A Nobel-békedíjat Denis Mukwege kongói nőgyógyásznak és Nadia Murad iraki kurd emberi jogi aktivistának ítélte oda a Nobel Bizottság „a nemi erőszak mint háborús fegyver alkalmazása elleni küzdelmükért”. A bizottság szerint rengeteget tettek a háborús helyzetekben elkövetett szexuális erőszak ellen.
Nadia túlélte az Iszlám Állam kínzásait és a jazídik ellen folytatott népirtást. Most megdöbbentő történetével és páratlan bátorságával hívta fel magára a világ figyelmét. Nadia megkapta a Václav Havel emberi jogi díjat és a Szaharov-díjat, valamint ő lett az ENSZ első olyan jószolgálati nagykövete, aki az emberkereskedelem túlélőinek méltóságáért dolgozik. Emberi jogi aktivistaként végzett tevékenységével arcot és hangot adott annak a sokezer embernek, akik ellen elmondhatatlanul borzalmas bűnöket követett el az Iszlám Állam.
Könyve megjelenésekor Nadia kijelentette: „Ha az ember egy népirtás túlélője, az nagy felelőséggel jár, mert én vagyok a szerencsés. Miután számos családtagomat és barátomat elvesztettem, teljes szívemből vállalom ezt a felelősséget, és nagyon komolyan veszem. Aktivistaként végzett tevékenységem nemcsak az én szenvedésemről szól, hanem a kollektív szenvedésről. Nem könnyű elmondani a történetemet és újra átélni a borzalmakat, de a világnak meg kell tudnia, mi történt. A világnak erkölcsi felelősséget kell éreznie, hogy cselekedjen, és ha a történetem cselekvésre bírja a világ vezetőit, akkor muszáj elmondani.”
A könyvvel Nadia Murad folytatja misszióját: abban a reményben osztotta meg szívszorító személyes tragédiáját a világgal, hogy sikerül megállítani és bűneiért elszámoltatni az Iszlám Államot. Az utolsó lány cselekvésre hívó szó, tanúságtétel az emberi akarat erejéről és vallomás egy elveszett országhoz, egy veszélyeztetett közösséghez és egy családhoz, amelyet szétszakított a háború.
Nadia anyjával és testvéreivel egy Kocso nevű, gazdálkodók és pásztorok lakta kis észak-iraki faluban nőtt fel. A falu szegény volt, de összetartó és biztonságos. Lakói büszkék voltak rá, hogy a messzeségből nézve Kocso „ragyog a sötétben”. Nadia a jazídik közé tartozik, ez az ősi vallási kisebbség a közelmúltban viszonylagos békében élt együtt muszlim szomszédjaival. Kislányként arról álmodozott, hogy történelemtanár lesz vagy szépségszalont nyit, és bár Kocsóban nehéz volt az élet, soha nem akart máshol élni. Ám 2014 augusztusában ennek a békének egyszeriben vége szakadt, mert az Iszlám Állam zászlaja alatt harcoló fegyveresek vonultak be a faluba.
Az Iszlám Állam számára a jazídik halált érdemlő hitetlenek voltak, és könnyű célpontnak számítottak. Ráadásul stratégiai jelentőségű helyen laktak, és nem védte őket senki. A harcosok mintegy 1200 embert tereltek be az iskola épületébe, ahol elválasztották egymástól a nőket és a férfiakat. Nadia végignézte, ahogy a férfiakat teherautókra parancsolják és elviszik. Nem sokkal ezután puskaropogás hallatszott: több száz férfit végeztek ki, akik nem voltak hajlandók áttérni az iszlám hitre, köztük Nadia hat bátyját is. A harcosok ezután életkoruk szerint szétválogatták a nőket. Nadiát és a többi fiatal lányt arra szemelték ki, hogy szabajjának, vagyis szexrabszolgának adják el.
A lányt Moszulba vitték, ahol több harcos is fogságban tartotta. Rendszeresen megerőszakolták és megverték. Minden alkalommal emlékeztették rá, hogy ő csupán tárgy, amelyet kedvükre fogdoshatnak, használhatnak. „Ezek az erőszakos cselekedetek mind a lelkünk leigázásának fázisai voltak” – írja Nadia. De a legkegyetlenebb erőszaknak azt érezte, hogy egy bíró előtt, újdonsült „férjével”, az Iszlám Állam tagjával az oldalán a saháda (egyszerű ima, amely az áttérő elkötelezettségét bizonyítja az iszlám iránt) elmondásával el kellett hagynia a vallását.
Egy szerencsés véletlen folytán Nadiának sikerült megszöknie. Órákig gyalogolt az Iszlám Állam uralma alatt álló Moszul utcáin. Arcát, alakját elfedte az abája (hosszú ruha) és a nikáb (fátyol), amelyet fogvatartói parancsára kellett viselnie. Bár semmi oka sem volt rá, hogy higgyen benne, talál valakit, aki együttérzésből segít neki, miután leszállt az éj, bekopogott egy ajtón. A szerencse egy olyan szunnita muszlim család otthonába vezette, amely mindenáron biztonságos helyre akarta eljuttatni legidősebb fiát. Az utolsó lány című könyvében Nadia először mondta el, milyen veszedelmes úton jutott el Kurdisztánba – többek között megfordult egy ellenőrzőponton, ahol a körözött szökevények fotói között a saját képét is felfedezte; áthaladt egy elaknásított hídon, és mindvégig rettegett, hogy bármelyik pillanatban megállíthatják az Iszlám Állam harcosai.
Nadia egy menekülttáborba került, majd eljutott Németországba, és új életet kezdett. Az átélt trauma ellenére vállalta, hogy felemeli szavát az Iszlám Állam ellen. A jazídi túlélőket segítő civilszervezet, a Yazda és a neves ügyvéd, Amal Clooney segítségével a legkülönbözőbb szervezetekben és kormányzati intézményekben tartott beszédet, beleértve az ENSZ-t is, és arra biztatta a világ vezetőit, hogy segítsenek véget vetni a népirtásnak és más, az emberiség ellen elkövetett bűnöknek, amelyekért az Iszlám Állam felelős. Sokat kell dolgoznia azért, hogy teljesítse küldetését, vagyis elérje, hogy az ISIS-nek bíróság előtt kelljen felelnie tetteiért. „A fogságban megfogadtam, hogy ha kiszabadulok, tanúskodom az Iszlám Állam ellen, és kiharcolom, hogy felelősségre vonják őket – mondta Nadia. – Bár a harcosoktól továbbra is halálos fenyegetéseket kapok, eltökéltem, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság elé állítom őket népirtás vádjával. Régen a saját jövőmért, a testvéreim és anyám jövőjéért imádkoztam. Most a vallásom és a népem túléléséért imádkozom.”
Munkájáért 2018. október 5-én neki és Denis Mukwegének ítélték a Nobel-békedíjat.
