Amikor huszonéves koromban láttam negyvenes férfiakat egész éjjeleken át a sörüket szorongatni a Madách téren, meg frissen elvált középkorú anyukákat salsázni a balatonakarattyai falunapokon, mindig arra gondoltam, hogy van egy pont, amikor méltósággal le kell tenni a bulizást. Egy bizonyos kor, vagy még inkább bizonyos élethelyzet után egyszerűen már nem olyan szerethető szűk ruhákban fogalmatlanra készülve tántorogni a porban, szóval érdemes ezt addig űzni, amíg lehet, és utána új hobbik után nézni. Ezt akkoriban valahogy úgy képzeltem, hogy ha mindent jól csinálunk az életben, a bulizásra való igény organikusan átalakul a barátokkal eltöltött otthoni sajttállal kísért borozás vágyává, vagyis nem lemondásként, hanem inkább valamiféle erkölcsi megnemesülésként éljük meg a dolgot.
Azt egyáltalán nem gondolom, hogy mindent jól csináltam volna az életben, de őszintén szólva most már úgy látom, a bulizásra való igénynek (és a bulizás megfelelő formájának kiválasztásának) nem is annyira ehhez van köze. Részben azért igazoltam a saját teóriámat, legalábbis annyiban, hogy egy két és fél éves kisgyerek anyukájaként legtöbbször pont arra van energiám, hogy megigyak pár fröccsöt vagy gin-tonicot egy régen látott barátommal, ideálisan úgy kalkulálva az estét, hogy a reggel hét órás ébresztő előtt még mindig beleférjen a nyolc óra alvás. Júniusban valahogy mégis megcsapott a Covid és a hosszúra nyúlt szoptatás utáni első igazán szabad nyár lehetősége, ráadásul van egy öcsém is, aki a Magyarországon megrendezett fesztiválok közel háromnegyedét végiglátogatja a nyáron, szóval úgy döntöttem, a Budapesthez közeli Kolorádón fogok visszacsatlakozni a fesztiválszezon vérkeringésébe egy óvatos napijeggyel.
Péntek estére volt jegyem, de egészen csütörtökig hezitáltam, hogy tényleg elmenjek-e. Nem igazán láttam magam előtt, ahogyan a benyomott tinikkel megpakolt shuttle busszal robogok Nagykovácsi felé, amikor pedig kiderült, hogy a fesztivál helyszínén (vagyis az erdőben) egyáltalán nincsen térerő, kifejezetten úgy éreztem, hogy anyaként felelőtlenség lenne a kommunikáció minden lehetőségét elvágva bulizni indulnom. Attól is féltem, hogy nem fogom tudni tartani a lépést az öcsém társaságával, vagy hogy szimplán kínos lesz a huszonéves srácoknak egy kimenős mamával nyomulni. Az idő túl meleg, a gyerek túl nyűgös, nincs is normális ruhám, és még azt sem tudom, milyen cipőt kellene felvenni. Végül úgy éreztem, az utolsó pillanatban lemondani még nagyobb bénaság lenne, mint technóra salsázni a kamaszok előtt, szóval megbeszéltem magammal, hogy legfeljebb csak egy kicsit maradok, és hogy elkülönítem a szükséges összeget egy kényelmes hazataxizásra.
Nem indult valami ígéretesen az estém: amikor becsuktam magam mögött az ajtót, még vagy jó tíz méterig hallottam a keserves „Mama, ne menj el”-ordítást, és a buli előtti alapozáson leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy üzenetben próbáljam bátorítani a kétségbeesett férjemet, aki a világon mindent bevetett már az ordítva zokogó gyerek megvigasztalására – sikertelenül. Amikor már azt latolgattam, hogy inkább mégis hazamegyek, úgy tűnt, a lányom is beletörődött a sorsába, szóval elindultam a többiekkel a fesztivál felé, úgy hogy, ha csak néhány órára is, de évek óta először léptem ki teljesen az anyaszerepemből.
Nehezen tudnám objektíven értékelni a fesztivált, mert olyan régen voltam nagyobb szabású buliban, hogy egyszerűen csak örültem, hogy ott lehetek. Klassz volt besétálni az erdőbe, elfogadni az utolsó biztonsági csekkolás előtt még sürgetően kézről kézre járó piásüveget, hallani, ahogy a távoli tompa basszusból egyre jobban kihallható a szeletelős techno zene, figyelni a csillámsminkes, kicsípett kamaszok izgatottságát. Jó érzés volt egyszerre részesének lenni ennek a világnak, ugyanakkor biztonságos kívülállásból szemlélni: megszabadulni a nyomásoktól, amik annak idején úgy meg tudták mérgezni az estémet, hogy elég jól nézek-e ki, hogy mit gondolnak rólam a barátaim, hogy meg fogom-e találni életem szerelmét a hányásszagú toi toi vécék mögött. Beleolvadni a pulzáló tömegbe, csapatban vonulni a fák között egyik színpadtól a másikig, hogy valaki mindig elégedetlen legyen az aktuális zenével, vizet kérni a pultból azoknak, akiknek szüksége volt rá.
De igazából csak annyira éreztem magam kívülállónak, amennyire én magam kívül akartam maradni – bár az átlagéletkort azért tényleg inkább huszonhárom-négy évre lőném be, viszonylag konszolidáltan bulizó tömeg gyűlt össze a budai erdőben, ahonnan (legalábbis úgy éreztem) nem igazán lógtam ki. És kifejezetten jó érzés volt megismerni egy csomó elképesztően aranyos és jó fej huszonéves srácot, akiket kicsit nehéz szívvel hagytam ott a saját magamnak kijelölt hajnali egy órás takarodóm elérkeztével. Tudom, hogy ezzel csak a lábujjamat dugtam bele a fesztiválszezonba, és őszintén szólva, ha nem kell másnap délelőtt a játszótéren ülnöm, szívesen maradtam volna hajnalig, de ezzel együtt is jó érzés volt megtapasztalni, hogy még mindig képes vagyok önfeledten jól érezni magam a fejmagasságig kavargó porban lépegetve az ütemes technóra.
Hogy tényleg kiöregedtem-e a fesztiválszezonból, nem tudom, de most úgy érzem, simán mennék még fesztiválozni legalább tíz-húsz évig. Vagy legalábbis addig, amíg még nincs rá esély, hogy valamelyik színpad előtt összefussak a saját gyerekemmel.
Fotó: Getty Images
