A borhoz alapvetően milyen a viszonyod? Van esetleg kedvenc borvidéked?
Én borkedvelő vagyok, sört nagy ritkán iszom, rövidet meg soha. Ha vörös, akkor a villányi környék borait szeretem, de gyakrabban könnyű száraz fehér bort iszom. Bírom a Somló hegyi és Móri borokat, de azért nem vagyok olyan megátalkodott, hogy mást ne innék meg.
Az öregtó felé című legutóbbi verses köteted 2017-ben jelent meg és most a Vylyan kapcsán Syrah, a gondűző borocska címmel is írtál egy verset. Ez utóbbinál az alkotási folyamat úgy zajlott, hogy kóstolgatás közben írogattál vagy a bor lassan érett szavakká benned és később született meg a vers?
Az az igazság, hogy borkortyolgatás közben én nem tudok írni. Az írás alapja a koncentráció. Ezt nem lehet kockáztatni borozgatással. Persze megkóstoltam, de nem akkor írtam a verset. Meg kicsit utánaolvastam, hogy mi ennek a fajtának a története. Általában érdekel a dolgok múltja, és az embereké is. Persze csak olyan múlt érdekel, ahol még látszódnak a sorsok, így aztán a családfakutatás eléggé hidegen hagy.
Több mint 35 köteted jelent meg eddig, rendkívül sokszínű alkotóként működsz, szerinted mennyire építhető tudatosan egy írói pálya?
Nem vagyok tudatos pályaépítő, sem nagy tervező. Általában azt csinálom, ami aktuálisan érdekel, és amit meg kell csinálnom. „Elég minden napnak a maga baja.” Persze azt gondoltam, már a legelején még szinte gyerekként, hogy ismerni kell a körülöttem lévő kortárs irodalmat és az irodalmi tradíciót. Hogy fontos a belső vizsgálódás, mert ismerni kell magunkat, hisz általunk teremtődik meg az írott anyag. Fontosnak tartottam és tartom ma is, hogy foglalkozzak általános esztétikai és nyelvfilozófiai kérdésekkel is, hiszen ennek révén ismerem meg azt az anyagot, amivel dolgozom. S persze az sem árt, ha az ember megtanul írni. De a technikai dolgokat a könnyebben megszerezhető tudásnak vélem. Nagyon egyszerű formai készséggel is lehet hiteles életművet létrehozni, elég csak Pilinszkyre gondolni.
A művészeknek általában hányattatásokkal teli a gyerekkoruk mert nem tudnak keretek között működni és szabályok szerint élni, te nem ijedtél meg anno attól, hogy nem lesz olyan közösség, munkahely, társaság ahová szívvel-lélekkel tudsz tartozni?
A szűk baráti körömön, s persze a családomon kívül ma sem tartozom sehová. Kifejezetten rosszul érzem magam olyan közegben, ahol alakoskodás jellemzi a kommunikációt, netán érdekek mentén szerveződik a társaság. A deviancia, nevezzük így, leginkább a gimnáziumi éveket jellemezte. Érettségi után tényleg rezgett a léc, hogy tudok-e integrálódni a társadalomba, vagy a perifériára sodródom. A mai napig, hiába stabilizálódott az életem, van bennem olyan érzés, hogy bármikor összeomolhat minden. Hogy padlót fogok, s mondjuk hajléktalanként tengetem a hátralévő éveimet. Amúgy alapvetően jóindulatú vagyok a világgal és az emberekkel, érdekel más ember élete, szóval nem vagyok elzárkózó.
Az 1966-os táncdalfesztiválon az Illés Fáj, fáj, fáj című dalát hallva gondoltad ki, hogy kipróbálod magad zenészként. Végül író lettél, nem zenész de a Háy Come Beck-kel mégis visszaeveztél ezekre a vizekre, mi motivált arra, hogy Beck Zolival közös formációt hozzatok létre?
