Új generáció a balettben: “Nem érdekel, ha fáj.”

2018. január 26. |

Nagy Gvendolin (13) és Szabó Zoárd (16) a Magyar Táncművészeti Egyetem balettnövendékei. Kilenc-tíz éves korukban eldöntötték, hogy balettművészek lesznek. Elhivatottságuk nem ismer határokat. Olyannyira nem, hogy képesek akár könyékig begipszelt kézzel is megfogni a balettrudat és gyakorolni. Nem a szüleikért, nem is a balettmestereikért. Hanem az álmaikért.

Egy hosszú folyosón lila csipkés, egyendresszes kisbalerinák ülnek a padlón, ki spárgában, ki egyik lábát a magasba emelve készülődik a nagy eseményre. Ma nyílt nap van, amikor is a balettnövendékek megmutathatják a büszke szülőknek és nagyszülőknek, min dolgoztak az elmúlt hónapokban. A fehér falakat végig a folyosón legendás balettművészek fekete-fehér fotói díszítik, mintha lélekben ők is figyelnék a jövő reménységeit. Itt találkozom Gvendolinnal és Zoárddal is, akik közösen megpróbálnak bepillantást engedni nekem a balettnövendékek mindennapjaiba.

Emlékeztek még arra a konkrét élményre, amelynek a hatására úgy döntöttetek, balettművészek szeretnétek lenni?

Gvendolin: Három éves koromtól a szüleim mindenféle sportra beírattak, és én mind közül a ritmikus sportgimnasztikát szerettem meg, ahol a bemelegítés egy balett óra volt. Nagyon sokáig unalmasnak és feszesnek tartottam, de az évek múlásával mégis megtetszett. Hat évesen mondtam a szüleimnek, hogy balerina szeretnék lenni és ehhez a Magyar Táncművészeti Egyetemre kell járnom. Elhoztak nyílt napokra, végül a felvételire is. Elsős voltam, amikor az Operaházban a második sorból megnéztem A diótörőt. Akkor, ott megcsillant előttem valami. Éreztem a színpad varázsát, arra gondoltam, milyen jó lehet gyerekként is szerepelni a darabban, valamint nézőként láttam a balettművészek közötti csapatmunkát, amely szintén nagyon tetszett. Azt nem tudtam, mi vár rám az egyetemen, csak, hogy rengeteg munka lesz kidolgozni a testemet, hogy minden nap keményen kell majd hajtanom ahhoz, hogy én is olyan legyek, mint az a balerina, akit A diótörőben láttam.

Zoárd: Engem anyukám öt-hat éves koromtól minden évben elvitt A diótörőre az Operába. Kérdezgette tőlem, hogy nem akarok-e balettozni, mire én mindig rávágtam, hogy nem. Közben társastáncra viszont jártam, amivel szintén a Táncművészeti Egyetemre jelentkeztem, ahogyan Gvendolin is. Idővel megtetszett a balett mozgásformája, az Opera varázsa és hogy idővel világot láthatsz. Szerintem, ha megcsinálod azt, amit követelnek tőled, meglesz a munkád gyümölcse. Egyébként arra emlékszem még, hogy kisebb koromban mindig Bachra és Mozartra ugráltam az ágyamon, mert szerettem a komolyzenét.

Egyfelől általános iskolások vagytok, mint bárki más a korosztályotokban. Ugyanakkor a közismereti tárgyak tanulása mellett minden nap táncórákra jártok az egyetemen. Hogyan néznek ki a hétköznapjaitok?

Zoárd: A képzésünk első négy évében délelőttönként van az iskola, majd délután/este balett. A következő négy évben mindez megfordul. Körülbelül reggel nyolctól délig balettozunk, utána délután kér órától este hatig-hétig tanulunk, majd este vár a házi feladat. Az utolsó évben pedig már csak a szakmára koncentrálunk, addigra megszerezzük a diplománkat. Én most jobban tudok úgy a balettra koncentrálni, hogy reggel vannak a táncóráink. Viszont a közismereti tárgyakon van, hogy már csak fáradtan próbálok figyelni a tanárra. Kevesen gondolnak bele, de a balett több mentális figyelmet igényel abban a négy órában, mint az összes tantárgyam együttvéve. Nehéz úgy fizikát, kémiát, matekot tanulnom, hogy közben tudom, én balettművész leszek, amelyhez ezek az ismeretek nem fognak kelleni.

