„Itt vagyok 33 évesen, egy kisgyerekkel, és kénytelenek vagyunk visszaköltözni a szüleimhez. Reméljük, hogy egyelőre csak pár hónapról van szó, de az albérletárakat elnézve még fogalmunk sincs, hogyan fogunk új otthont találni magunknak” – kezdi Zita, aki férjével és kisfiával jelenleg utolsó napjait tölti abban a budapesti lakásban, ahol már négy éve élnek. Az ő életükbe egyik napról a másikra, csőstül érkezetek a mindent felforgató rossz hírek: először a KATA-törvény, aztán a rezsiemelés rázta meg a családot, pár nappal a hírek után pedig a főbérlő is telefonált. Még alig tudtak felocsúdni a hírekből, hogy megtervezhessék a jövőjüket, de már pakolniuk kell – egy hónap múlva már nem fogják tudni kifizetni a megemelkedett bérleti árat.
Zita a másfél éves kisfia mellett rugalmas beosztásban vállalt grafikai munkákat, a gyakorlatban szinte kizárólag cégeknek számlázott. Ez a felállás nagyon praktikus volt neki, hiszen így kisfiát sem kellett bölcsibe adnia, a plusz pénzzel mégis kijöttek valamennyire – az ő keresetére egyébként is nagy szükség volt, hiszen KATA-s vállalkozóként a viszonylag alacsony összegű családtámogatások nem bizonyultak elegendőek a megélhetéshez. A férje fordító, így a KATA-törvény őt is súlyosan érintette, mindketten jelentős bevételtől fognak elesni az adózásuk megváltoztatásával.
Ehhez jött még hozzá a rezsi emelkedése: háromfős családként az egyetlen „rendkívüli” fogyasztásuk a legforróbb nyári napokon működő légkondicionáló, de így is valamivel az átlagfogyasztás fölött vannak a számláik. A legnagyobb csapás azonban akkor érkezett, amikor a lakásuk tulajdonosa telefonált, hogy „a megváltozott gazdasági helyzetre való tekintettel” szeretné 100 000 forinttal megnövelni a bérleti árat. A pénzük most csak egy sokkal rosszabb környéken, a megszokott életüktől távol lévő, és persze sokkal kisebb lakásra volna elegendő – ezt mérlegelve úgy döntöttek, hogy jobban járnak, ha inkább a családtól kérnek segítséget.
De nem csak Zitáék főbérlője döntött így: már régóta beszélnek egekben lévő albérletárakról, és a közelmúltban sokan még tovább emeltek. A lakástulajdonosok egy része saját szorult helyzetén próbálna segíteni a magasabb összeggel, de sok szakértő úgy látja, hogy az emelés (a rezsiárak emelkedésével együtt) hamar kontraproduktívvá válhat, és egyszerűen nem fogják tudni követni a lakáskeresők a lakáspiac elszállását. Az biztos, hogy már jó ideje mindannyian a bőrünkön érezzük a pandémia és a háborús helyzet által megtépázott globális gazdaság helyzetét. Az infláció (különösen Magyarországon) az egekben, a munkaerőpiac mozgástere beszűkült, az ellátási láncok bizonytalansága az alapvető egzisztenciális biztonságunkat is megrengeti. Magyarországon mindezekhez hozzáadódnak a közelmúlt kormányzati intézkedései: a KATA-adózás ellehetetlenítése és a rezsiárak emelkedése rengeteg embert sodort nagyon nehéz helyzetbe. Mindez odáig vezetett, hogy ma akár 40-50 éves emberek, vagy kisgyerekes fiatal párok is kénytelenek visszatérni a szülői házba.
„Teljesen kétségbe vagyunk most esve – folytatja Zita. – Egyelőre még azt sem tudtuk kitalálni, hogyan tudnánk több pénzt keresni, amivel kompenzálhatjuk az új adózási forma miatt kieső bevételünket… azt, hogy hogyan lennénk képesek jelenleg plusz száz-, kétszázezret is kitermelni, elképzelni sem tudjuk. Félünk tőle, hogy kénytelenek leszünk más munkát keresni, amiért eléggé fáj a szívünk, mert mindketten eléggé szeretjük, amit csinálunk.” A nagyszülők (Zita szülei) egyébként egy tágas belvárosi lakásban élnek, és szívesen látják a fiatalokat, Zita azonban tart tőle, hogy az új helyzet nehézkes és kényelmetlen lesz.
„Alapvetően jó viszonyom van a szüleimmel, de normálisan hetente egyszer találkozunk egy ebéd vagy közös program erejéig. Tartok tőle, hogy jobban bele akarnak majd folyni a fiunk nevelésébe, vagy úgy érzik majd, hogy több joguk van életvezetési tanácsokat osztani. Mindenképpen kiszolgáltatott helyzetnek érzem, és egyáltalán nem szívesen vállalom ezt a döntést.”
