Fotó: Dömölky Dániel
Milyen most a hangulat a Vígszínházban?
Én azt érzem, hogy sokan összetartunk és teszünk azért, hogy felébredjünk ebből a sokkos állapotból, hogy túl tudjunk lépni ezen a traumán. Megpróbáljuk nem úgy látni, hogy ez az egész ügy ledarált minket és most csak széthullva sodródunk, hanem igyekszünk újraépíteni magunkat a darabkákból.
A Facebookon te is írtál egy hosszú bejegyzést a Marton-ügy kapcsán, ahol sokat hangsúlyoztad a megbocsátás fontosságát. Szerinted meg kell bocsátanunk Marton Lászlónak?
Szerintem azzal nem lépünk előrébb, ha eltagadunk dolgokat. Nem értek egyet az erőszakkal, nem értek egyet a hatalommal való visszaéléssel, de sem a bűnt, sem a megbocsátást nem lehet eltagadni. Ha megpróbálod megérteni az embertársadat, akkor meg tudsz neki bocsátani, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy helyesnek gondolod, amit tett. A megbocsátás számomra megbékélést jelent: amíg nem bocsátasz meg, nem tudsz tovább létezni, mert békétlenség van benned
Szerinted tudnak színházi előadások teljesen az ilyen eseményektől teljesen függetlenül működni? Te például pont játszol A Pál utcai fiúkban, amit Marton rendezett.
Nem gondolom, hogy ez az egész ügy rátapadna az előadásra – ezt igazolják a közönség visszajelzései is. Eleve úgy látom, a nézők inkább a történetre kíváncsiak, inkább csak szakmán belül szoktuk figyelni, hogy melyik előadást ki rendezte. Nálunk elsősorban a szerzők vonzzák be a nézőket, bár mostanában a színészek fontossága is felértékelődött: nemrégiben mondták például, hogy legutóbb a A Padlás bemutatójának idején, úgy 30 évvel ezelőtt volt ennyire erős a színház rajongótábora.
A Pál utcai fiúkban egyébként Bokát alakítod. Te is ilyen vezéralak voltál a suliban?
Nem voltam vezéralak, inkább provokátor, ami talán abból is is fakadt, hogy mindig szerettem kicsit eltávolodni a fősodortól. Egyébként én Bokáról sem gondolom, hogy született vezető lenne, például emlékezzünk rá, hogy a szavazáson Gerébre voksolt. Szerintem ő sokáig őszintén azt gondolta, hogy Geréb határozottabb és erősebb vezéregyéniség lehetne nála. Én is olyan voltam, aki jól ki tudta szúrni, hogy kik az erős karakterek egy társaságban, inkább őket támogattam.
(A Pál utcai fiúk) – Fotó: Gordon Eszter
Nem is szívesen vállalod a vezető pozíciókat?
Azért ha úgy alakul a helyzet, nem utasítom el. Az életben persze ritkán történik, hogy valakire ennyire konkrétan ráruházzák a vezető szerepét, de gyakran megesik, hogy természetes úton kiválasztódik egy vezéralak – mondjuk focizás közben. Amikor régebben fociztunk a pécsi panelek között, nagyjából öt percen belül kiderült, hogy az adott csapatból ki focizik a legjobban, ő pedig azonnal hangadó lett.
Ezek szerint jól fociztál.
Igen! (nevet)
Előbb említetted a nagy rajongótábort. Láttam a neten, hogy rengeteg a kamasz rajongótok, akik állandóan szelfiznek veletek, küldik a rajzokat, üzeneteket. Milyen érzés tinibálványnak lenni?
Nem érzem, hogy tinibálvány lennék. Ha visszagondolok a kamaszkorom tinibálványaira, inkább olyan figurák jutnak eszembe, akikről az ember nem is akart többet megtudni, inkább szerette volna távoli, idealizált képként megőrizni őket. Mert ez a plátói vonzalom néha annyira jóleső, hogy tulajdonképpen nem is akarunk közelebb kerülni, inkább csak távolról vágyakozunk. Mi viszont rengeteg rajzot, levelet kapunk, amikben kisgyerekek írják le, hogy nekik mit jelent a grund, hogy mennyire szeretik Nemecseket, Bokát vagy Ács Ferit, ez pedig több, mint puszta bálványozás. Ezek a gyerekek nem felétlenül hozzánk akarnak közelebb kerülni, hanem a grund világához, általunk.
(Bűn és bűnhődés) – Fotó: Dömölky Dániel
A darabot továbbgondolva megalapítottátok A GRUND – vígszínházi fiúzenekart is. Ez kinek az ötlete volt?
Fesztbaum Béla bábáskodása alatt született meg, de akkor már egy ideje fontolgattuk egy zenekar megalapítását. Köztünk egyébként nincs igazán hierarchia, épp ezért nehezen is tudtuk volna leosztani a szerepeket, eldönteni, hogy ki mit csinál majd. Ugyan már a darab próbálása közben zenélgettünk együtt, de azért kellett, hogy Béla rendet tegyen, hogy kicsit strukturáltabban tudjon működni a dolog!
Sokszor mesélted már, hogy mennyire fontos számodra a zene – korábban még egy tehetségkutatóban is indultál. Ezt nem bántad meg azóta?
