Képzeld el, hogy az utolsó porcikádat is átjárja a rettegés, és amikor kétségbeesetten ahhoz az emberhez fordulsz, akitől a támogatást és a megnyugvást várod, az illető lesajnálóan közli, hogy nincs mitől félned. Ettől persze a félelmed egyáltalán nem múlik el, de valószínűleg rárakodik még egy adag szorongás, amiért ennyire tartasz valamitől, ami látszólag egyáltalán nem zavarja a másikat. Rövid gondolkodás után arra jutsz, hogy valószínűleg veled lehet a baj.
Most képzeld el, hogy kicsi vagy, és még mindig minden nap tartogat valami újdonságot, ami meglep, megrémiszt vagy éppen összezavar, hogy az agyad szédületes tempóban fejlődik, és még nincs elég tapasztalatod ahhoz, hogy elválaszd a képzeletedet a valóságtól. Egyedül fekszel egy nagy szobában, a saját ágyadban, pedig nem is olyan rég még minden este hallottad a szüleid légzését, ijesztőek az árnyak, furcsán villog a LED-fény a falon. Vagy ott állsz a Balaton partján, és sokkol az a rengeteg víz, aminek nem látod a végét, és hirtelen fel sem tudod fogni, hogy hogyan lehet ennyivel nagyobb az otthoni fürdőkádnál, de közben mindenki mosolyogva biztat, hogy gyere be, mert jó a víz. Észreveszed, ahogy az egyik ház ablakán megcsillan a fény, egy másodpercre tűnik csak fel, aztán nem látod, de te megtorpansz, mert fogalmad sincs, mi volt ez az éles villanás, ami a szemedbe hasított, de mindenki csak áll türelmetlenül, és neked tovább kell menned oda, ahol a furcsa fényt láttad, mert valahová állítólag sietni kell.
Az én lányom körülbelül kétéves korában kezdte el megfogalmazni a félelmeit. Először a villogó villanykörték ijesztették meg, aztán a redőny nyílásain beszűrődő fény, és a sorba aztán a lehető legkisebb LED-fények is csatlakoztak. Esténként be kell zárni a fürdőszoba ajtaját, mert ijesztőnek találja a töltőre tett elektromos fogkefe villogását, ha pedig olyan helyen vagyunk, ahol van tévé, akkor teljesen áramtalanítanunk kell a készüléket, hogy semmi se világítson rajta. A fények és árnyékok egyébként gyakori félelemforrások a kisgyerekeknél, de ugyanúgy félhetnek a víztől, éles hangoktól vagy állatoktól is. Bevallom, pszichológia diplomával azért nem teljesen ösztönből nyúltam a probléma kezeléséhez, és mindig tudatosan a validálásra törekedtem, vagyis, hogy a gyerekem azt érezze, komolyan veszem a félelmeit, és elismerem azok jogosságát. Ehhez nyilván nem kell nekünk is zokogógörcsöt kapni az elektromos fogkefétől, elég, ha annyit mondunk, megértjük, ha a fényeket félelmetesnek találja, mi is szoktunk néha félni, ez teljesen normális dolog. Nálunk az is segít, ha odamegyek a félelmetes jelenséghez, hogy megnézzem közelebbről – ilyenkor a lányom látja, hogy foglalkozunk a problémával, de egyúttal azt is érezheti, hogy a félelmetesnek tűnő dolog valójában nem tesz kárt bennünk. Mindig törekszem arra is, hogy ha mondjuk egy tárgytól fél, akkor meséljek a számára ismeretlen dologról, elmagyarázzam a funkcióját: például, hogy a bojler segít nekünk meleg vizet csinálni, vagy hogy a diffúzorból jön az illatos gőz, amitől jobb lesz itthon a levegő. Ez azért jó, mert az információ az önnyugtatásban is hasznos eszköz lehet a gyerekeknek – az én lányom fürdés közben gyakran felnéz a bojlerre, és ő kezdi el magyarázni, hogy a bojler jó, mert csinál nekünk meleg fürdővizet.
Ha lehetőségünk van rá, szintén jó ötlet lehet előre felkészíteni a gyereket a félelmetes dolgokra: például mondhatjuk, hogy most be fogjuk indítani a turmixgépet, ami hangos lesz, és talán kicsit ijesztő, de nem kell aggódni, biztonságban vagyunk. Mert hogy ez a kulcs: a biztonság. A gyerek biztonságérzetét nem azzal teremtjük meg, ha közöljük vele, hogy nincs mitől félni, hanem, ha azt éreztetjük vele, hogy még a félelmetes dolgok ellenére sincs mitől tartania. Ennek az alapja nyilván jóval messzebbre mutat és a jó szülő-gyerek kapcsolaton nyugszik, amire mindig érdemes is építeni ilyenkor – elmondhatjuk neki, hogy itt vagyunk vele, és biztonságban van velünk. A félelmetes dolgokat nem kell eltagadni, és nem is kell elmenekülni előlük. Ha meglátunk egy nagy kutyát, amitől a gyerek megijed, nem kell vele rögtön átszaladni az út másik oldalára, hiszen akkor a gyerek azt érzi majd, hogy a világ annyira veszélyes, hogy még a felnőttek is rettegnek benne, ami megint csak aláássa a biztonságérzetét. Egy ilyen helyzetben sokkal jobb stratégia magunkhoz ölelni és megnyugtatni a gyereket, de közben a saját nyugalmunkkal a helyzetben maradva érzékeltetni, hogy nincs veszélyben (már ha tényleg nincs).
A gyerekek nagyon érzékenyek a reakcióinkra. Számukra mi adjuk az elsődleges és legfontosabb reflexiókat a világról, ezért fontos, hogy ha félelmet éreznek, akkor mi mindig a nyugalommal kínáljunk biztonságos ellenpontot. A gyerekek arra is nagyon hajlamosak, hogy átvegyék a mi félelmeinket – ha elrángatjuk egy kutya elől, vagy ha frászt kapunk egy méhecske láttán, a gyerek jó eséllyel azt érzi majd, hogy ezek olyan veszélyes, félelmetes dolgok, amikkel még mi, az erős felnőttek sem tudunk megbirkózni.
Borzasztó érzés azt látni, hogy a gyereked fél. Minden szülő szeretné megkímélni tőle a gyerekét. De mégis jobban járunk, ha nem pakolunk plusz szorongásokat a gyerek félelmére azzal, hogy elbagatellizáljuk azt, vagy épp ellenkezőleg, mi is pánikba esünk tőle. Ha azt tanítjuk neki, hogy a félelem ugyanolyan érzés, mint a többi, és nem elnyomni tanítjuk őt, hanem kezelni.
Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