Gvendolin: Én még az utolsó évében vagyok annak, hogy reggel tanulunk és délután balettozunk. Amikor átérek a balett-terembe, már nem vagyok olyan fitt, mintha reggel balettoztam volna az iskola előtt. De ez nem lehet kifogás, mert a balett lesz a hivatásom. Összeszedem magam és koncentrálok, amennyire csak tudok.

Vannak olyan növendékek, akik otthonról járnak be az intézménybe és vannak, akik kollégiumban élnek, mert például vidékről költöztek fel az egyetemre.

 Gvendolin: Én Ürömön lakom, ezért a szüleim nem engedték, hogy kollégista legyek. Anyukám Budapesten dolgozik, így meg tudjuk oldani, hogy minden nap hoz és visz az iskolába. Az osztálytársaim nagy része viszont kollégista. Ők azt mondják, nagyon szeretik, bár vannak szabályok, amiket be kell tartani, ez pedig hol jó, hol rossz. Ma már csak azért bánom, hogy nem költöztem be én is, mert a társaim csak gondolnak egyet és átmennek a terembe gyakorolni, nyújtani. Nekem egy órát vesz el minden nap az időmből az utazás, mialatt én is dolgozhatnék. Otthon az egyik szobában van balettrudam, így én is tudok kicsit nyújtani.

Zoárd: Én voltam már kollégista is, de jelenleg a hét felében hazajárok Gödöllőre. A kollégiumhoz kell egy nagy adag szorgalom, mert nem figyelnek a gyerekekre a szüleik, mikor tanulnak és mennyit. De nekem úgy gondolom, ez megvan. A szüleim megtanították, hogyan legyek szervezett és hogyan osszam be az időmet, bár eleinte ezt egy 10-11 éves gyereknek időbe telik bemérnie, mi a leghatékonyabb a számára. Sőt, én azt is mondhatnám, a kollégiumban könnyebben és többet tudok tanulni, mert nem vonja el semmi a figyelmemet.

Mi okozott kezdetben nehézséget számotokra a balettben? Ahogyan Zoárd előbb mondta, 10-11 éves gyerekekként kezdtek, amikor még nagyon nehéz lehet elhivatottnak lenni. Sőt, számomra majdhogynem hihetetlen, hogy jelenleg is tizenévesekkel beszélgetek egy céltudatosságra és fegyelemre alapuló hivatásról.

Zoárd: Nekem azért is volt nehezebb az elején, mert Waldorf iskolába jártam, ahol jóval kötetlenebb az oktatás, mint az állami iskolákban. Amikor már tervben volt, hogy felvételizem az MTE-re, egy évet állami iskolában töltöttem azért, hogy könnyebb legyen hozzászoknom ahhoz, ami az intézményben rám vár. De még így is, az első év arról szólt, hogy hozzászokjam a rendszerhez. Elsősként volt egy olyan időszakom, amikor anya minden reggel megkérdezte tőlem, hogy most akkor menjünk vagy ne, mert egy kicsit meginogtam. A balett mind fizikailag, mind mentálisan nagyon megterhelő, de szerencsére idővel hozzászokott a testem. Nagyon jó mestereim voltak, ezen is sok múlik, ki marad és ki esik ki az első évben. Németh Nikolett mesternő, majd a jelenlegi mesterem, Túri Sándor mindenben támogatnak, jó velük a kapcsolatom. A harmadik évfolyamtól szántam el magam igazán és döntöttem el, hogy márpedig balettművész leszek. Valóban céltudatosságra van szükség. De hogy miért nem hagytam abba még a legnehezebb percekben is, nem tudom megmagyarázni. Azt tudom, hogy motivált a siker és az Opera varázsa, ezek mindent felülírtak bennem.

Gvendolin: Kilenc éves voltam, amikor felvételiztem. De bennem soha meg sem fordult, hogy abbahagyom. Négy éve csinálom, és még mindig lila köd van a szemem előtt. Beleszerettem. Olyan opció nincsen, hogy nem balerina leszek. Dorkó Edina mesternőmmel nagyon erős a kapocs közöttünk, ő mindig pontosan tudja, mit mondjon nekem ahhoz, hogy a balett-teremben a maximumot hozzam ki magamból. De amikor ezt a kérdést feltetted az előbb, eszembe jutott egy kép még a képzés legelejéről. Kilenc évesen ültem a társaimmal a terem padlóján törökülésben és nyújtottunk. Idővel mindenkinek fájt már az összes porcikája, mondták, hogy abbahagyják, hogy legyen már vége. Nekem is fájt, de ott elhatároztam, hogy én sosem fogom feladni. Én akarok a legjobb lenni. De azt én sem tudom megmondani, hogy honnan volt ennyi kitartásom már a legelején.