Szerettem volna popzenész lenni, bár rengeteg klasszikust hallgatok, a popzenét hihetetlenül kreatív, s mivel nem igényel bonyolult hangszeres tudást, rendkívül demokratikus művészetnek tartom. Olyannak, amiben a költészet, a színház, a zene egyszerre jelenik meg. Zolival már barátok voltunk, amikor azzal szembesültünk, hogy mindkettőnket annyira lekötnek a feladataink, hogy találkozások híján nem tudjuk ezt a barátságot elmélyíteni. Akkor született a gondolat, hogy akkor legyen egy közös dolgunk, s akkor majd lesz találka is. Úgyhogy én minden egyéb tartalmon túl az előadás fő érzelmi mozgatójának az egymás iránt érzett szeretést és figyelmet tartom. Ezeken az esteken persze néha kezembe kerül a gitár, de ez azért messze van attól, amit profi zenélésnek nevezhetnénk.
Nem vágytál vissza soha a vámosmikolai kis, falusi közösségbe? Én azt gondolnám, hogy egy alkotó ember sokkal jobban funkcionál egy természetközeli, békésebb közegben mint a főváros felszínes világában.
Azt hiszem, alapsérelme az életemnek, hogy az a gyerekkor, ami az enyém volt, nem pusztán elmúlt, hanem a keretrendszere is kipusztult. Az a fajta közösségi egymásrautaltság, amit tulajdonképpen a gazdasági kényszerek alakítottak ki, megszűnt. Ez nem azt jelenti, hogy én egy olyanba vissza tudnék illeszkedni. A kisközösségek nagyon biztonságos teret jelentenek addig, míg nem kerülsz szembe az ottani értékekkel, amíg nincs benned olyan érdeklődés, amely érdeklődés kifelé mutat abból a közegből. Én viszonylag hamar 12-13 éves koromtól már Budapestre akartam kerülni, s bár egy pillanatra sem tagadom meg, s nem is sározom be a gyerekkoromat én alapvetően budapesti író vagyok. Természetesen írok vidéken játszódó történeteket, mert azt a közeget jól ismerem, s írni arról lehet, amit az ember nagyon alaposan ismer. Ez lehet egy általad megélt világ és lehet egy megtanult világ is. De származásom ellenére nem vagyok népi író. Amúgy klasszikus irodalomtörténeti értelemben ma nincsenek népi írók. Nincs egy olyan társadalmi gondolat, amelynek mentén irodalmi csoport vagy csoportok szerveződnének.
Írtál olyan megrázó darabot, mint A halottember, az Utánképzés egy ittas vezetőknek szóló keserédes komédia, az Otthonunk könyve pedig egy igazi, mindannyiunk életét, szerepeit bemutató kötet, hogy csak hármat emeljek ki a munkáidból. A történeteid születését komoly anyaggyűjtés előzi meg vagy csak úgy jönnek az ötletek, te pedig hagyod, hogy a figurák életre keljenek?
Egy író mindig figyeli, mi zajlik körülötte, ezt nevezhetjük anyaggyűjtésnek is. Néha csak egy mondat katalizálja a történetet, egy hang, hogy milyen, amikor a gyerekülés csatja megcsörren a kocsiban, mert nincs benne a gyerek, néha egy szituáció, egy ember, akit sokszor láttam a villamosmegállóban. Hála isten az írás is olyan, mint szeretni valakit, hogy csak a hülyék tudják racionálisan megindokolni, hogy mért ezzel a fickóval vagy csajjal hozta össze a sors.
A Kik vagytok tiről azt mondtad, hogy nem akartál más írókat szobornak látni, vagyis elevenné, kvázi újra emberivé akartad őket tenni ebben az április elején megjelenő, írókról szóló, néha provokatív, és humoros hangulatú könyvben. A témaválasztásod oka a félreértelmezés, a felejtés vagy inkább egyszerűen annak bemutatása volt, ahogyan a te nézőpontodon át láthatóak ezek a szerzők?
