Az első randim 25 éves koromban volt. A sráccal a főiskolán találkoztam, véletlenül futottunk össze, beszélgettünk pár percet, és elhívott randizni. Még aznap este elmentünk megnézni egy filmet, majd a mozi után egy közeli parkban ültünk le. Emlékszem, telihold volt, és bár kifejezetten vonzódtam a sráchoz, közben rettenetesen be is voltam feszülve. Átkarolt, magához húzott, megcsókolta a nyakamat, és megsimogatta a hajamat. Az érintésére megdermedtem. A fülembe súgta, hogy lazuljak el, és bár tényleg megpróbáltam, képtelen voltam elengedni magam. Mikor az ajkával az ajkamhoz ért, már annyira remegtem, hogy a fiú inkább abba hagyta. Hazavitt, és többé nem hallottam felőle. Az a félresikerült éjszaka tökéletesen előrevetítette a következő négy évemet. Akárhányszor egy fiú megpróbált közeledni felém, akár csak annyival, hogy megfogja a kezem, én halálra rémültem, és úgy bezárkóztam, hogy soha senki nem hívott el egyetlen második randira sem.
Autista vagyok. Magasan funkcionálok, ami azt jelenti, hogy képes voltam sikeresen elvégezni a főiskolát, illetve karriert befutni, és az idő nagy részében neurotipikusnak tűntem. De közben én voltam az a kisgyerek is, akit mindig piszkáltak és gúnyoltak a többiek. Az a félénk és furcsa lány, akinek nem voltak barátai és akivel egyetlen fiú sem akart a gimiben randizni. Tudtam, hogyan kell megfelelően viselkedni emberek között, mindig minden szabályt betartottam. De az egész csak színészkedés volt, egy előadás, ami a nap végére halálosan kimerített. Hazaérve bekuckóztam a kedvenc hintaszékembe, aminek ritmikus mozgása végre megnyugtatott.
Ahogy közeledtem a harminchoz, egyre kétségbeesettebbé váltam. Volt egy idősebb férfi a munkahelyemen, akivel – bár nem találtam sem vonzónak, sem igazán kedvesnek – randizni kezdtem. Az ösztöneim figyelmeztettek ugyan, hogy maradjak távol tőle, de ő folyton azt hajtogatta, hogy mindent meg tud tanítani nekem a szexről. Én pedig nem akartam 30 évesen szűz maradni. Hat éven át találkozgattunk. Amikor vele voltam, merevvé és hideggé váltam, mindez azonban őt nem érdekelte. Soha nem feküdtünk le egymással, nem bírtam rávenni magam. De így is rengeteg olyan – nem egyszer fájdalmas – szexuális élményben volt vele részem, amit legszívesebben örökre elfelejtenék. Hat év után végre rászántam magam, szakítottam vele, de addigra már rá sem bírtam többé gondolni a szexre. Nem akartam többé egyetlen férfival sem kapcsolatba kerülni, és még a filmekben látott intim jelenetektől is felfordult a gyomrom. Úgy éreztem, nőként végleg csődöt mondtam.
A következő 11 évem kemény munkával telt. Sokat dolgoztam, aminek köszönhetően képes voltam megvenni a saját házamat, szereztem néhány jó barátot és a hobbijaimnak éltem. Nyaralni mentem a nyugati partra, hogy láthassam végre az óceánt. Megírtam a regényemet, ami már évek óta a fejemben volt. Nem tagadom, mindez elégedettséggel töltött el, legbelül azonban ott tátongott a kongó üresség. Megtörtnek éreztem magam.
Egy este épp a Szenvedélyek viharában című filmet néztem a kanapémon, amikor hirtelen azon kaptam magam, hogy Brad Pittet látva teljesen elöntött a vágy. Most már tudtam, mi hiányzik. Igenis vágytam a gyengédségre és a szeretetre, csak nem tudtam, hogyan és kitől. Mint egy ostoba kamasz, hírességekről álmodoztam – Pittről, Bruce Springsteenről, Kevin Costnerről –, olyan férfiakról, akik nagyon messze voltak tőlem, és akikről nyugodtan fantáziálhattam, mert soha nem volt esélyem még csak a közelükbe sem férkőzni. Újabb évek teltek el.
