Tini korod óta sokat vagy kamera előtt, először a YouTube-on, majd a tévében. Mikor és hogyan sikerült megbékélned a saját, folyamatosan viszontlátott testeddel?
Úgy érzem, hogy ez egy rendkívül hosszú folyamat volt és nem feltétlenül azért, mert a social médiában tevékenykedem, bár ez is megérne egy külön misét. Alapvetően én is olyan elvárásokat, rossz gondolatokat támasztottam magam elé már a gimis éveimtől kezdve, amik befolyásolták az önképemet. Lényegében megbeszéltem magammal minden problémát, amit gondnak tartottam – persze ezek nem voltak valódiak. Időt szántam arra, hogy javítsak a helyzeten, mert nem akartam elfogadni őket. Alapvetően még nincs vége a folyamatnak, hiszen mindig változni fogok, ahogy a testem is, amit minden állapotában el kell fogadnom. Pont azért szerettem volna fejben rendbe rakni ezeket a dolgokat, mert ha elfogadom, amilyen vagyok és azt, hogy bizonyos dolgokat nem tudok megváltoztatni, akkor mindenhez könnyebben fogok hozzáállni a jövőben. Nem is olyan régen készítettem a témában egy YouTube videót és nagyon sok visszajelzést kaptam azzal kapcsolatban, hogy milyen jó, hogy ezt el mertem mondani. Jelenleg elégedett vagyok magammal, ez pedig annak köszönhető, hogy sokat foglalkoztam a mentális egészségemmel.
Az általad említett videóban rendkívül őszintén mesélsz önmagadról és arról, hogyan küzdöttél meg a saját démonjaiddal. Mit gondolsz, influencerként mekkora felelősséged van abban, hogy példakép legyél mások számára?
Amikor valaki azt kérdezte, hogy ő mikor kezdjen bele hasonló tevékenységbe, én mindig azt mondtam, hogy várja meg, amíg 16-18 éves lesz, mert olyan dolgokkal jár az influencer-lét, amire az emberek lehet, hogy nem is gondolnának. Elképesztően nagy felelősséggel jár, ha valaki tanácsol valamit, ezért nagyon fontos, hogy az állítás megalapozott legyen. Én mindig a legjobb tudásom szerint igyekszem átadni azokat az információkat, amikben hiszek. Rengeteg visszajelzést kapok és pont ezek erősítik meg, hogy mekkora felelősséggel jár, ha valaki az interneten tevékenykedik, mert nem lehet tudni, hogy hányan fognak követni, ha valami butaságot mondasz. Hússzor meg kell gondolnia az embernek egy ilyen helyzetben, hogy mit és hogyan rak ki, miként fogalmaz. Én mindig is éreztem az ezzel járó felelősséget és ez hajtott abban, hogy folyamatosan figyeljek arra, amit csinálok.
Te milyen tanácsot adnál, ha valaki megkérdezné tőled, hogyan barátkozzon meg önmagával?
Nekem két dolog segített. Az egyik az volt, hogy beálltam a tükör elé és elkezdtem azokat az apróságokat keresni, amik tetszenek magamban. Hajlamosak vagyunk először a rosszat látni, ezért tudatosan arra koncentráltam, ami tetszik – egy idő után már csak azt láttam. Lassan már azt sem éreztem olyan súlyosnak, amit korábban negatívnak éltem meg, mert a jó dolgok kerültek előtérbe. Ez egy folyamatos gyakorlás, amit bármikor csinálhatunk. A másik módszerem az volt, hogy amikor egy picit is felmerült bennem, hogy nem érzem jól magam a bőrömben, megálltam és feltettem magamnak a kérdést: de miért, mi a gond azzal, ahogy kinézek? A végén mindig rájöttem, hogy igazából csak egy öngerjesztő helyzetbe kerültem, hiszen olyan dolgokat meséltem be magamnak, amik nem voltak ott és még csak nem is léteztek. Felismertem, hogy ezáltal csak magamat rombolom. Szépen lassan leszoktam az önmarcangolásról és arról, hogy a semmi miatt legyenek rossz gondolataim, hiszen kívülről soha nem érte olyan rossz komment a kinézetemet vagy a testemet, ami maradandó sebet hagyhatott volna bennem.
Az önbizalmunkon, a közérzetünkön sokat tud javítani egy kényelmes és szép alsóruházat. Számodra milyen a tökéletes fehérnemű?
Számomra a tökéletes fehérnemű alapvetően a kényelmet is tükrözi, mert hiába szép, ha rosszul idomul a testemhez és a nap többi részében nem úgy érzem benne magamat, ahogy reggel. Szeretem, ha egy fehérnemű kényelmes, egész nap illeszkedik hozzám és olyan előnyös dolgokat hoz ki belőlem, amik által én is jobban elfogadom magam és a valós képet látom. Nem veszek fel például olyan darabokat, amikben nagyon erős gumi van és ezáltal összenyomja a bőrömet, hiszen így én is máshogy nézek a testemre. Emellett az is nagyot tud dobni az ember önbizalmán, ha szán arra időt, hogy egymáshoz passzoló felső és alsót választ, illetve nem kinyúlt, régi anyagú, rugalmatlan darabokat vesz fel.
Mi volt az első gondolatod, amikor felkértek a sloggi kampányába?
