„Gyerekként próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, hogy a szüleim ne rajtam töltsék ki a dühüket”

2023. május 23.
Sokan csak felnőttként jönnek rá, hogy a korábban átlagosnak gondolt gyermekkorukkal mégsem volt minden rendben. Hogy az, amit ők gyerekként normásnak hittek (a szüleik viselkedése, a családi dinamikák) nagyon is toxikusak, traumatikusak voltak.
"Gyerekként próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, hogy a szüleim ne rajtam töltsék ki a dühüket""

Egy nagyon érdekes kérdést tett fel az egyik felhasználó a Reddit népének. Arra volt kíváncsi, hogy ki mikor, illetve hogyan ébredt rá felnőttként arra, hogy a gyermekkora mérgező volt. Rendkívül tanulságos válaszok érkeztek a kérdésre, ezekből hoztunk most el néhányat.

Nem volt vicces

„Amikor a környezetemben elmeséltem néhány gyerekkori vicces történetet, senki nem nevetett. Helyette döbbenten néztek rám, és aggódva kérdezgették, jól vagyok-e. Akkor értettem meg, hogy ami számomra normális és mindennapos volt, az valójában nagyon nem volt rendben.”

Némaságra kondicionálva

„Összebarátkoztam egy csapat filozófia szakos sráccal, akik mindig szerettek különféle filozófiai elméleteket közösen megvitatni. Ezek a viták néha egészen hevesek, érzelmileg túlfűtöttek lettek – én pedig arra lettem figyelmes, hogy valahányszor felemelték a hangjukat, én elhallgattam, meghúztam magam csendben. Elkezdtem gondolkodni ezen a viselkedésemen, és végül rájöttem, hogy nem magamtól csinálom ezt, erre lettem kondicionálva: gyerekként próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, hogy ne rajtam töltsék ki a frusztrációjukat a szüleim, amikor dühöngeni kezdtek.” 

Bezárkózva

„A húszas éveim közepén jöttem rá, mennyire zárkózott is vagyok, hogy soha nem osztottam meg a személyes dolgaimat, vagy az életemben elért sikereimet senkivel. Egy remete lettem. Miután beszéltem a dologról a nővéremmel, megértettem, hogy az anyám miatt lettem ilyen. Ő egy igazi romboló. Bármi számunkra kedves, pozitív dolgot, általunk elért eredményt tönkretett és negatívvá változtatott. Egyszer vettem magamnak egy videójátékot, végre a saját keresetemből, és átvittem neki megmutatni. Ő erre kiakadt, hogy micsoda hülyeségre pazarlom az időmet és a pénzemet, és inkább barátokat kellene szereznem. A mai napig nagyon nehezen beszélek bárkinek is magamról, az eredményeimről, vagy egyszerűen olyan dolgokról, amiknek örülni tudok.”

Az elkerülés a megoldás

„A 30-as éveimben jártam. Mindig azt hittem, hogy én egy nagyon félénk, introvertált típus vagyok, de most már tudom, hogy ez a viselkedés a traumám következménye. Számomra az elkerülés a megoldás, azzal oldok meg minden kellemetlen, stresszes szituációt. Még igazi párkapcsolatom sem volt – ha valaki érdeklődni kezd utánam, megijedek, elzárkózom, és bunkón kezdek viselkedni. Magyarán saját magamat szabotálom. Nagyon független vagyok, sosem kérek segítséget. Nehezen viselem az intimitást (az érzelmit és a fizikait), és soha nem mernék senkinél sem próbálkozni, mert félek, hogy elutasítanak, kigúnyolnak, megaláznak. Másokban mindig a hibákat látom, nehezen találok pozitív dolgokat (ezt nagyon utálom). Féltékeny vagyok azokra, akik az áloméletemet élik, ahelyett, hogy felnéznék rájuk. Nehezen tudom kifejezni az érzéseimet.”

Elszakadva saját magunktól

„A húszas éveim végén jártam, amikor megismertem az érzelmi elhanyagolás fogalmát. Hirtelen sok furcsaságom értelmet nyert. Rendkívül perfekcionista vagyok, mert gyerekként semmi nem kapott pozitív reakciót, akármit tettem vagy mondtam. Hajlamos vagyok a szégyenérzetre és nagyon erős bennem a bűntudat is. Elfojtom az érzéseimet, nagyon nehezen fejezem ki őket, mert gyerekként vagy nem reagáltak rá a szüleim, vagy leszidtak miattuk. Nagyon jellemző rám a disszociáció, van egy általános elszakadásom a belső énemtől. Hosszú éveken át nem voltam kapcsolatban a saját érzéseimmel, vágyaimmal vagy szükségleteimmel, de a 20-as éveim közepéig nem is ismertem fel ezt. Nem tudok másoktól segítséget  kérni, mert gyerekként hozzászoktam, hogy soha senki nem segített, ha szükségem lett volna rá.”

Nem hiányoztak

„Amikor elköltöztem a főiskolára, az első évben egy kollégiumban laktam. Emlékszem, egy hónap után egy csomó csoporttársam mondogatni kezdte, hogy mennyire hiányzik nekik a családja, és alig várták, hogy hazamehessenek. Nekem sosem volt ilyen érzésem. Végre szabad voltam, és úgy éreztem, a hazamenetelhez érzelmileg fel kell készülnöm. Rájöttem, hogy ez nem egészen normális.”

Fotó: Getty Images