Érezni akartam, milyen lenne, ha egy férfi átölelne, megcsókolna és simogatna. A barátaim azt javasolták, hogy fogadjak fel egy escortot. Azt mondták, így az én kezembe kerülhetne a kontroll, nem lenne rajtam nyomás, hogy szexeljek, csak akkor, ha én is akarom. Rögtön megtetszett az ötlet, de nem gondoltam, hogy valaha is képes lennék valóban megtenni, és felbérelni valakit. A kíváncsiság azonban nagy úr. Elkezdtem hát online keresgélni a hirdetések között. Egyik este rábukkantam egy férfi honlapjára, akit nevezzünk most Antoniónak. Őszintének, tisztelettudónak és gyengédnek tűnt. Újra és újra visszatértem az oldalára, és fantáziálni kezdtem róla. Végül rászántam magam, eldöntöttem, hogy kapcsolatba kell lépnem vele. Rettegtem, hogy nem fog elfogadni ügyfelének, hogy nemet fog mondani, és a szociális esetlenségem majd elriasztja. Fogalmam sem volt, mit kellene írnom neki. Végül úgy döntöttem, egyszerűen őszinte leszek. Megírtam neki a levelemet, ő pedig válaszolt. Azt kérte, hívjam fel, de én túlságosan is féltem. Naponta írtunk egymásnak, én pedig hamarosan elmeséltem neki az egész történetemet. Antonio nemcsak rendkívül megértő volt, de abban is segített, hogy feldolgozzam a szexualitással kapcsolatos traumáimat. Megtanított arra, hogyan bocsássak meg magamnak. Aztán egyik nap aztán felhívott. Lenyűgözött az élettel teli nevetése. Azt mondta, szívesen beszélget velem és segít nekem, még akkor is, ha soha nem foglaltam hozzá időpontot.
Egy évnyi folyamatos kommunikáció után látni akartam. Megbeszéltük, hogy találkozunk egy szállodában, közel az otthonomhoz. Miközben vártam rá a szobában, egy hajszálon múlt, hogy meg ne gondoljam magam. Ideges voltam és feszült, szinte kényszerítenem kellett magam a maradásra. Amikor kopogott, az ajtót is alig akartam neki kinyitni. Amikor végül belépett, közeljött hozzám és megcsókolt. Teljes testemben ledermedtem, pont úgy, ahogy régen is. „Talán túl korai” – mondta, és rám mosolygott. Leültünk, és órákon át csak beszélgettünk. Beszélgetés közben egyre közelebb húzott magához, én pedig szépen lassan feloldódtam mellette. Neki dőltem, ellazultam. Felajánlotta, hogy megmasszíroz, és én belementem. Aznap este még nem álltam készen a szexre, de az érintésébe újra és újra beleremegtem. Átbeszélgettük az egész éjszakát, és másnap reggel tudtam, hogy újra látni akarom. A következő alkalommal az otthonomban találkoztunk, Antonio nálam töltött egy hétvégét. Még mindig nem álltam készen a szexre, és ő nem erőltette. Sétáltunk, együtt főztünk, táncoltunk, filmet néztünk és órákig beszélgettünk. Kezdtem teljesen megbízni benne. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer képes leszek ilyen biztonságban érezni magam egy férfi mellett.
Ezután rendszeresen foglaltam le hétvégi randikat nála, mígnem egyik este, 59 évesen megtörtént, amire oly régóta vágytam. Csókolózni kezdtünk és végül szeretkezés lett belőle. Több mint 20 év telt el azóta, hogy a korábbi toxikus kapcsolatomban voltam. Ennyi idő után ez az új élmény Antonióval egészen álomszerűnek tűnt. Egy csodálatos álomnak. Ha nem találom meg Antoniót, nem hiszem, hogy valaha is találkoztam volna egy olyan férfivel, akinek lett volna türelme pontosan olyannak elfogadni engem, amilyen vagyok. Nem tudom, hogy valaha is képes lettem volna-e megtapasztalni azt a szeretetet, amire annyira vágytam, és amiről mindig azt gondoltam, hogy nekem nem fog megadatni.
Nincsenek illúzióim az Antonióval való kapcsolatom természetét illetően. Valójában még tetszik, hogy fizetek neki az idejéért. Ez lehetővé teszi számomra, hogy olyan döntéseket hozzak, amelyeket egy „normális” kapcsolatban nem tudnék meghozni. Egyenrangúnak érzem magam ebben a felállásban. Több éve járok már Antonióval, és mostanra sokkal boldogabb ember lettem.
Antonio többször igyekezett arra bátorítani, hogy próbáljak megismerkedni más férfiakkal, randizni, felfedezni. Bár értékelem a bátorítását, kétlem, hogy valaha is vágyni fogok ilyesmire. Azt viszont tudom, hogy ennek a csodálatos férfinak köszönhetően már nem vagyok összetörve. Amikor a karjaiban fekszem, újra egésznek, újra nőnek érzem magam.
Forrás: HuffPost Fotó: Getty Images
