Megmondjuk, mit nézz a moziban

2018. október 24. |

Mission: Impossible Utóhatás

Aki akciófilmre vágyik és biztosra szeretne menni, a Mission: Impossible franchise legfrissebb darabjára, az Utóhatásra váltson jegyet, ami nem véletlenül kapott megannyi pozitív kritikát és 8,1-es IMDb-értékelést. Tom Cruise-nak ugyanis ebben a részben is sikerült megugrania, hogy a nézők emlékezzenek a filmjére: a rendezővel, Christopher McQuarrie-vel olyan akciójelenetekkel és zseniális karakterekkel pakolták tele a 2 óra 28 percet, hogy az ember figyelme szinte egy percre sem nem lankad. A kaszkadőröknek ezúttal sem jutott túl sok feladat, a színész kétezer óra alatt helikoptert vezetni is megtanult csak azért, hogy a nagy jelenetben maga irányíthassa a gépet. Ennek fényében a motoros üldözés, az ejtőernyős ugrás, a sziklamászás vagy épp a háztetőkön ugrálás csak laza bemelegítés, amit itt-ott megteker néhány érzelmes pillanat, és megannyi sejtelmes csavar. Tom Crusie ezúttal sem tudott hibázni.

(Czvitkovits Judit)

A kém, aki dobott engem

Mila Kunis és Kate McKinnon közös vígjátékában egy kém expasi örökségeként életveszélyes bonyodalmakba kerül a vagány lányduó. A feminista poénözönök és a “klasszikus”, törékeny nőképet folyamatosan romboló cselekmény felüdülés a sok sztereotíp módon amerikai, csajos vígjátékok rengetegében. A közép-európai avatott szemeknek ráadásul extra poénfaktorokat is rejteget A kém, aki dobott engem. A Budapesten is forgatott filmen olyan mozzanatokon nevethetünk fel, mint például amikor Audrey (Mila Kunis) és Morgan (Kate McKinnon) a Rákóczi térre befutva felkiált, hogy “Ott a vasútállomás!”, majd a Kelenföldi pályaudvarról indul a lányok életmentő járata. De az biztos, hogy a Budapestet kevésbé ismerők sem maradnak humor nélkül ebben a könnyed moziban.

(Bobák Szilvia)

Könnyű leckék

Nem lehet egy alkalmat sem kihagyni, hogy felvágjunk a gyönyörű Kafiával, aki a mi címlapunkon mosolyog, és egyszerre 3-4 kabátot is felhúz a nyár végi búzamezőn, de ahhoz, hogy tényleg megismerjük őt, látnunk kell az életét bemutató dokumentumfilmet.
Végigkövethetjük a Szomáliából Magyarországra menekült fiatal lány életének olyan aprónak tűnő kihívásait, mint az úszóleckék tanulása vagy a felkészülés a töri érettségire,  miközben Kafi korához méltatlanul súlyos kérdésekkel is szembetalálja magát, például a maga mögött hagyott családja sorsával, meg úgy egyáltalán a bizonytalan jövővel egy vadidegen kultúrában. Mert felesleges lenne tagadni, hogy Kafia idegen a magyar közegben, még ha nem is  elsősorban a bőrszíne miatt – bár az elég érdekes kérdéseket vet fel Magyarországról, amikor a gyermekotthonban élő cigánylányok a természeti népek őszinte csodálkozásával simítanak végig Kafi alig néhány árnyalattal sötétebb bőrén. Az éteri szépségű fiatal lány törékeny testalkatával, beszédes tekintetével, csendes erejével sokkal inkább olyan értelemben idegen, mint egy földönkívüli, nem úgy, mint egy menekült. Kilóg minden közegéből: makacs tudásszomja és céltudatossága kiemeli a nevelőotthonban káromkodó lányok közül, esetlen lábtempójával úgy mozog a vízben, mint egy tengerbe hullott madár, amikor pedig anyanyelvén beszél csetlő-botló magyarja után, olyan, mintha ősi varázsigéket duruzsolna. Idegen a moziban dolgozó jegyszedő szerepében és az ott előírt, testhez álló szuperhősjelmezben, ahogy idegen a szúrós szemű modell-lányok körében, miközben egy kézitáskával pózol, mert az egyetlen testhez álló kellék, amit méltóságához el tudunk képzelni (minden túlzás nélkül), egy királynői korona lenne.
De Kafia nem királynő, vagy legalábbis nem csak az, hiszen megismerjük a benne élő kislányt is, aki zavarba jön, ha a fiúkról kérdezik és akinek ugyanúgy át kell rágnia magát a házi feladaton. Megismerjük a benne lévő erőt, amivel elmenekült a számára kiszabott sors elől, melyben egy idősebb férfi tulajdonába adták volna és megismerjük a fájdalmát és a félelmeit, amiket hátrahagyott édesanyja miatt érez. Egy ponton azt mondja, azért maradt itt, mert elfáradt út közben. Bizarr és helytelen lenne ezért hálát adni, de akkor is jó Kafit a budapesti hétköznapokban látni, és figyelni, ahogy bár ugyanannyira szomáliai és ugyanannyira földöntúli marad, de közben egy picit azért magyar is lesz.