Mindketten említettétek már a balettmestereiteket és a velük való különleges kapcsolatotokat. Nem volt nehéz megszokni, hogy valaki folyamatosan kijavít titeket, hogy például megfogja a csípőtöket és kifordítja a helyes pozícióba?

Zoárd: Számomra teljesen általános volt, hogy a mesterek megbökték a kis hurkákat, megcsípkedték a lábaimat, ahova majd izmot kell növesztenem. Sőt, jó néven is vettük a többiekkel, hogy mindenkivel egyesével foglalkoznak, kijavítják a hibákat, Ez hozzátartozik a baletthez. Akkor segítenek és foglalkoznak veled, ha érzik rajtad, hogy te is akarod, és partner vagy a közös munkában. A tiszta munkára nevelnek, tökéletes alapok kellenek. Az első év arról szól, hogy a kalja, esetlen gyerekmozdulatokat feszessé tegyék. Tisztelet, szorgalom és alázat. Ezek nélkül nem megy. A hiányosságok pedig gyorsan kiderülnek, mert a színpadon nem lehet puskázni.

Gvendolin: A tisztelet az, amikor a mester elmond valamit, és te azt nem sértésnek veszed, hanem segítségnek. Megköszönöd a mesternek, hogy tanít. Amikor kisebb voltam és beálltam a rúdhoz, a mesternőm kijavította a spiccemet és azt mondta, húzzam be a hasamat. Én pedig meg voltam sértődve ezen, hiszen én behúztam a hasamat! (nevet) Ma már minden hasonlót jó tanácsként élek meg. Fontos még a figyelem, hogy az instrukció után már jól csináld a lépést. Ehhez kölcsönös közvetlenségre van szükség. Szerintem, ha figyelsz és persze, van némi tehetséged is, olyan rossz táncos nem válhat belőled. De tudod, arra is rájöttem már, hogy a tehetség önmagában nem elég. Szorgalom kell.

Mi van abban az esetben, ha rossz jegyet kaptok egy dolgozatra vagy családi problémátok van? Kint tudjátok mindezt hagyni a balett-teremből?

Gvendolin: A mesternő arra tanít minket, hogy el kell engedni a problémákat és tiszta fejjel kell bemenni a terembe. Bármikor fordulhatunk hozzá és elmondhatjuk neki a bajainkat. Úgy szoktuk, hogy óra előtt négyszemközt megosztom vele, mi bánt, majd ő mond nekem néhány mondatot, nem többet, de azokban a szavakban olyan erő és információ van, ami elég a munkához. Most egyébként is válaszúthoz érkezett az évfolyamunk, mivel negyedik év végén, ha úgy döntünk mi vagy a vezetőség, hogy nem folytatjuk az egyemen a tanulmányainkat, átmehetünk állami iskolába, és így nem maradunk le a korunkhoz képest a többi, nem táncos gyerektől.

Hogy érted azt, ha úgy dönt a vezetőség?

Gvendolin: Ha anatómiailag látnak problémákat, szűk a csípője valakinek, túl porcos a térde, alacsony, tömzsi stb. Ebben az esetben a növendék kap egy figyelmeztető lapot, hogy egészségügyi problémák miatt a vezetőség nem látja értelmét tovább folytatni ezt a hivatást. Van olyan barátnőm, akit eltanácsoltak, mert alacsony volt és nem elég kecses. Megvolt a táncosi képessége, de ez sajnos nem elég a baletthez.

Ugyan téged nem fenyeget ilyen figyelmeztetés, Zoárd pedig már túl van a negyedik évén, de el tudjátok képzelni, hogy eltanácsolnak és nem lehettek balettművészek?

(Hosszú csönd)

Gvendolin: Én már elköteleztem magam. Balerina leszek.

Zoárd: (a fejét rázza és nem tud megszólalni, majd témát vált.) Visszatérve a negatív élmények feldogozására. Mindig kapsz hideget és meleget egyaránt. Időbe telik, míg a negatívat feldolgozom magamban, a dicsérettel pedig nem szoktam foglalkozni, mert eleve arra törekszem, nem lesz tőle kitörő jókedvem. Viszont egy rosszabb értékelés nagyon el tud keseríteni.

Van egyébként konkrét szerepálmotok, célotok, esetleg példaképeitek, akik inspirálóan hatnak rátok?

