Beck Zoli: Gyávaságból nem tud születni semmi

2019. június 22. |

Beck Zoli énekel, zenél, ír, tanít, zenekarával a 30Y-al pedig idén jelent meg új lemeze. Interjúnkat az év nyárindító fesztiválján, az Örvényeshegy Pikniken készítettük, ahol beszélgettünk a közös alkotás fontosságáról, a dalok igazságerejéről és arról is, hogy miért érdemesebb ismeretlen utakon járni.

Éppen a Klasszik Lasszó fellépésének helyszínén készítjük ezt az interjút, amikor lejöttek a formáció tagjai a színpadról, látványosan megörültetek egymásnak. Jellemző rád, hogy figyelemmel kíséred a fiatal zenekarokat?

Az a fontos, hogy olyat csináljanak, ami valamit állítani akar a világról, mert abból létre tudnak jönni dolgok. Gyávaságból nem tud születni semmi, ha csak a sikert vagy a népszerűséget vagy a megélünk ebbőlt nézzük, abban a világállítás nincs benne. Tétre játszanak, amikor elengedik a biztonsági utakat.

Most játszol itt először az Örvényeshegy Pikniken?

Itt még nem játszottam, de a Művészetek Völgyében a 90-es évek elejétől ott vagyunk, persze nem feltétlenül zenészként jártunk oda, hanem az Epikével (Andl Helga, Beck Zoli felesége – a szerk.) piacosként voltunk ott, kézműves termékeket, ruhákat, ékszereket árultunk. Aztán sokszor játszottunk főleg Taliándörögdön, sőt, életem egyetlen monodrámájának, a kékpingvinnek a bemutatója is ott volt, 2003-ban.

Hozzád a nagyobb vagy inkább az ehhez hasonló, kisebb, családiasabb hangulatú  fesztiválok állnak közelebb?

Én úgy mondanám, hogy az Örvényeshegy Piknik, a Művészetek Völgye és az Ördögkatlan Fesztivál szentháromsága nagyon fontos, mert ezek a fesztiválok a művészetekre való odafigyelést, hozzáférést hirdetik, nem pedig a szórakoztatást. Azért fontos ez, mert így lényegi állítások tudnak létrejönni. Tavaly például az Ördögkatlanon úgy játszottam a szerzői estet, a Gyereknek bátort, hogy abba a színpadtérbe kellett beállnom, amit a Sztalker-csoporttal Vecsei Hasiék megépítettek. Ez a fajta élmény, hogy belekerülsz valamibe, ami eleve kontextust ad annak, amit mondasz, majd aztán nézőként ugyanazt a teret nézed, egy másik előadásban, ráadásul  mindeközben kiderül, hogy a Vecseiék gondolatvilágába hogyan ivódott bele a 30Y élménye, hogy például színművészetis felvételire vitték a dalunkat, értelmezési többletet produkálnak. A klasszikus popzenei fesztiválok nyilván a popzenére koncentrálnak alapvetően, és bár ott is adott a sokféle művészeti ág sokféle képviselőjével való találkozás lehetősége, de talán szeparáltabban, üzemszerűbben, jól felismerhető konzolokba rendezve.

Nincs az az érzésed, hogy egyre lélektelenebbek ezek az óriási tömegeket bevonzó fesztiválok?

Ezekre is rá lehet készülni és létre lehet hozni valamilyen alkotóerejű előadást, bár másfajta energiákat mozgósítanak. Ha egy kicsit több a villogó reklámfelület és nem tudsz olyan pontot találni a fesztivál területen, hogy ne üvöltsön legalább két zene egyszerre, az már kicsit nehézkesebben üzemel.  Az olyan fesztiválok mint az Örvényeshegy Piknik viszont alkalmat adnak arra, hogy tényleges emberi kapcsolatok, érzelmek, tapasztalatok jöjjenek létre és hogy intenzív, tényleges befogadás történjen, ne csak szórakozzon, aki eljön.

Igazából hozzád egyébként is közelebb áll a kisvárosi, emberközeli lépték, próbáltál valaha a fővárosban élni?

