A Szimpla Kert szervezésében idén újra lesz Lemming program, melynek nem a verseny és a megmérettetés a célja, hanem rendhagyó módon a résztvevők saját tehetségének kinyitása. Hogyan lehetünk igazi zenészek, vajon kívül vagy belül vannak az irányok? A 12 kiválasztott zenekar az egészen májusig tartó koncertsorozaton nemcsak egymással, hanem önmagával és az eddig rejtve maradt képességeivel is mélyrehatóbban megismerkedhet, így a program során végigkísérhetjük a zenekarok „fejlődéstörténetét”, kibontakozását és saját magára találásának lépcsőfokait is. A folyamatot a bizottsági tagok mellett idén első alkalommal a kerekasztal beszélgetéseken a Staffino pszichológusa is segíti majd. Interjúnkban most egy feltörekvő énekesnő, egyben ex-lemming NAGYEDi saját tapasztalataival járjuk körbe a zenei versenyek eme különleges válfaját.
Mit jelent számodra a Lemming program, mennyire volt meghatározó a karrieredre, életutadra?
Amikor 2014-ben jelentkeztünk a korábbi zenekarommal, az Anyu Nem Seedel-lel, nagyon boldogok voltunk, emlékszem. Nehezen meghatározható (és befogadható) zenét csináltunk a srácokkal, és tökjó visszajelzés volt, hogy ez a helyszín nyitott ránk. Akkor ismertem meg a Szimpla Music arcokat, és nekem sokat jelentett az a koncert és az akkori Lemmingség. Az alapozta meg ugyanis a bizalmat, ami ahhoz kellett, hogy a saját zenekarommal, ami teljes mértékben az én dalaimat játssza, fel tudjam hívni ezt a szervező csapatot mindenféle hanganyag nélkül azzal a kéréssel, hogy hadd legyen náluk a bemutatkozó koncertünk, és a bizalmat, ami miatt igent mondtak. Az Anyu többi tagja is koncertezik ott rendszeresen egy másik zenekarral, ami a The Room of The Mad Robots.
„A versenyt mindig önmagunkkal vívjuk, csak képzeljük, hogy van ott egy másik ellenség. Mindig az önismeret adja meg a válaszokat, a külvilág maximum megvilágítja a befelé vezető utat.”
Miért jelentkeztél éppen erre a nem verseny és tudásalapú, hanem inkább önfejlesztést célzó megmérettetésre?
Akkor, 2014-ben az volt a szimpatikus a Lemmingben, hogy különlegességeket kerestek, nem populáris zenéket és zenekarokat, illetve, hogy azzal a céllal hirdették meg a „versenyt”, hogy a kiválasztott zenekarokat tényleg támogatják, megfogják a kezüket, és együtt sétálnak velük a sokszor kimondottan rögös zenei pályán. Amikor 2017-ben jelentkeztem, ugyanez motivált. Bár akkor már fel tudtam mutatni néhány koncertet, önfejű, trendekre nem hallgató, és – valószínűleg emiatt is – menedzsment nélküli dalszerző-előadó-zenekarként mindig jól jön a támogatás.
Miben vitt téged előre a program, igazi beteljesült Lemmingként távoztál a színpadról?
Egyértelműen így érzem. Sokat kaptam 2014-ben is már, és még többet azóta. Nagyon szép gesztusnak érzem, hogy tényleg minden kiválasztott zenekarnak azt a díjat ítélik oda, ami számukra a leghasznosabb a továbblépéshez, itt nincs főnyeremény, azok mi magunk vagyunk! Így történt meg az, hogy elkészíthettük a gyakran változó tagú, de végre összeérett NAGYEDiproject első stúdiófelvételét, ami bár demónak indult, mi inkább beletettünk még többet és a Klubkoncert.com támogatásával egy videoklipet is készítettünk a Lemming-dalunkból, sőt, maradt még stúdióidőnk, amit épp márciusban használunk fel az első NAGYEDi-lemezhez. Ennek köszönhetően már együttműködünk a Dalok.hu-val is, sőt, a Lemming Programnak köszönhetem az első Tilos Rádiós látogatásomat is, ami azóta többször megismétlődött már. Azt hiszem, egy szavam, szavunk sem lehet.
Mit gondolsz, milyen a jó visszajelzés, az építő, jól időzített kritika? Kitől érdemes és hiteles egy visszajelzést el és befogadni, magunkba építeni?
