Nem tudom mióta érdeklődöm a kaja iránt úgy globál, de ha visszaemlékszem, 8 éves koromig tésztán kívül nem nagyon ettem meg mást, kotyvasztani viszont már előtte is szeretettem – volna. Így arra kell gondoljak, hogy az ételkészítés iránti igény nálam előbb jelentkezett, mint az ízek iránti igény. Ami egy kicsit furcsa. Eleinte csak másolni akartam, amit otthon állandóan láttam – anyu, nagyi, nagynéni a tűzhely előtt kever valamit, vagy deszkán aprít darabokra fura dolgokat – gondoltam, ha végre én is kavarhatom, akkor talán lesz némi jogalapom újratárgyalni az esti lefekvés időpontját is, hiszen már nagy vagyok.
Az első rántottám a nagymama sparherdje előtt megvan, meg az is, ahogy a másik nagymama hűtőjének tartalmát kikeverem egy óriás doboz tejföllel, és ráöntöm egy adag forró vízben megfőzni kívánt, extrán al-dentére sikerült spagettire, de utána olyan filmszakadásom van, mint egy átlag egyetemistának a gólyabál után. Évekig kimaradt, hogy engem ez a téma egy kicsit is érdekelt volna. Arra viszont emlékszem, hogy a néprajz szak táplálkozástörténeti óráinak vizsgáira való felkészülés olyan volt, mint a töri érettségire való: kéne már mással is foglalkozni, de nincs ezt nincs kedvem abbahagyni. Egyébként ez nagyjából egy időben volt azzal, hogy rájöttem, ha a tanulmányaim maradék 3 évében is péksütin, sült krumpli, majonézes-májkrémes melegszendvicsen meg pattogatott kukoricán fogok élni, akkor nemcsak, hogy 90 kilósan fogom átvenni a diplomámat, de lehet, hogy egy kisebb infarktus is be fog figyelni, amíg megmászom az emelvényt a papír átvételéig -úgyhogy pont ideje lenne odaállni az elé a tűzhely elé, és most már igazából elkezdeni kavargatni az edényekben.
Főzni biztos megtanulta volna emiatt is, de hogy később is gasztro irányban folytattam az utamat, az inkább a gyomorbizsergető érzés az oka, amit Kisbán Eszer: Népi kultúra, közkultúra, jelkép: a gulyás, pörkölt, paprikás című munkájának olvasása közben éreztem. Lényeg a lényeg, a mai napig, ha valaki megkérdezi tőlem, mi az, ami a leginkább érdekel a gasztronómiában, akkor azt mondom, az antropológiai része. Mert van ám neki, nem is kevés! És most tegyétek a kezeteket a szívetekre: nem vetekszik egy Agatha Christie regény izgalmaival, hogy a street food mozgalom valójában a világon mindenhol létezett, ahol szegénység volt már kétezer éve is? Hogy a pizza, a palacsinta és a pogácsa voltaképpen rokonok, és mind Rómából jönnek? Hogy a gulyás csak nálunk leves, mindenhol máshol sűrű, szaftos pörkölt? Ahogy az emberek vándoroltak az évezredek során, úgy vitték magukkal a receptjeiket, és alakították azzá, ami az új közösségük ízlésével összeilleszthető volt – számomra ez a gasztronómia legizgalmasabb része.
Pont ezért csaptam le Londonban egy indiai szakácskönyvre, melynek írója azt állította, hogy a keleti recepteket alakította át a nyugati ízlésnek, de úgy, hogy jellegében azért indiai maradjon. Na, az ilyet szereti Dacota, úgyhogy mindjárt le is csaptam rá, és ezt a receptet hoztam nektek: szerintem nagyon jópofa, ahogy egy nehéz, szigetországi receptet, a darált hússal töltött krumplit pofozza át egy kicsit könnyedebb, keleties fogássá. Bárkinek ajánlom, aki szereti a fűszeres, mély ízeket, és amig eszitek, addig jut idő gondolkozni, hogy van-e izgalmasabb dolog az ételantropológiánál!
A receptért kattints a Nosalty ízHUSZÁR magazinjára!
