„Gyerekkoromban szinte évente megfordultam a kórházban. Megszoktam, hogy a veleszületett immunhiányom olyan, mint egy tulajdonság: ahogy másnak kék a szeme, én krónikus beteg vagyok, és időnként be kell feküdnöm kezelésekre, műtétre. Tizennégy éves voltam, amikor az orvosom említette a Bátor Tábort. 2001-ben még senki nem tudta, hogy mi ez, csak annyit mondtak, hogy ír példára létrehoztak egy tábort, ahol beteg gyerekek vannak, és jó lesz, menjek.”
A súlyosan beteg gyerekek és családjaik számára gyógyító élményeket nyújtó alapítvány első táborába még a Római-parton várta a mindössze harmincöt kíváncsi táborozót, köztük Áront. „Nekem már akkor fogalommá vált az egész. Hihetetlen élmény volt, négy éven keresztül visszatértem, gyakorlatilag az életem részévé vált. Az utolsó alkalommal már nagy kamasz voltam, és eldöntöttem, hogy később megpróbálok önkéntesként visszaadni abból, amit itt kaptam. Annyira belém ivódott ez a pozitív életszemlélet, hogy a magánéletemben, sőt, a munkám során is szoktam alkalmazni. Próbálok nemcsak a feladatokra koncentrálni, hanem motiválni a többieket, tényleg odafigyelni, odafordulni hozzájuk.”
Az élet úgy hozta, hogy Áron az önkéntesként eltöltött turnusok alatt nemcsak visszaadhatott a hozzá hasonló küzdelmeket vívó gyerekeknek, hanem egy újabb ajándékot is kapott a hatvani csodaországban. 2012-ben, egy nyári táborban egy gyerekházhoz osztották be Zsófival. „Ő házicimbora volt, amolyan pótmamaként törődött a gyerekekkel, én pedig fotósként önkénteskedtem. Eleinte csak jó cimbipajtások, majd egy család lettünk. Tavaly pedig megérkezett Samu, a kisfiunk is. Még három hónapos sem volt, amikor beköszöntött a karantén és a home office kora, ami a gyereknevelés újdonsága mellett szép kihívás volt. De tapasztalt Bátor Táborosokként igyekszünk ennek is az előnyeire koncentrálni. Mivel szinte mindig itthon vagyok, Samu nagyon kötődik hozzám. Amikor néha bemegyek a munkahelyemre, meglepetten nézi a helyemet, hogy apa hol van?”
„Az életem rengeteg területén jelen van és jelen lesz a Bátor Tábor. Nem csak abban, ahogyan a személyiségemet formálta, ahogyan a hétköznapokat megélem, vagy hogy amikor meglátom a kapukat, mindig az az érzés fog el, hogy igen, hazajöttem. Hanem a saját családomban is. Hiszen a tábor nélkül nem ismerném a feleségem. Már megbeszéltük Zsófival, hogy amikor újra kinyithatnak, egy családi napra már ezen a nyáron visszatérünk!”
Segíts Te is adó 1%-oddal, hogy a 20 éves Bátor Táborban minél több súlyosan beteg gyerek és családja életét változtathassák meg!
Promóció