Szerintem elsőként azt kell tudnunk, hogy mit szeretnénk kezdeni a zenénkkel. Ha valaki jelentkezik egy kvázi tehetségkutató-gondozó programba, abból arra következtetek, hogy nem szeretne a próbateremben ragadni, hanem az a célja, hogy sokakat elérjen a dalaival. Ha igazam van – majd biztosan vitatkozunk erről a kerekasztal meetingeken, alig várom –, akkor jó tudni, hogy kiket akarunk elérni, és meg kell keresnünk azokat a hiteles embereket, menedzsmentet, koncerthelyszíneket, rádióműsorokat, kiadókat, satöbbi, akik azt a hallgatóságot érik el, ahol a mi zenénk megállhatja a helyét és értő fülekre találhat. Ha az ezekhez a csatornákhoz tartozó szakembereknek van véleménye és építő kritikája, akkor azokat érdemes beépíteni. Minden más visszajelzés építő lehet, de a legfontosabbnak azt találom, hogy tudjuk, kikhez akarunk eljutni. Igaz, én pont az ellenkezőjét képviselem, de ezt a saját hiányosságomnak fogom fel egyelőre, miközben szorgosan dolgozom a nagyedi-stílus kőbe vésésén.
„Hova vezet a zene? Oda ahova a terápia. Vissza. Nem az időbe, hanem egy tágabb térbe, a létbe. Ahol nincs akarat, csak megengedés, ott van az út. Nem kifelé, hanem befelé. Ahol hit van magunkban, ott a válasz mindannyiunkban”
Személy szerint neked mitől hiteles egy visszajelzés?
Hogy mennyire hatásos egy kritika, az rengeteg dolog függvénye. Kell hozzá a befogadó személyisége is, hogy ne megsértődjön, ne utasítsa el, ne rohanjon ki a világból – ezt azért is tudom, mert 10 évvel ezelőtt elég rosszul viseltem a kritikát. Akár csak egyetlen negatívum is felül tudott írni 100 pozitívumot, amin hosszasan rágódtam. Ha valaki jelentkezik a Lemming Programba, és eljut addig, hogy véleményt formáljanak róla a Bizottságban vagy bárhol, az a lehető legjobb kezekbe kerül szerintem. Itt jön képbe a kritikát megfogalmazó szerepe. A 12 zenekart tényleg azért választják ki, mert – természetesen valamilyen szempontok alapján, amikre már utaltam korábban, például az egyediség és mondanivaló – érdemesnek találják őket arra, hogy a segítségükkel eljuttassák a zenéjüket másokhoz. Ez kapásból egy pozitív kritika, és innentől már csak olyan javaslatokat fognak adni, amik előbbre viszik őket. Nem tudom, pontosan hány száz vagy ezer zenekar fordult már meg a Szimpla Kert színpadán, de ez nekem elég ahhoz, hogy hiteles véleményként fogadjam el, amit ők mondanak.
Mi volt számodra a legkedvesebb a programban?
Hogy barátként kezelik a zenekarokat, kerekasztal-beszélgetéseket szerveznek és együtt találják ki velünk, hogy mi a legjobb nekünk. Mindenki elmondhatja a véleményét saját magáról, más zenekarokról, a lehetőségekről, így egyszerre kapunk visszajelzést Budapest egyik legnépszerűbb underground koncerthelyszínétől és a szervezőktől, és olyan zenekaroktól, akikkel megosztjuk a színpadot a Szimplában, meg fesztiválokon, meg mindenfelé. A kritikára pedig real-time reagálhatunk. A Dalok.hu-nak szintén elég komoly rálátása van a hazai zenei piacra, és Biljarszki Emil zenész is, igazából mindenki zenész is, nemcsak „megmondóember”. Mindenki végigjárta, -járja az utat, lépcsőkön lépkedett, akadályokba ütközött, szervezett, próbálkozott, közben őszinte és egyedi maradt. Szóval, ha valaki ilyen zenekarnak érzi a sajátját, akkor a Lemming Programban kapott visszajelzéseket érdemes megfogadnia. Nyilvánvalóan nekem sem a ez az egyetlen olyan közeg, ahonnan visszajelzést kapok: írj magyarul; inkább angolul írj; csinád ezt; csináld azt; jók a szövegek; botrányosak a szövegek; túl melankolikus; túl jazzy; stb. Az a legszerencsésebb eset, ha az, amiben a zenekar, dalszerző hisz (a saját dalai) azokhoz jutnak el, akiknek az a teljes valódi értéket jelenti.
Szöveg: Sárosi Kinga