Véletlenül keveredtem bele a magyar irodalom történetébe. Időnként kértek tőlem egy-egy írást régi kollégáról, s aztán eldöntöttem, hogy végigírom a nekem fontos írók szerepeltetésével az egész magyar irodalmat. Fontos volt, hogy szakmailag pontos, gondolatilag újszerű és persze jó minőségű szövegek szülessenek. Hogy látszódjon ezek a régi kollégák igenis hozzá tudnak szólni az életünkhöz. Olyan írókat választottam, akik azon túl, hogy érdekeltek, lehetőséget biztosítottak arra is, hogy megírjam, általánosan mit tartok a művészetről, az irodalomról. Azt szeretném, ha ez a könyv akár vitákat is generálva lecsalogatná az eredeti műveket a polcokról.
Említetted, hogy tanítasz is, a tudás átadása, a kíváncsiság felébresztése mennyire áll közel hozzád?
Szívesen foglalkozom szövegekkel, és a tanítás nagy vonalakban ebből áll. A csoportjaimba nagyon különböző életkorú, világnézetű tanítványok kerülnek, az íráson kívül fontos, hogy képesek legyünk együttműködni, úgy bírálni szövegeket, hogy a szerzőt ne alázzuk meg. Ha ez sikerül, az számomra, ha nem is istenbizonyíték, de annak igenis a bizonyítéka, hogy lehetne más kommunikáció is a hazánkban. Mert az emberek nem alapból sültparasztok.
Tavaly év végén egy ösztöndíjjal külföldön töltöttél néhány hónapot, mit hoz az ember haza egy ilyen útról? Tud inspiráló lenni a távollét?
Vietnámban voltam, nagyon más világ. A te kultúrádtól idegen világokban lenni mindenképpen inspiráló, egyszerűen máshová helyezi a szemléleti pozíciót. Sokszor azért nem tudunk szellemileg elevenek lenni, mert belemerevedünk a saját szemléletünk keretrendszerébe, s azt hisszük, ha megbontjuk ezeket a kereteket káoszba veszünk. De ez épp ellenkezőleg van. Az újszerű szemlélődés képes a gondolkodást gazdagítani és elmélyíteni a vizsgálódást, pontosítani a rólunk és a világról született képet. Én persze mindenre úgy nézek, mint megírható anyagra, nem turista, hanem munkaszemem van. Az ösztöndíj elvárása is az volt, hogy írjak az útról, s én ezt örömmel meg is tettem. Született egy hatvan oldalas szöveg, ami majd remélhetőleg a másik két utaztatott író és a Magyarországra érkező három vietnámi kolléga írásával egy könyvben fog megjelenni.
Hogy érzed magad íróként ma Magyarországon? A közhangulat, a kultúra helyzete mennyire hat az írásaidra?
Szeretek Magyarországon élni. Bár idegenkedek a közélettől és semmilyen hatalmi erőhöz nem tudnék kapcsolódni. Pontosan tudom, az igazi fájdalmak, sokkal mélyebbről fakadnak, mint ahol a politika keveri a paklit. Szóval a személyes sorsom és mindannyiunk személyes sorsának nehezékei nem közéleti fokon vannak. Ennek ellenére nem tapsikolok örömömben, amikor például azt látom, a hatalom, mint illetéktelen betolakodó, a művészeti területen hatalmi és nem szakmai alapon osztja az észt meg a pénzt.
Milyen terveid vannak az idei évre, várható-e könyv, esetleg színdarab tőled?
Most fejeztem be ezt a hatalmas munkát, a Kik vagytok ti címűt. Apróbb dolgokon túl regényt írok, ami remélem év végére készen lesz. Nyárra ideiglenesen felfüggesztem, mert van egy darab is, amit meg kell csinálnom. Hát ez az idei dolog és még rengeteg fellépés. Kicsit túlvállaltam magam, de valahogy én másban nem hiszek, csak a jó minőségű munkában.
Bővebb infó a programról ITT!
Szerző: Sárosi Kinga Fotó: Háy János