Most úgy érzik, Magyarországon nincs jövőjük, és egyre vonzóbbnak tűnik a lehetőség, hogy külföldön próbáljanak szerencsét. Ez persze nagy áldozatokkal járna: maguk mögött kell hagyniuk a nem túl nagy, mégis biztos megélhetést, a támogató szociális hálót, és vállalniuk kell, hogy egy teljesen idegen környezetbe költöznek egy kisgyerekkel. „Én alapvetően sosem vágyódtam el innen, nem akartam külföldön élni. De most azt érzem, nincs más választásunk. Itt olyan körülmények között tudnánk már csak élni, amiket én méltatlannak érzek.”
Ingyen és bérmentve?
Nemrégiben nagy port kavart a TikTok-videó, amiben egy anyuka kijelentette, hogy havi 100 dollárt kér el lakbérre a még mindig vele élő 18 éves lányától. Az édesanya azzal védekezett, hogy a gesztussal „a való világra” szeretné felkészíteni lányát, de sokan úgy látják, hogy nem reális elvárni egy 18 évestől, hogy fizessen a családi házban való lakhatásért. Persze a családon belüli „bérleti díj” nem mindig nevelési célzatú – sok családban a gyerekek ragaszkodnak hozzá, hogy besegítsenek a jelenlétük miatt megnövekedő költségekbe, míg máshol egyszerűen nem jönnek ki a gyerekek pénze nélkül. Annyi biztos, hogy az 50-100 000 forintos hozzájárulással „megvásárolt” családi házzal sokan jobban járnak, mintha ennél még drágábban kellene szobát vagy garzont bérelniük.
„Ha úgysem lakhatok saját lakásban, minek béreljem egy idegen lakását?” – írja egy érintett a Buzzfeed cikkében. Budapest felkapottabb kerületeiben is előfordul, hogy 150-180 000 forintokat kérnek el egy 20-30 négyzetméteres szobáért, vagyis a családi otthon nemcsak kényelmesebb, de gazdaságosabb megoldást is jelenthet. Ezt külföldi felmérések szerint a legtöbben gond nélkül elfogadják: egy amerikai kimutatás szerint az otthon élők 70 százaléka valamilyen módon beszáll a család lakhatási költségeibe. A családon belül egyeztetett alacsonyabb összeg sokak számára az egyetlen, amit még ki tudnak fizetni a lakhatásukért cserébe, így gyakran olyanok is erre a megoldásra kényszerülnek, akik alapvetően nincsenek jó viszonyban a rokonokkal.
A kis terekbe zsúfolódott többgenerációs háztartásokban általában eleve több feszültség kulminálódik, amit a terhelt viszonyok csak tovább tetéznek. A családon belüli konfliktusok, a gyerekkorban rögzült szerepek fenntarthatatlansága mindkét fél számára nagyon nehézzé tehetik a hétköznapokat. Miközben sokan azzal érvelnek, hogy a közelmúltban még teljesen normális volt a többgenerációs háztartások létezése, a mai, megváltozott körülmények között, modern nagyvárosi közegekben már nem biztos, hogy képes működni ez a modell.Gyakran ez az a „rejtett ár”, amit a szülőkkel közös otthonba kényszerülőknek meg kell fizetniük, amihez ráadásul hozzáadódik még az életmódot övező társadalmi stigma is.
Lusta, mihaszna, sikertelen…
Zita azt is hozzáteszi, a hazaköltözés azért is nyomasztja, mert nem szívesen vállalja ezt az élethelyzetet az ismerősei előtt. Azok, akik felnőttként még a szüleikkel együtt élnek, a társadalom szemében gyakran sikertelennek vagy lustának tűnnek – vagyis rengeteg stigma tapad a jelenséghez. A rosszindulatúan csak „mamahotelnek” csúfolt szülői ház egyet jelent a kudarccal, pedig a jelenlegi gazdasági körülmények között sokan még úgy is nehezen boldogulnak, hogy az idejük nagy részét munkával töltik. És ez nem csak a volt KATA-s vállalkozókra igaz – pedagógusok, szociális munkások tömkelege került méltatlan helyzetbe a közelmúltba. „Iszonyúan elszomorítónak érzem, hogy itt vagyunk, két fiatal értelmiségi a fővárosban, akik tisztességesen dolgoznak, és egyszerűen nem tudunk megengedni magunknak egy normális otthont. Persze, lejjebb adhatnánk az igényeinkből, elmehetnénk egy garzonba vagy kiköltözhetnénk a külvárosba – ha nem lenne más megoldás, nyilván ezt is tennénk. De én szeretnék olyan életet biztosítani a gyerekemnek, amit elképzeltem, és amit eddig megszokott. Lehet, hogy sokan észszerűtlennek tartják, de ha ebben az országban nem tudunk egy normális, középosztálybeli színvonalon megélni, hát akkor tényleg inkább külföldre költözünk.”
Fotó: Getty Images
