- A fiúk hajlamosabbak vadabban játszani, mint a lányok.
- A két nem viselkedése közötti különbségekért főleg a szocializáció a felelős.
- Bár nehéz ellenállni, érdemes elkerülni a sztereotip gondolkodást.
Idén nyáron, amikor a családommal nyaraltunk, egy játszótéren találkoztunk egy másik családdal, akiknek a gyerekei nagyjából ugyanannyi idősek voltak, mint a mieink. Úgy gondoltam, jó ötlet lenne meghívni őket egy közös játszórandira – a gyerekek játszhatnak a ház előtti partszakaszon, miközben mi, felnőttek, kávézunk és beszélgetünk.
Amikor megérkeztek, az ő gyerekeik – két kislány, öt- és kétévesek – nyugodtan letelepedtek a homokban, homokvárakat építettek, és szépen megosztották egymással a vödröt és a lapátot. Az én gyerekeim ezzel szemben azonnal ledobták a ruháikat, berohantak a hideg vízbe, köveket hajigáltak a hullámokba, hogy figyeljék a csobbanásukat, és amilyen lelkesen építettek homokvárakat, olyan gyorsan rombolták is le őket. Egy ponton az ötéves fiam közölte, hogy pisilnie kell, és mindenki előtt meg is oldotta a dolgot egy közeli bokorban – a kis hátsóját büszkén mutogatva a világnak.
Mivel nyaraltunk, nem igazán izgattam magam emiatt – legalábbis reméltem, hogy a gyerekeim viselkedése nem volt túlságosan zavaró a vendégeink számára. De a különbség a két család gyerekei között megdöbbentő volt, és bevallom, egy kicsit úgy éreztem, hogy megítélnek minket.
Néhány nappal később a hároméves unokahúgom érkezett hozzánk vendégségbe. Ő a nap nagy részében a nappaliban ült, és bájos mosollyal az arcán színezgetett, közben folyamatosan azt mondogatta nekem, hogy én vagyok a legjobb barátja. Eközben az én fiam odakint rohangált, „kincseket” – köveket, botokat és tollakat – gyűjtögetett, és egy helyben parkoló quad körül ugrándozott, miközben könyörgött nekünk, hogy hadd vezesse egyedül.
Egyik délután közös játékba kezdtek: éttermeset játszottak, ahol én voltam a vendég, ők pedig a pincérek. Unokahúgom kedvesen „tortát” és „teát” hozott nekem, míg a fiam lelkesen egy adag képzeletbeli „extra csípős jalapeñóval” lepett meg, majd hatalmasat kacagott, amikor eljátszottam, hogy megfulladok a csípősségtől.
Amikor a vendégeink végül elutaztak, a férjemmel viccelődve mondtuk egymásnak, hogy soha többé nem hívunk meg lányokat játszani. Természetesen ez csak tréfa volt… de minden viccnek van egy kis igazságalapja, nem igaz? (Egyébként van egy kisfiunk és egy kislányunk is, de a lányunk annyira felnéz a bátyjára, hogy átvette tőle az „energiáját” – fogalmazzunk így.)
Rossz anya lennék, ha nem akarom, hogy a fiam lányokkal játsszon?
De bevallom őszintén elgondolkoztam: rossz anya lennék, ha nem akarom, hogy a fiam lányokkal játsszon?
Persze tudom jól, hogy a környezet és a szocializáció nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a lányok és fiúk ennyire különbözően játszanak. Sabrina Nasta családterapeuta szerint a gyerekek viselkedését nagyban befolyásolja a neveltetésük és a társadalmi elvárások. A fiúkat a környezetünk is arra biztatja, hogy vadabban, szabadabban viselkedjenek, míg a lányoktól visszafogottságot, komolyságot várnak.
Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy a fiúk „intenzívebbek” játék közben, amit sok szülő saját tapasztalatból is meg tud erősíteni. Ugyanakkor vannak előnyei is a fiúkat nevelő családoknak – egyes kutatások szerint például azok a párok, akiknek fiuk születik, nagyobb eséllyel maradnak együtt, mivel az apák általában aktívabb szerepet vállalnak a nevelésükben.
És hogy mit jelent mindez? Őszintén szólva, nem tudom. Minden szülő tudja, hogy a gyereknevelés tele van hullámvölgyekkel, függetlenül attól, hogy fiút vagy lányt nevelünk.
A közösségi médiában azonban egyre népszerűbb a #boymom mozgalom, amely azt sugallja, hogy a fiúgyerekes anyák egy különleges klubot alkotnak. Ha nem találkoztál még ezzel, elég csak pár videót megnézni a TikTokon – készülj fel! Az egyik videóban például egy anya ilyesmiket mondott: „Azt mondják, ha Isten fiút ad neked, az azért van, mert megérdemled, hogy megtudd, mi az igazi szeretet.” Ezek az anyák büszkén posztolják a videókat a #boymom hashtag alatt, demonstrálva, mennyire rajonganak a fiaikért.
Én személy szerint nem tartom magam ilyen értelemben „boy momnak”, bár kétségtelenül anyja vagyok egy fiúnak (sőt, hamarosan kettőnek). De amikor visszagondolok a nyári eseményekre, be kell vallanom: egy kicsit tényleg tartok a lányos játszórandiktól, mert olyankor úgy érzem, az én gyerekeim – különösen a fiam – egy kis vadóc.
Tudom, hogy ez sztereotip gondolkodás, és nem állítom, hogy a lányok nem lehetnek ugyanolyan elevenek. Egy barátunk kislánya például egyszer majdnem elvitte az útleveleinket egy Én pici pónim táskában! És a lányom is gond nélkül tartja a tempót a bátyjával.
Éppen ezért úgy döntöttem, hogy újabb játszórandit szervezek a fiam barátnőjével… de előtte biztos, ami biztos, eldugom az útleveleket.
Forrás: PureWow Fotó: Getty Images