Nincs bennem az a mélyrétegű, frusztrált vidékiség, hogy Budapesttől rettegnék, de tény, hogy kisvárosban, Ajkán nőttem fel és valahogy annak a léptéknek a megszokása, amit Budapest produkál, azt képzelem, olyan energiákat emésztene fel, amit nem akarnék csupán a létezésemre fordítani. Jobban szeretem a magunk cuki házát, meg van egyfajta védettsége az alkotásnak is így, és amire biztosan lehetőséget ad egy kisebb város, az az, hogy nem az történik, hogy amikor megcsináltál valamit, akkor egyből egy reflektor rád világít, hanem van időd arra, hogy formáld a produktumod, nem kell egyfajta rapid módon előtárni azt.  Talán annyiban is fontos ez, hogy nem jönnek létre szinte azonnal olyan ítélethálók, amikből nem tudsz kikeveredni. A régi kertváros ahol mi élünk, egy kis sziget, kis házakkal, madárcsicsergéssel, ha pedig felülök az első generációs JAWA Babettámra, 7-9 perc alatt a város fő terén vagyok. De az is biztos, hogy a zenekarral nem tudtunk volna ideáig létezni, ha nem építjük meg a magunk stúdióját Pécsett.

Meg hát Pécs amúgy is a világ új közepe….

Igen, nagyon szeretem amikor a fiatalak skandálják és pólókon feliratként is hordják a Mindenki pécsi akar lenni jelmondatot.

Az Örvényeshegy Pikniken most a Háy Jánossal közös formációddal vagy itt, hogyan jött az ötlet, hogy csináltok egy zenés felolvasó estet?

Jánossal a Háy Come Becket úgy eszeltük ki, hogy nem eszeltük ki. Véletlenül találkoztunk egyszer egy fotózáson, ahol a magyar underground 12 hősét fotózták és ahol annyira unatkoztunk, hogy elkezdtünk egymással beszélgetni. Ez aztán odáig fajult, hogy leültünk egy kocsmában és ott folytattuk tovább. Aztán felhívtam a zenekart mert éppen Pesten játszottunk, hogy jöjjenek ők is át mert találkoztam egy elképesztően jó fej íróval. Utána pedig kitaláltuk a Jánossal, hogy kell valamilyen közös feladat, mert annyi mindent csinálunk és annyi felé megyünk, hogy különben nem találkozunk egymással. Ezért elkezdtünk olyasfajta írói esteket csinálni, ahol kicsit zenélgettünk, beszélgettünk és egyszer csak azt vettük észre, hogy ez nekünk is meg az embereknek is jó. Aztán egy szervező előállt azzal az igénnyel, hogy el kell neveznünk valahogy a formációnkat, és akkor a János kapott egy reggeli telefont, amire bemondta ezt az eszetlen nevet, hogy Háy Come Beck. Ez kb. 8 évvel ezelőtt történt és az elfoglaltságainktól függ, hogy milyen intenzitással csináljuk. Annyi előadást játszottuk az elmúlt években, hogy arra gondoltunk tavaly, itt lenne az ideje ennek az ősformáját rögzíteni és mondjuk egy hangoskönyvet csinálni, így született a Háy Come Beck lemez. Végtelenül örültünk, hogy lett egy rögzített formája is a közös munkánknak, bár az előadások mindig változnak.

Alapvetően szívesebben dolgozol másokkal közösen mint egyedül?

Nagyon hiszek a közösségi alkotásban, abban, hogy az alkotói folyamatban egy, a barátságnál lényegibb alkotói bizalom jön létre, és ebből lesznek aztán alkotások – az esetünkben leginkább dalok. Mert alapvetően nem te vagy kockázatban vagy a barátságotok, hanem sokkal több, maga az alkotás tárgya, amit ott létrehozunk. És ott nem lehet elhazudni semmit, mert az egyszerűen látszani fog a dalon. És a dal fontosabb, mint te magad.

Te könnyen konfrontálódsz, könnyen kitolod a határaidat?