Szerintem mindannyian keressük a lehetőségeket, hogy megmutassuk magunkat – nekem ez is egy ilyen volt. Többször hangsúlyoztam azt is, hogy az X-faktorba kimondottan hívtak, magamtól nem mentem volna. Elsősorban a kíváncsiság vezetett és az, hogy a saját dalaimat előadhassam a közönségnek, bár sajnos erre aztán nem volt lehetőségem. Mikor kértek tőlem egy 10-es számlistát, hét saját dalt adtam le, azon kívül szerepelt rajta egy Queen-sláger meg két Beatles dal. Végül az egyik alkalomra kiválasztották a Queen számot, a másikra egy Beatlest, így egyáltalán nem tudtam megmutatni a saját dalaimat.
És utána megmutattad őket valahol?
Az az igazság, hogy én nagyon nehezen tudom magam nyomni, nem vagyok az a menedzser-alkat. A dalaimat eljátszom néha baráti társaságban, vagy akár csak egy-egy embernek, ha épp van egy zongora a közelben, vagy gitár akad a kezeim közé. Ezeket a dalokat különben sem azért írtam, hogy óriási tömeg előtt fellépjek velük, hanem mert fontos számomra a zene.
Vicces sztori, hogy Eszenyi Enikőnek szinte könyörögnie kellett, hogy a Vígszínházhoz szerződj, ugyanis háromszor is visszautasítottad az ajánlatát. Akkor azt mondtad, túl nagy falat ez, most már sikerült megszoknod?
Nem szeretem a megszokás szót, mindig úgy érzem, hogy van egy pejoratív jelentése, mintha egyúttal azt is jelentené, hogy már nem izgat úgy a dolog. A színpadra lépés mindig új izgalom, persze nem könnyű a helyzet, mert nem lehet minden nap belehalni. Ettől függetlenül mindig izgulunk. Mostanában pedig egyre inkább élvezem a színház „hátterének” a felfedezését, a beszélgetéseket az öltözőben, a hangtárban, a kelléktárban, hogy fel lehet menni dumálni egy kicsit a jelmezesekhez, a varrodába…
Szóval mászkálsz a színházban és mindenkivel pletykálsz egy kicsit?
Sokszor van úgy, hogy egész napra ki vagyunk írva próbálni, de ilyenkor persze nem kellünk állandóan a rendezőnek. Amikor pedig éppen nem kellünk, lehet olvasgatni, pihenni, készülni valami más feladatra, szóval ezermillió dolgot lehet csinálni, de néha egyszerűen arra vágyik az ember, hogy dumálgasson kicsit. Amúgy sincs nagyon lehetőségünk az utcán ismerkedni meg beszélgetni, hiszen többnyire egész nap itt vagyunk.
Junior Prima díjjal és Ruttkai Éva-emlékdíjjal is jutalmaztak – nem tartasz attól, hogy mi lesz, ha elmúlik ez a csodagyerek-korszak?
Ha őszinte lehetek, én most 28 évesen olyan állapotban vagyok a térdemmel, hogy egyáltalán nem jut eszembe, hogy gyerek lennék. Az meg pláne nem, hogy csodagyerek! Fájnak a lépések, fáj lemenni egy lépcsőn – múlt hét pénteken injekciót kaptam a jobb térdembe. Egyébként ettől függetlenül sem voltam soha csodagyerek, de nem is igazán hiszem, hogy léteznek ilyenek. Szerintem mindenki kap az élettől lehetőséget arra, hogy a személyisége magvában rejlő erőket és energiákat a felszínre hozza. A színészet pont arról szól, hogy van benned egy erős vágy ezeknek a megmutatására. Ez a vágy néha annyira intenzív, hogy szinte dübörög belül, én egyébként ezt sokszor valódi akusztikai élményként érzékelem, hallom odabentről a ritmust.
(Lóvátett lovagok) – Fotó: Dömölky Dániel
Feltűnsz Mészáros Márta új filmjében, az Aurora Borealisban. Mennyire vonzanak a filmszerepek?
Annyira, hogy el szoktam menni mindig a castingokra! De nem omlok össze, ha nem sikerül valami. Legtöbbször inkább azért megyek, mert kíváncsi vagyok a rendezőre, a stábra, az anyagra, meg persze arra is, hogy ők mit gondolnak rólam.
Nagypál Orsi első nagyjátékfilmjében is szerepelsz, ott egy esküvő-jeleneted van Szabó Erikával. Ez nem volt furcsa úgy, hogy viszonylag friss élmény a válásod?
Szerintem tök jó volt, nagyon megszerettem Orsit és Erikával is jó volt együtt dolgozni, őt amúgy is ismertem már az egyetemről.. Szóval egyáltalán nem volt rossz élmény, sőt… Tudod, mi jutott eszembe? Hogy milyen jó volt, amikor hittem benne. Mert az esküvőmön még baromira hittem abban, hogy én életem végéig a feleségemmel leszek.
És még most is hiszel a házasságban?
Igen, hiszek benne.
Mindenhol egy nagyon aranyos kiskutyával jelensz meg. Most hol van?
Fent van az öltözőben a szerelmemmel. Gondoltam rá, hogy lehozom, csak nem mindig szeretik, ha itt van a büfében. Az a baj, hogy szeret a kukában turkálni.