Elképesztően örültem neki, mert nagyon testhezálló volt. Alapvetően én is azon elvek mentén élek, amik alapján a sloggi működik, így tulajdonképpen olyan üzeneteket adhatok át, amik nekem is szívügyeim. A kampány mögötti háttér és mondanivaló nagyon megérinti a lelkemet, hiszen én is próbálok olyan posztokat, sztorikat, videókat kitenni a social mediába, amik eköré épülnek. Igyekszem továbbadni azt a tudást, amit megszereztem, hogy másoknak se legyen nehéz az önmagukkal való megbékélés.
A sloggi új kollekciójának segítségével nyomon követhetjük a testünk változásait. Te hogyan viszonyulsz a változáshoz?
A változást én alapvetően egy neutrális szónak tartom, mert a körülményeinktől függ, hogyan éljük meg. Én ugyanazt a sloggi fehérneműt hordtam plusz 5 kilóval és mínusz 5 kilóval is, és semmilyen különbséget nem éreztem. Teljesen mindegy, hogy az életem melyik szakaszában vagyok, mert annyira idomul az alakomhoz azáltal, hogy egy jó fazont választottam. A változással semmi gond nincsen, probléma azzal van, hogy nem biztos, hogy el tudjuk fogadni. A női test rengeteget változik: tinikorunktól kezdve az anyaságon át idősebb korunkig rengeteg fázison megyünk keresztül, és mindegyiknek külön története van. Szerintem nem úgy kéne a változásra tekintenünk, mint egy rossz dologra. Inkább azt kellene előtérbe helyeznünk, hogy mennyi történet van a testünkre írva.
Éppen azt akartam mondani, hogy a bőrünk és a testünk olyan, mint egy emlékkönyv. Neked vannak olyan meghatározó emlékeid, amik kimondottan a testedhez fűződnek?
Igen, főleg a sebekhez kapcsolódóan, mert mindig az a bizonyos „buldózer típus” voltam, aki csak ment. Soha nem figyeltem arra, hogy mik lesznek a következmények és esetleg egy seb ott maradhat majd rajtam az életem végéig. Szerencsére rengeteg furcsán jó élmény társul ezekhez a hegekhez. A lábamon például nagyon sokféle van, leginkább a térdemen és a sípcsontomon. Sokszor beütöttem vagy elestem, de mindegyik jó gyerekkori élményhez társul. Mint például, amikor a kertben játszottam, rollereztem vagy fára másztam – ezek pozitív emlékként maradtak meg, mert nagyon boldog voltam, amikor átéltem őket. Csak mosolygok, ha ránézek a lábamra, mert eszembe jut, hogy milyen jó volt, amikor az apukám által épített faházban szaladgáltam és megütöttem magam.
Mit teszel azért, hogy vigyázz a testi és lelki egészségedre?
Én abban hiszek, hogy nagyon fontos lenne, hogy mindenki minőségi időt töltsön magával – pont annyit, amennyit másokra (a szeretteire, a párjára és a barátaira) szánna. Ha önmagammal nem vagyok jóban, akkor mindegy, hogy mennyi emberrel próbálok időt tölteni és barátkozni, mert úgy sem tudok kikapcsolódni mellettük. Ezzel nem arra gondolok, hogy otthon, a kanapén ülve nyomkodjuk a telefonunkat egyedül. Számomra például azt jelenti az énidő, ha egyedül kirándulok egy erdőben és pár órát a természetben töltök a gondolataimmal, miközben hallgatom a madárcsicsergést. Ilyenkor tényleg csak azzal foglalkozom, hogyan érzem magam, és le tudom tenni azokat a terheket, amikre a zajos városban nem feltétlenül tudok koncentrálni.
Te hogyan tudtál lelkileg megbirkózni a vloggerséggel és az Exatlonnal járó ismertséggel?
A „betanulási folyamat” alapvetően szép lassú volt, így nem volt sok lelkileg. Az viszont furcsa, hogy amikor elmegyek valahova a szeretteimmel és próbálok száz százalékosan rájuk figyelni, néha valaki kizökkent, mert odajön hozzám és beszélgetni szeretne velem. Ez mindig nagyon jól esik, csak úgy érzem, hogy ilyenkor nem tudok teljesen azzal foglalkozni, amivel szeretnék. Amikor nincs jó napom vagy kedvem, akkor felvillanyoz, ha valaki odajön és támogat, én pedig érzem a szeretetet, de sokszor jól esne, ha egyszerűen csak „beburkolózhatnék” – olyankor kicsit nehezebb megfelelően kommunikálni.
Az Exatlonban nemcsak a testi erődet kellett használnod, hanem mentálisan is folyamatosan jelen kellett lenned. Hogyan változtatott a műsor az önmagadhoz való hozzállásodon?
Mentálisan sokkal erősebb lettem és jobban hiszek magamban. Régebben többször kételkedtem önmagamban. Elhittem, hogy meg tudnék csinálni bizonyos dolgokat, mégis lebeszéltem magamat róluk azzal, hogy biztosan nem fog menni, ezért inkább meg sem próbáltam őket soha. Nagyon jó visszaigazolás volt számomra, hogy öt hónapon keresztül bármiféle támogatás nélkül kellett küzdenem, miközben csak saját magamra számíthattam: nem voltak ott a szeretteim és teljesen megszakadt a kapcsolat köztem, illetve a külvilág között. A verseny és a megpróbáltatások segítségével rájöttem, hogy akár olyan dolgokra is képes vagyok, amikre sosem gondoltam volna, csak egy picit bíznom kell magamban és meg kell őket próbálnom. Lehet, hogy néha nehéz megtenni az első lépéseket, de érdemes, hiszen jó a vágyainkért küzdeni, ha tényleg akarjuk őket.
Promóció
Olvass tovább!
