A Mit tegyünk, ha fegyvert fognak ránk? című kötetedben nem egy tipikus módját választottad a tudósításnak. Előre tudtad, hogy könyvet lesz a témából vagy az utad közben “formálódtak könyvvé” a történetek?
2015 legelején még egyszerű újságírói feladatnak tűnt, hogy lemegyek a magyar-szerb határra, és tudósítok azokról az emberekről, akik a közel-keleti háborúk elől menekültek ilyen messzire. Egy csapat menekülttel átszöktem a zöldhatáron, megismertem a kalandjaikat, és ezek nyomán indultam el a görög szigetekre, ahol először léptek európai területre. Ott hallottam a török embercsempész-fővárosról, úgyhogy elmentem oda is. Aztán következett a török-szír határ. Minden találkozás egy újabb ajtót nyitott ki, és egyre messzebb sodródtam. De sokáig csak cikkeken és videókon dolgoztam, végül is az Index újságírójaként utaztam. Csak akkor kezdett világos lenni, hogy itt valami nagyobb léptékű dologba tenyereltem bele, amikor már az ostromlott Moszulban, vagy a polgárháború dúlta Líbiában jártam. Nyilvánvaló lett, hogy egy ilyen színes, a világot átfogó kalandot nem lehet cikkekbe sűríteni. Szóval az utazás második évében kezdtem el azon gondolkodni, hogy a látottakból érdemes lenne könyvet írni.
Miért döntöttél a személyesség ilyen mélységű megjelenítése mellett?
Az egyik érdekes felfedezésem az volt, hogy bármennyire is távol vannak tőlünk az olyan országok, mint Irak, Líbia, Irán, vagy Libanon, a világ úgy össze lett drótozva, hogy az ott zajló események közvetlenül hatnak ránk itt Európában. Ez nem valami intellektuális tapasztalat volt. A saját életemen is éreztem ezt a hatást. Meg akartam mutatni, hogy a háborús és konfliktuszónás tapasztalatok hogyan hatnak magának a tudósítónak az életére, a kapcsolataira. Mert a fejlődő világ káosza nagyjából így hat mindnyájunkra, legfeljebb nem veszünk róla tudomást.
A történetfüzérek sorra rombolják a sztereotipikus Balkán és Közel-Kelet képét. Mi volt a legmeglepőbb a kinti életben?
Az egyik legizgalmasabb felfedezés az volt, hogy mekkorát változott az Európán túli világ úgy, hogy ebből mi szinte semmit sem vettünk észre. Persze továbbra is vannak háborúk, fegyveres konfliktusok, szegénység vagy fekete burkában járkáló nők, de az egész történet már máshogy áll össze. A burkás nő előhúzza a mobilját, és megnézi a Facebookját, miközben a férjét várja a kávézó előtt, ahova nem mehet be. Amúgy érdekes, hogy a háborús zóna határát jobban jelölte, hogy onnantól nem volt térerő, mint hogy hány felrobbant kocsi mellett haladunk el.
Folyamatosan párhuzamot és ellenpontot állítasz Magyarország és a konfliktuszónák, a “mi” és a “ti” között.
A mi és a ti közti különbség, majd annak a halványodása adja a könyv egyik feszültségét. A távoli világ felfedezése hirtelen teljesen más fénybe került, amikor egy szír, de amúgy menő statisztikus interjúalanyom azt monda: Nézd, fogalmam sincs, mit gondolnak a háborúról a szír földművesek, mert köztük és köztem több a különbség, mint közted és köztem. Ekkor kezdett derengeni, hogy a világ már nem úgy épül fel, mint ahogy eddig tudtuk.
A saját identitásodat, pozíciódat hogyan definiáltad az utaid során?
Ez szerencsére nagyon egyszerű volt. Végig újságíróként tekintettem magamra, akinek az a feladata, hogy függetlenül tudósítson arról, amit lát. Nem akartam beleavatkozni a helyzetekbe, mert a fake news-tól terhelt világban az objektív tudósítás a legnagyobb érték. Persze ha lett volna olyan helyzet, amikor valaki élete függ attól, hogy kinyújtom-e a kezem érte, megtettem volna, de szerencsére ilyen éles szituációba nem kerültem. Úgyhogy végig megmaradtam újságírónak, aki emberekkel beszélget és izgalmas helyekre utazik.
Hogyan lesz a távolinak tűnő országok és kultúrák problémájából a mi problémánk is?