Zoárd: Magántáncosok, mert hihetetlen küzdelem eljutni ilyen magas státuszig. Balázsi Gergő és Leblanc Gergely balettművészek a példaképeim. Most ugyan felújítás alatt van az Operaház, de az előző évadokban, ha tehettem, minden héten átmentem a színházba figyelni őket előadás közben és a kulisszában. Mindenki nagyon kedves és segítőkész szokott lenni velünk, Janács Evelyn mesternőhöz, aki az Operaházban tanít, szintén minden helyzetben fordulhatunk, valamint több balettművész is szokott hívni minket a kulisszába. De azt hozzá kell tennem, hogy minden balettművész más-más egyéniség, mindenki más a teherbírása. Motiváló a példaképeinket ilyen közelről látni balettozni, de lemásolni senkit nem lehet.

Gvendolin: Kiemelném Keveházi Krisztina balerinát/mesternőt, tőle tanultam meg az alapokat, valamint Szítt Melinda és Keveházi Gábor balettmestereket. Egyébként pedig Felméry Lili a példaképem. Ő 16 évesen már az Operaházban táncolt, valamint ő lett a legjobb balerina a Lausanne-i világversenyen, ami nekünk olyan, mint a sportolóknak az olimpia. Óriási megtiszteltetés már az is, hogy egyáltalán a mi iskolánkból utazott valaki ki és nyerte el ezt a címet!

Ti szerepeltetek is már az Operaház színpadán, amikor A diótörőben Zoárd volt Misi és Gvendolin pedig a kis Masa. Mit jelentett számotokra a balett varázsa akkor?

Zoárd: Hogy a balettművészeknek van ott bent egy külön kis világuk, egy burok, amely csak az övék. Otthon őrzök néhány zsinórdarabkát, amiket a kulissza padlójáról szedegettem fel emlékbe.

Gvendolin: Amikor ott voltam az Operában, úgy éreztem, otthon vagyok. Már az a színházillat is, ami fogad. Volt egy saját kis sminkpultom, ahol elkészülhettem, lent pedig a kulisszában elvarázsoltak a díszletek és a fények. Jó érzés volt kiállni a színpadra és eljátszani a szerepemet, kiadni mindazt, amit legbelül éreztem. Szerencsére, én sokat vagyok színpadon és versenyzek is. Emlékszem, tizenegy éves voltam, amikor kihívott a mesternőm a teremből és megkérdezte, mit fogok csinálni a tavaszi szünetben? Azt válaszoltam, erősíteni fogok otthon, mire ő elmosolyodott és azt felelte, ennek nagyon örül, de nem, nem ezt fogok tenni. Azt hittem, valami baj van velem, de kiderült, hogy Bécsbe küldenek versenyezni. Sírtam örömömben. Ezek a szereplések rengeteg tapasztalatot adnak, akár versenyen, akár a házi színpadon mutatod is meg magad.

Milyen sérülésekkel, fájdalmakkal járnak a hétköznapjaitok?

Zoárd: Most például fáj egy kicsit a térdem, ha lesz időm, átmegyek a gyógytornászunkhoz. De egy kis fájdalmat mindig ki lehet bírni.

Gvendolin: Kicsit a csípő, a boka és általában az izmaink szoktak sajogni. Múlt évadban fogócskáztunk az udvaron és eltörtem az egyik ujjamat, a szalagok is sérültek. Négy hétig volt gipszben miatta könyékig a kezem, nem is vizsgázhattam sajnos, ami nagy trauma volt nekem. Ugyan nagy fájdalmaim voltak, de gipsszel is folytattam tovább a termi munkát. Meg tudtam fogni a kikandikáló ujjaimmal a rudat és ennyi elég is volt. Nem a lábammal történt, gondoltam, miért állnék le emiatt? Az orvosomnak is köszönhetem, hogy tettem a dolgomat, mert kérdezte, mivel foglalkozom és mondtam, hogy balettnövendék vagyok. Azt felelte, ne lustuljak el emiatt és ennyi elég is volt nekem. Engem nem érdekel, ha fáj. Volt, hogy a spicc-cipő miatt sebes volt a lábam, de akkor is dolgoztam tovább. Egyszerűen nem kell foglalkozni vele.

Mivel foglalkoztok, ha nem balettoztok?

Zoárd: Imádok főzni, szoktam járni főzőkurzusokra.

Gvendolin: Habár az iskola annyira nem örül neki, de én az extrém sportokat szeretem, például wakeboardozom (nevet).

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra