mertem megszólalni és ellentmondani neki.
Kislányom…
Nekem általában normális nőgyógyászokhoz volt szerencsém, egyetlen egyszer futottam bele egy nőbe az egyik magánintézményben, aki iszonyatosan pokróc volt és kioktató. Akkoriban kezdődtek a klimaxszal összefüggő tüneteim, és egészen lekezelő volt, letegezett, kislányomnak titulált (harmincpár éves voltam), kinevetett, amikor a kérdéseimet feltettem neki. A vizsgálatra már nem is került sor, mert én ilyen embernek nem engedem meg, hogy megvizsgáljon. Jelentettem egyébként a betegjogi képviselőnek is a helyen, és valószínűleg nem én voltam az egyetlen, mert nem sokkal utána már nem rendelt ott.
Fotó: Getty Images