A globalizáció miatt. Információ, pénz, árucikkek áramlanak akadálytalanul a világban. Szerintem ez alapvetően kedvező folyamat, ennek révén csökkent a világban a szegénység, az éhezők száma sosem volt ilyen alacsony, egyre többen tanulnak a világban, szóval rengeteg előnye van ennek a pezsgésnek. De a globalizáció hatása, hogy ha valami felbolydulás van tőlünk sok ezer kilométerre, akkor nem évek múltán érezzük a hatását, hanem pár héttel később, vagy akár már másnap. Ezt tapasztaljuk most Európában.
Tudatos döntés volt az alulnézeti perspektíva, a kisemberek, egyéni szintű történetek bemutatása?
Tele van az internet száraz hírekkel és nagyképű véleményekkel, miközben alig tudunk valamit arról, hogy valójában milyen fanatizált fegyveresek elől menekülni a fronton, vagy milyen a hajnali tengeren hánykolódó gumicsónakból menteni olyan embereket, akik már a halálra készültek. Vagy hogy pozitív dolgot említsek, hogyan tesz csodás közösséggé ismeretlen embereket, hogy együtt segítenek másoknak valamilyen konfliktuszónában. Ezek a történetek többet mondanak el szerintem a világunkról, mint egy vaskos tanulmány. És persze sokkal érdekesebbek is.
És a te mentális terheid? Nem tudom nem megkérdezni, volt-e olyan pillanat, amikor kifejezetten féltél?
Éles helyzetben szerencsére arra koncentrálok, hogy miként lehet megoldani a szituációt. Ilyenkor praktikus üzemmódra vált az agyam, és csak az van benne, hogy ki mit mond, mit tesz, hogyan lehet a legokosabban reagálni. Ez az emberi psziché remek tulajdonsága. Amikor az Iszlám Állam elleni fronton voltunk, vagy amikor a sötét tengeren mentettük az embereket, arra koncentráltam, hogy mit tegyek, meddig mehetek el. Szerencsére jól bírom a megterhelő helyzeteket. De ehhez hozzátartozik, hogy egy-egy ilyen utat több hónapos felkészülés előz meg, és igyekszem minden lehetőségre felkészülni.
Olyan már előfordult, hogy a nap végén, amikor visszagondoltam az átéltekre, fújtam egy nagyot, hogy ez azért meleg volt. De akkor persze már túl voltam a veszélyen.
Úgy képzelem, nagyon vékony a határ a kíváncsiság, hivatástudat vezérelte bátorság és az életveszélyes vakmerőség között. Lehetett a terepen mérlegelni, hogy mi az, ami még belefér és mi az, amiből muszáj kimaradni?
A veszélyes helyről tudósító újságírónak mindvégig tudatosnak kell maradnia. Hideg fejjel kell gondolkodni. Rengeteg választási helyzet elé állított már ez a fajta munka. Moszulban például pánikba esett a vezetőm, amikor kiderült, hogy a város tele van öngyilkos merénylővel, és a közelünkben fel is robbantottak egy katonát. Ott voltunk az ostrom közepén, egy döntésképtelen irakival, aki csak azt hajtogatta, hogy azonnal meneküljünk. Itt gyorsan át kellett vennem az irányítást, és a sofőrünkkel, aki szerencsére katona volt, új tervet kovácsoltunk. Ahelyett, hogy pánikszerűen elhagytuk volna a helyszínt, okosan bejártuk a várost, és nagyon izgalmas helyekre jutottunk el. Ezen a napon találtunk rá például egy öngyilkos merénylők kocsijait összeszerelő garázsra is.
Mi a legfőbb tanulság, amivel az elmúlt három év szolgált számodra?
Nehéz egy dolgot említeni, végül is a könyv az izgalmas felfedezések soráról szól. Kiemelhetném, hogy mennyire más már a Föld, mint ahogy eddig ismertük. Vagy hogy mennyire rosszul ismeri egymást a fejlett és a fejlődő világ: a szírek és az irakiak ugyanolyan tévképzeteket táplálnak a mi életünkről, mint mi az övékről. De ezeken túl a legérdekesebb az volt, hogy megfelelő nyitottsággal mégis milyen könnyű kapcsolatot kialakítani a világ szinte minden pontján. Voltam vendégségben háborús zónában élő iraki családnál, Iránban bujkáló afgánoknál, laktam naiv életmentő hippikkel a görög szigeteken, és egyetlen dolog kellett a békéhez. Hogy előítéletek nélkül beszélgessek velük.
