97 790 forint. „Mi is köszönjük a munkáját, tanárnő” – egy pályakezdő pedagógus vallomása

2022. február 02. |

Szerzőnk nem egy menő elitgimnáziumban, hanem egy peremkerületi gyűjtőiskolában tanít. Ő választott úgy, hogy nem a legkiváltságosabbakkal szeretne dolgozni. Pályakezdő, tele lelkesedéssel és erőn felüli tenni akarással. Vagyis csak tele volt lelkesedéssel és erőn felüli tenni akarással, a megalázó 97 790 forint, amit minden hónapban hazavisz, élni kevés, meghalni sok.

Néhány számomra nagyon fontos és szentimentális véletlen eredményeképp lettem tanár. Tizennyolc évesen az egyetemi jelentkezés előtt állva föl sem merült bennem, hogy tanári szakra adjam be a jelentkezésem: nem voltak előttem olyan meghatározó minták, amelyek elültethettek volna bennem bármiféle meggyőződést a pályával kapcsolatban.

palyakezdo-pedagogus-vallomasa

Képünk illusztráció

Az első év egyetemi képzés után ugyanakkor egy – meglehetősen kéretlen – véletlennek köszönhetően munkát vállaltam egy gyerektáborban, elvállaltam egy kurzus megtartását. Nem gondoltam, hogy a kelletlen hozzáállásom a gyerektáborba induláshoz megérkezéssé fog változni.

Az első estémen ügyeletes voltam a folyosón, én vigyáztam arra, hogy a Juliskák ne szökjenek át a fiúk hálószobáiba, hogy aludjanak időben, és lehetőleg ne bontsák le teljesen az épületet se. Ezen az első estén véletlenül az én a szobámba kopogott át egy hatévesforma kislány, hogy nem tud aludni – olvasnék-e neki? Aztán a második este is. Majd harmadnap is kopogott. Akkor még nem tudtam, hogy állami gondozott. Az, hogy néha még éjfél után is a Máté Angi mesekönyv fölé görnyedve próbáltam rábírni az alvásra, és kézen fogva kísértem vissza a szobájába, amikor már súlyosakat pislogott, az egyik legkedvesebb emlékem ebből az időszakból.

A tábori hét végén jöttem rá, amikor segítettem neki beágyazni az utolsó napon, hogy ő nem azért nem aludt, mert nem tudott, hanem mert olvastam neki.  Ez a kislány mutatott rá a bennem lévő meggyőződésre.

Ezután évekig dolgoztam együtt gyerekekkel nyaranta, össze voltunk zárva három hétig tulajdonképpen folyamatosan, és én elnéztem a gondolkodó arcukat, követtem, hogyan formálnak egyre pontosabb és élesebb véleményt évről évre. Aztán a táboron kívül is találkozni kezdtünk havonta, így közelről nézhettem, milyen módon változnak és alakulnak ezek a kisemberek, és amikor a tizenkétéves tanítványaim felsőoktatásról kezdtek kérdezgetni, hirtelen megütött a döbbenet – mikor lettek huszonkét évesek?

Az ötéves egyetemi képzésem után a szakom PhD-képzése mellett beadtam a jelentkezésem a tanárszakra is, visszavonhatatlan lelkesedéssel, ami a lehangoló kurzusaimat is túlélte, és kitartott még az első állásinterjún is. Egy peremvidéki gyűjtőiskolába adtam le az önéletrajzom, azzal a meggyőződéssel, hogy az erős iskolákban minden bizonnyal van elég kiváló tanár. Úgy mentem oda, hogy korábban önkénteskedtem szervezeteknek, dolgoztam együtt menthetetlenül beteg gyerekkel, ADHD-s gyerekkel, állami gondozott gyerekekkel, én ezt akarom csinálni, nekem meggyőződésem van, én elhivatott vagyok.

Valószínűleg ezen a ponton már mind tudják, mi a történet vége.

Tisztáztuk az intézményes kereteket, a feladataim, az anyagiakat – részmunkaidőt vállaltam, hogy a PhD-képzést is be tudjam fejezni a tanítás mellett. Legalábbis ez volt a terv. Persze rögtön szeptemberben kiviláglott, hogy ez nem teljesen így működik. A ledolgozott óráim számát megduplázta az, hogy olyan órát akartam tartani, amin nem csak a tananyag kerül leadásra. Fontos az integrálás, fontosak a Sappho-versek, a vegyületek képletei, de legalább ennyire fontos, hogy a tudásanyagokon keresztül megértsék a kritikai gondolkodást, hogy a gyerekek megtanuljanak véleményt formálni és megértéssel fordulni egymás felé, hogy egyáltalán rájöjjenek arra, mi érdekli őket. Ilyen romantikus téveszméim voltak.