(Kránicz Dorottya)

Izlandi amazon

Benedikt Erlingsson igazán különleges hangulatú izlandi thrillerrel színesíti az őszi mozipalettát. Egy ötvenes éveiben járó kórusvezető, Halla titokban radikális környezetvédő, és titkos küldetése, hogy az izlandi alumíniumgyár működését teljesen ellehetetlenítse. Olyannira, hogy amikor a néző bekapcsolódik Hella nem mindennapi életébe, már nagyon komoly nyomozás folyik ellene. Egy napon viszont a kórusvezető élete gyökeresen megváltozik, ugyanis négy év várólista után jön a telefon, hogy örökbefogadhat egy ukrán kislányt: attól a ponttól kezdve a törvényszegés minden módozata más szintre kerül az addig kizárólag magáért felelős nő életében. A film lassú tempóját egy percig sem fogjuk megbánni, hiszen így legalább lesz időnk befogadni a lenyűgöző izlandi tájat és még inkább átérezni a környezetszennyezést legfőbb ellenségként megélő, saját magával is folyamatosan küzdő Halla mindennapjait. Erlingsson mindehhez ráadásul kiváló érzékkel párosítja az abszurd finoman, a zene segítségével felbukkanó elemeit is, amitől a film univerzuma összekeverhetetlenül keserédes lesz.

(Bobák Szilvia)

Keresés

Mindig necces, hogy egy formailag nagyon izgalmas film tud-e működni a befogadás alapvető szintjein vagy minden a formának rendelődik alá és teljesen ledob minket a sztori. A Keresés lényege, hogy végig csak egy laptop kijelzőjét látjuk, a kreativitás csak az itt rendelkezésre álló térben tud mozogni, vagyis Skype-beszélgetéseket, Google-kereséseket, Messengeres üzenetváltásokat nézegetünk majdnem másfél órán keresztül. A legtöbbek számára már a napi rutinból ismert felületeken azonban drámai helyzet épül: egy özvegy édesapának eltűnik a lánya, a férfi pedig magányos nyomozásba kezd a virtuális világban.

Valószínűleg épp ez az ismerősség tesz nagyon jót a Keresésnek, hiszen a mindent eltároló alkalmazásokkal gyakorlatilag annyi információ áll rendelkezésünkre, hogy bárkiből lehet önjelölt magánnyomozó. De ami a film igazi érdeme, hogy még ebben a nagyon erősen önkorlátozó formában is képes maradt a csavaros történetvezetésre, és hogy bár többnyire csak az apa arcát látjuk – és azt sem annyira gyakran – a laptop képernyőn felvillanó pixeles FaceTime-ablakban, mégis izgulunk az apa-lánya párosért. A Keresésben mesterien, már-már iskolás fegyelemmel adagolják az információt, szépen megmutatják a kevés jelzésből de mégis határozottan felrajzolt érzelmi hátteret az anya elvesztése után megborult családi viszonyokról, és nagyon tudatosan építenek a nyomozó-narratívákban működésbe lendülő nézői hipotézisalkotásra. Közben bebizonyítják, hogy nem kellenek ehhez félárnyékban cigiző magánnyomozók és látványos, méregdrága autósüldözések – bőven elég hozzá egy laptop képernyője is.

(Kránicz Dorottya)

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra