Amikor a lányom kisbaba volt, kifejezetten rühelltem, amikor valaki a „kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond” bölcsességgel talált reagálni a csecsemős élet nehézségeire. Az biztos, hogy ma, egy hat és fél éves gyerek anyukájaként sem mondanék soha ilyet annak, akinek kisebb a gyereke, de azt már látom, hogy az idő múlásával nemcsak új, de tényleg komplexebb, és ami valószínűleg a legnehezebb, általam kevésbé kontrollálható nehézségek lépnek be az életünk. Az iskolakezdés most augusztus végéről nézve az eddigi legnagyobb kihívásunknak tűnik.
Mint igazi budapesti, középosztálybeli szülők, már tavaly gondosan végignéztük a kerületi és távolabbi iskolakínálatot, elmentünk a nyílt napokra, megnéztük azért a magániskolákat is, és hosszas mérlegelés után választottuk ki a viszonylag közeli, bár nem körzetes állami általános iskolát. A nyár elején még csak nagyon örültünk, hogy a lányunkat sikerült is felvenni ide, kinéztük a legaranyosabb tacskós hátizsákot, megvettük az ajánlott gyakorlófüzeteket, de aztán többnyire csak élveztük a nyarat és megpróbáltuk a legjobban kihasználni az időt a szünidős programokra.
A szeptember közeledtével viszont valahogy egyre hatalmasodik rajtam a gyomorgörcs, amikor belegondolok, hogy mostantól a napok jelentős részét az oktatásban tölti majd a gyerekem. Tudom, te is túlélted, én is túléltem, én egyébként még kifejezetten szerettem is, szóval senki nem vádolhat azzal, hogy a saját traumáimat projektálom. Az viszont biztos, hogy az elmúlt évek hírei a hazai közoktatásról sokat hozzátettek az aggodalmaimhoz…
Milyen iskolát kíván a gyerekének egy (túlaggódó) anya?
Idén nyáron 14 pontból álló szakmai javaslatcsomagot küldött ki az általános iskoláknak Lannert Judit oktatási és gyermekügyi miniszter államtitkára. „Kevesebb stressz. Több élmény. Jobb iskola” – írta hozzá röviden a miniszter jól összefoglalva azokat a kulcsgondolatokat, amiket valószínűleg minden szülő hallani akar.
Az alsó tagozatosoknak szóló tiszás javaslatcsomagban olyan szempontok jelennek meg, mint péládul a rugalmas iskolakezdés lehetőleg beszélgetőkörrel, reggeli ráhangolódással, a rövidebb, 35 perces tanítási órák, a kevesebb házi feladat, a hosszabb mozgásos szünetek bekitatása vagy az óraszámok és tanulási tartalmak rugalmas elosztása.
De megjelennek olyan „absztraktabb”, a tanítás konkrét módjára vonatkozó ötletek, mint a projektnapok beemelése vagy az iskolán kívüli tanulási helyszínek (múzeumok, sportlétesítmények, természeti helyszínek) rendszeres használata. Kiemelt szerepet kap még az élményszerű tanítás, a művészeti nevelés és a tapasztalati természettudományos és matematikai tanulás is.
Személy szerint én pontosan a fentiek miatt lamentáltam sokáig azon, hogy olyan alternatív iskolába írassam a gyerekemet, ahol épp ezeket ígérik, és szuper érzés látni, hogy ez a gondolkodás a közoktatásba is megérkezhet. Persze kár, hogy egyelőre még csak javaslatcsomagként – ugyanis ez még nyilvánvalóan semmire sem garancia.
Én nem vagyok pedagógus, – vicces módon pont azért, mert a családban mindenki az, és ez volt az egyetlen terület, amiről gyerekkorom óta próbáltak lebeszélni – fel sem tudom mérni, milyen nehéz feladat lehet egy ennyire forráshiányos és sok fronton kikezdett rendszerben izgalmasan és hatékonyan tanítani ezt a sok szempontból nagyon új és más gyerekállományt. A családomon keresztül (akik az intelmük ellenére egyébként mind nagyon szeretik a szakmát) volt lehetőségem rálátni picit a területre, így évtizedeken át testközelből láttam a szakemberek kihívásait, amik túlnyomórészt továbbra is aktuálisak – eszközök, források és továbbképzések nélkül még mindig nehezen elvárható, hogy egy pedagógus innováljon és hirtelen átálljon egy kreatívabb, korszerűbb tanítási módszertanra. De most szülőként persze egészen mások a szempontjaim.
Jól hangzanak a friss tiszás reformok, de kérdés, mi valósul meg belőlük
Ha valaki megkérdezné, hogy szerintem mi lenne a tökéletes iskola az én lányomnak, az első, amit mondanék, hogy egy olyan hely, ahol szeretik. Ahol szívesen fogadják, figyelnek rá, és idővel talán megtanulják jobban letapogatni az ő érzékenyebb karakterét is. Olyan iskolát képzelek, ami rugalmas. Ha a gyerekek jókedvűek és belelendülnek az órába, miért ne tarthatna 50 percig? Ha fáradtak és fásultak, legyen 30. Sőt, ha nagyon nyomottak, legyen az, hogy matekozás helyett mindenki lehajthatja a fejét egy picit a padra és közösen hallgatnak egy kis zenét. Jó lenne, ha fontos lenne a játék. Ha értékelnék a próbálkozást, és nem a teljesítmény döntene el mindent. Ha mindannyian képességüknek megfelelő kihívásokat kapnának, ha gondoznák a tehetséget és felzárkóztatnák a lemaradásokat.
A tökéletes iskolát úgy képzelem el, hogy a gyerekem minden reggel izgatottan, boldogan lép be a kapun, aztán délután új élményekkel és tudásokkal feltöltve érkezik haza. Én hiszek benne, hogy ez nem egy liberális avokádó lattés szülő lázálma, hanem tényleg lehet ilyen az iskola. Hogy tényleg ilyen lesz-e, azzal kapcsolatban sajnos már vannak kétsgéeim.
Rossz berögződések a hátunk mögött, sok-sok kérdőjel előttünk
Ami miatt most inkább tartok az iskolakezdéstől – azon túl, hogy természetesen én is egy kényszeresen tudatos, mindent mániákusan szételemző anyuka vagyok –, az az a tény, hogy a közoktatás az elmúlt évtizedekben egyáltalán nem ilyen volt. Rengeteg rossz berögződéssel és merev szokásjoggal kellene szembefordulni annak érdekében, hogy az iskola tényleg olyan lehessen, ahogyan az új kormány is elképzeli.
Valahol nagyon felemelő és biztató élmény, hogy egy olyan gyerek anyukája lehetek, aki az elsők között indul el ebben az új rendszerben. De ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy az átmenet sok kihívást és konfliktust tartogat: új és régi elvek ütközését, kísérletezéseket és vele együtt kudarcokat és valószínűleg jó néhány csalódást is minden oldalon. Bár az új kormány javaslatcsomagja többnyire inkább szemléletváltást igényel, mint bármi más irányú fejlesztést, de éppen ez is a helyzet nehézsége. Valószínűleg leginkább a pedagógusok oktatásának változásai lennének képesek valódi hatást gyakorolni, de ez hosszú idő és sok téves hiedelmet kell lerombolni hozzá. Éveken keresztül olyan oktatást működtetünk, ami rigid, frontálisan tanít, sokat büntet és fegyelmez, a számonkérésre és a teljesítményre helyezi a hangsúlyt, kevéssé veszi figyelembe a gyerekek véleményét és szigorúan szabályoz, miközben alig ad teret a kreativitásnak és csak ritkán veszi figyelembe az egyéni különbségeket. Alapjaiban kell újragondolnunk az iskolák működését és türelemmel kell haladni a változás felé, ami még a leghaladóbb szemléletű, legjobb szándékú pedagógusoknak sem lesz kifejezetten könnyű.
Ezzel együtt biztos vagyok abbanis, hogy úgysem lehet megúszni az iskolás léttel érkező nehézségeket – még egy „tökéletes” iskolában sem. Már csak azért is, mert tudom, hogy az oktatás mellett az iskola a kortárs szocializáció és az identitáskeresés fontos terepe is. Nem tudom megvédeni a gyerekemet – talán nem is kell – a szerelmi csalódásoktól, a barátokkal való összeveszéstől, az önmagával kapcsolatos kétségekől, amik a felnövését végigkísérik majd a sok jó élmény és tapasztalás mellett. Tudom, hogy ez az időszak erről fog szólni, és próbálok a lehető legjobb támasz lenni majd benne.
Szeretném, ha a gyerekem egy tökéletes iskolába járna. De tisztában vagyok vele, hogy igazából nincsen tökéletes iskola. De talán van – a nagy fejlődéslélektani alapvetést idézve – olyan, hogy „elég jó” iskola. Talán az is elég, ha az iskola egy csendes hátország, ami nem terhel felesleges szorongásokat a gyerekre a „kötelezőkön” túl. Szóval a valóságban inkább arra készülök, hogy mindannyian (pedagógusok, diákok és szülők) egy közös tanulási folyamat elején állunk, és nagyon remélem, hogy tényleg együtt tudjuk majd formálni az iskolák arcát.
Fotó: Unsplash
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
