Örökbefogadás-sztorik: a szerkesztőség mentett kutyás történetei

• Május 20. a mentett kutyák világnapja, ennek alkalmából közös cikksorozatot indítunk a Mindenki Fogadjon Örökbe egy Kiskutyát alapítvánnyal.
• A Marie Claire szerkesztőségében is rengeteg a kutyatartó, így mi is összeszedtük saját kutyás történeteinket.
•  Kóborkutyából lett újlipótvárosi dáma, szeparációs szorongásos spániel és meditációs kutyaszőr – szerkesztőségi összeállításunk következik!

A mentett kutyák világnapja alkalmából májusban együttműködést indítottunk a Mindenki Fogadjon Örökbe egy Kiskutyát Alapítvánnyal, akikkel az állatmentés, örökbefogadás és felelős állattartás témáit járjuk körbe.

Első cikkünk után most egy személyesebb anyaggal készültünk: a szerkesztőség tagjai mesélik el saját mentett kedvenceik történetét. Ismerjétek meg a Marie Claire menhelyi kutyáit!

A szerkesztőség mentett kutyái:

Lampért Zsófi – újságíró

Lampért Zsófi mentett kutyája, Brody

Amikor a gyerekek már mindketten iskolások lettek, akkor döntöttünk úgy, hogy jöhet egy kutya. A lányunk autizmus spektrumon van, és a kutyák mindig különleges helyet foglaltak el az életében. Mivel nem akartam babakutyát, és a tinédzserkort is kihagytam volna, ezért sem volt kérdés, hogy menhelyről fogadunk örökbe. A pomerániai törpespitz volt a nagy kedvenc, mint olyan sok gyereknél, így a Spitz Fajtamentő honlapján kezdtünk kutyusokat nézni. Több kutyával is ismerkedtünk, míg végül örökbefogadtuk Brodyt. Az első időszak megpróbáltatásairól akkoriban írtam is.

Egy örökbefogadott, felnőtt – a miénk 3-5 éves volt – kutyánál sosem tudhatja az ember, milyen traumával érkezik. Brody egy emberre, kutyára, zajokra és minden mozgó dologra erősen reaktív kutya volt. Soha nem volt előtte családja, utcáról fogták be, egy építkezésen munkások bántalmazták. Több évnyi kutyaiskola, szocializációs tréning után mondhatom, hogy működő kutya a belvárosban is. 

A mi kutyánk most nagyjából kilenc éves, még körülbelül ugyanennyit él majd. Imád túrázni, hegyet mászni, és remek dolog ez az együtt töltött idő. Én a kutyasétáltatásnak nem vagyok nagy rajongója, nekem a fésülgetés a meditációs tevékenység vele, a férjemnek a sétáltatás ilyen. Nagyon fontos, és sokakban nem tudatosul, amikor kutyát fogadnak örökbe vagy vesznek, hogy a kutyával ugyanúgy tanulni kell, iskolába járni, dolgozni, mint egy gyerekkel. Még egy olyan kistermetű plüsskutyára hasonlító jószággal is, mint egy spitz-mix.

Kovács Kata – újságíró

Sári kutya és egyik kicsi gazdája

Sári kutya tíz éve került a családunkba, öt év körüli, szökős, ugatós, bizalmatlan és reaktív mentett kiskutyaként. Korábban az utcán és egy ketrecben élt, innen költözött belvárosi lakásunkba. A sok-sok vesződség és az egyszer-egyszer varázsütésként működő professzionális kutyakiképzés, de főképp a rengeteg együtt töltött idő végül Sári kutyát és minket is teljesen átformált. 

Mára egy csendes, kiegyensúlyozott, békés természetű újlipótvárosi kutya, aki számomra megtestesíti a nyugdíjas évek ideáját: sportos, de kozmetikába, kávézókba, és szomszédolni is szeret járni. Beengedik a gyerekeim iskolájába, imádja, ha a család meccset néz vagy társasozik, évente egyszer pedig elkísér minket a tengerhez, bár a kánikuláért nem rajong. Szerintem minden családnak járna egy Sári kutya!