Minimum heti negyven órát dolgoztam részmunkaidőben, két gyereket is segítettem versenyjelentkezésben, elkezdtem tehetséggondozással foglalkozni, harcoltam nehezen kezelhető osztályokkal, több mint 10 órát helyettesítettem a tanárhiány miatt egy héten („fiatal, ugye, terhelhető”) – majd amikor október elején megjött a számlámra az első fizetésem, sírva fakadtam, amikor megláttam az összeget. Pedig én tudtam. 97 790 forint. Én ezt akarom csinálni, nekem meggyőződésem van, én elhivatott vagyok. Szólt a mantra. Egy ideig persze elég is volt.

A szertár, ahol a holmikat tárolom (tankönyvek, dolgozatok, fontos jegyzeteim) a takarítók helyisége az emeleten. WC-papír és fertőtlenítőszerek a grammatikakönyv mellett. Így hipóznák ki a tudást a gyerekek fejéből is? A számítógépek nem működnek, a nyomtató nem működik az épületben, de azért egy csomag papírt még tudtak biztosítani. Azt hiszem, valóban a méltatlan erre a leginkább megfelelő kifejezés.

A kollégáim évek óta túlterheltek, döbbent csodálattal néztek, amikor ide kerültem, számukra lelkes pályakezdő vagyok csak, kooperatív csoportmunka, drámapedagógia, hát micsoda széplélek vagyok én. A kidolgozandó tananyag túl nagy ehhez, az érettségi követelményein nehezítettek, az alaptanterv önellentmondásos elvárásokat fogalmaz meg. Nem baj, oldd meg okosan.

Én korábban olyan gyerekekkel foglalkoztam, akiket érdekelt, amiről beszéltem, de ebben az intézményben van olyan osztály, ahol minden egyes tekintetért küzdeni kell. A gyerekek néha napi nyolc-kilenc órát ülnek bent, háromkor már teljesen szétesett figyelemmel, éhesen és fáradtan. Tizenöt perces ebédszünetük van, hogy „korábban hazaérjenek”. Amikor elhangzik a mondat egy nehezebb csoportban, hogy „tanárnő, engem nem zavar, hogy itt van”, csak nézek magam elé pillanatokig, és gondolkodom, komolyan, vajon miért vagyok én itt, és hová tűnt az akarat és a meggyőződés belőlem.

Aki azt gondolja, hogy a tanár csak leadja az anyagot, az nem érti az iskola működését. Nem tudja például, milyen súlyos tud lenni egy tízperces szünet. „Tanárnő, nem készültem – meghalt a mama.” „Apám késsel fenyegetett.” Milyen nehéz az a csönd irodalomon e félhangos megjegyzés után: „megértem a szereplőt, engem is elhagyott az anyám.” Senki sem tanított meg arra, mit mondjak egy gyereknek, aki összeverte a kezét dühében. Ahogy nem beszéltek arról sem, milyen érzés lesz minden nap megkérdezni egy tizennégy évestől, evett-e eleget, mert más nem kérdezi tőle. Fiatal vagyok és tapasztalatlan, nagyon nagy felelősségnek érzem ezt a bizalmat. És értéknek. Arra sem készített föl senki, hogy mekkora öröm lesz, amikor állok a tábla előtt, és már másodszor látom a csoporton, hogy valami most sikerült – megláttak abban valamit, amiről beszélek. Hogy szép, hogy érdekes, hogy hasznos lehet. Hogy: nahát, ezt a feladatot élveztem! Amikor nem sietnek pakolni a 44. percben. Ha kicsöngő után megköszönik a munkámat.

Nem leadni akarom az anyagot: átlelkesíteni. Szünetben a teremben maradni beszélgetni velük, és hagyni, hogy leszakadjon a kamaszok összes törékenysége, kétségbeesése és problémája. Mindenkinek tudni a nevét. Sokszor azt is, evett-e eleget aznap. Ez rettentően kimerítő. Folyamatosan tanulom, hogy tudok olyan ember lenni, aki képes elég lenni ezekhez a feladatokhoz. Patetikusan hangzik. Az is rettentően patetikus, amikor fáradtan és éhesen állok a boltban a tejtermékek előtt, és azon gondolkodom, meg merjem-e venni a hónapban azt a csomag túrórudit a nap végén.

97 790 forint. „Mi is köszönjük a munkáját, tanárnő.”

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Vallomás: önmegvalósításból kiégés

Vallomás: önmegvalósításból kiégés

A multis életmódot hagyta maga mögött a segítő szakmáért. Majd két év múlva megdöbbenve vette észre magán, hogy elfogyott a maradék lelkesedése is. Ludrik Andrea üzleti mentor és coach mesélte el nekünk, hogy lehet ebből felállni.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea bitcoin

„A metaverzumnak a valódi világ kiterjesztésének, nem pedig a helyettesítésének kéne lennie” – nőként formálja a web3 jövőjét Tábor Andrea