Békefi Dóra – képszerkesztő

Békefi Dóra mentett kutyusa, Zsebi

Kilenc éves koromban addig nyúztam a szüleimet, míg meg nem érkezett az első kutya a családunkba, akivel együtt nőttünk fel, azóta mindig volt kutyánk. Felnőtt életembe hasonló forgatókönyv szerint került Zsebi hat évvel ezelőtt: a fiam könyörgött érte, ő is választotta ki.

Azt, hogy ez milyen áldozattal és felelősséggel is jár egyben, csak ekkor tanultam meg, a gyerekkoromban lazább volt kutyásnak lenni, mint ma. Az első kivételével menhelyes vagy befogadott kutyáink voltak mindig, ami gyakran még extra energiabefektetéssel jár, főleg, ha nem sokat tudunk a korábbi életéről, de nincs az az energia, ami ne térülne meg többszörösen, mire összeérik a csapat. Egy kutya rengeteget ad lelkileg és az sem utolsó, hogy az ember akkor is kénytelen sétálni, ha amúgy ki sem kelne az ágyából. És a férjem talán még egy nőért sem rajongott ennyire és ez fordítva is igaz.

Sütő Emese Franciska – újságíró

Pepi, a mentett vizsla

Az egyik első emlékem, hogy egy befogadott kiscicával játszom, de az azóta eltelt években is alig volt olyan időszak, hogy az otthon ne lett volna az utcáról, vagy szorult helyzetből befogadott kutya és/vagy macska. Először apukám hozta őket, aztán anyukám legnagyobb bánatára én is rákaptam. Falunapról elhozott törött lábú kiskutya, a Nyugatiból, nyelvvizsgázás helyett mentett lázas kutyalány – sokuk az állatorvosi ellátás ellenére sem élték sajnos túl, de akik igen, azok egy életre bepacsizták magukat a szerteágazó családfánkra.

Tibik, Tóbiások, Lénák és Borik hada érkezett hozzánk főleg menhelyekről. Szülinapi ajándékként soha nem merült fel a Pandora bizbasz, vagy J’adore parfüm, a menhely annál inkább, és az sem volt probléma, hogy ha “helyzet” volt, akar a szintén kutyaimadódédivel közösen meneteltünk két gyakorló szökevényünk, egy vizsla keverék és egy PTSD-s puli után. Kismillió családi poén, fotók, örök emlékek, és a kert végében nagy szeretettel kiválasztott végső nyughelyek emlékeztetnek minket arra, hogy kutya/macska nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Kránicz Dorottya – újságíró

Lujza kutya

Egyetemista éveimben rengetegszer csalódtam a férfiakban, ezért egy ponton úgy döntöttem, ideje lenne inkább egy lojális, érzékeny és figyelmes élőlénnyel megosztanom az életemet. Ezzel párhuzamosan az Érdi Civil Állatmentők találtak egy törött lábú pár hónapos tacskót valahol az autópálya melletti árokban heverve.

Akkoriban még inkább csak a vágy született meg bennem, de amikor teljesen véletlenül megláttam a a bekötött lábú, gombszemű kisállat képét a Facebookon, egyből tudtam, hogy nagyon szeretném őt, és utólag visszagondolva talán tényleg lehetett valami karmikus a kapcsolatunkban, mert Lujza sem előtte, sem utána nem bicegett oda olyan magabiztos farokcsóválással senkihez, mint hozzám, első találkozásunk alkalmával.

Vele kapcsolatban a fizikai és mentális rehabilitáció jelentette a legnagyobb kihívást: a friss sérülése után folyamatosan orvoshoz jártunk, tornáztattam, minden áldott nap a fizioterapeuta utasításai szerint masszíroztam a lábát, miközben minden sétálás során próbáltam megtanítani neki, hogy nem kell fejfesztve menekülnie, ha autót lát. Lujza több mint tíz éve van mellettem, csendesen összegömbölyödve a mindennapjaimban, és egyelőre bele sem szeretnék gondolni, mi lenne velem a megejtően tiszta, bámulatosan türelmes és elképesztően szeretettel teli barátom iránymutatása nélkül.

Tamás Anita – vezető szerkesztő

Fülöp és Gomez

Nyitókép: Getty Images