Szerintem igen. Nemrégiben az új 30Y lemez kapcsán egy ismerősöm megjegyezte, hogy a dalokon érződik, hogy Háy Jánossal sokat dolgozom együtt. Én erre azt kérdeztem, hogy miért dolgozna az ember olyasvalakivel, aki nem hat rá?

A Dicsőség megjelenése után még azt mondtad, hogy lehet, hogy nem is lesz több 30Y lemez, miként született meg mégis a ki az akit még megölelnél?

Epi szokta mondani, hogy amikor azt mondom, hogy nem tudok már többet írni, akkor biztos benne, hogy már csinálom az új lemezt. Lehet, hogy az alkotásnak a folyamatához hozzátartozik ez a kétségbeesésem. Ha rátekintek arra, amit a 30Y-al csináltunk, akkor a Dicsőség lemez után azt éreztem, hogy egy kerek történetet látok, jól értelmezhetőek azok a világok, amiket bejártunk, sokféle módon beszéltünk. Ezeket mind az kötötte össze, hogy volt igazságerejük. Aztán egyszer csak összeállt a fejemben az új lemez, egy jó pár dallal, amikről azt vettem észre, hogy elkezdenek egymással beszélni, azt láttam, hogy a dalok valahogy viszonyulnak egymáshoz. Megmutattam a fiúknak a számokat egy koncert után valamilyen kis motel szobában, és megkérdeztem tőlük, hogy van-e kedvük beleállni abba, hogy csinálunk egy új lemezt. Ők pedig azt mondták, hogy van. Nagyon fontos nálunk, hogy ha én akarok egy lemezt, az nem egy állítás, a kérdés mindig az, hogy a 30Y zenekar akar-e egy lemezt. Nem terveztük ezt az albumot és nem terveztünk rá időt sem, álltunk benn az őszi meg a tavaszi turnéban, és közben fel kellett vennünk a dalokat. Nagyjából az volt a procedúra, hogy vasárnap, amikor hazaértünk, kidobáltuk a zenekari buszból a cuccokat, a próbaterem konyhájába beraktuk a basszus alapot, a klotyóba a gitár alapot, utána dalokat rögzítettünk csütörtökig, és mentünk is tovább. Ebből viszont az is következik, hogy eszünkbe sem jutott, hogy a lemezt rétegenként vagy javításokkal vegyük fel vagy külön hangszereket rögzítsünk. Mint egy koncerten, addig játszottuk a dalokat, amíg azok a dalok egyben meg nem szólaltak a megfelelő módon. Szerintem végül piszok jó lemezt csináltunk, számunkra nagyon fontos dalok azok, amelyeket felvettünk.

Nem szűkös neked  az a keret, amit a pop-rock zene tud nyújtani?

Inkább úgy képzelem el, hogy egyfelől az ember ennyi idő alatt meg kell hogy ismerje a maga korlátait, másrészt azoknak a műfajoknak is megismeri a korlátait, amikben mozog. Ha elgondolom, a szépirodalom is borzasztóan szűk kereteket kínál fel, de ez a színházról ugyanígy elmondható. Valószínűleg azokra az alkotókra tekintünk nagy örömmel, akik képesek ezek között átjárásokat találni és a viszonyokat megtalálni bennük. Én például állatian élvezem azt, hogy a ki az akit még megölelnél  Takács Bélának – a kiváló festőművésznek, grafikusnak, akivel 11 éve dolgozunk a zenekar arculatán – köszönhetően festményként jelent meg a lemez.  Három különböző képet választottunk ki, amik úgy születtek, hogy a lemezfelvétel során folyamatosan hallgatta a dalokat Béla élőben, meg olvasgatta a szövegeket, jött velünk koncertekre is, és az utolsó három hónapja arról szólt, hogy gyakorlatilag festménysorozatokat készített. Volt, hogy bejött hozzánk a próbaterembe, kipakolta a képeket, és órákon keresztül elemeztük őket. Ami nálunk egy fontos harmóniasorrá vált, Bélában lehet, hogy színként jelent meg. Nagyon fontos volt, hogy ne csak csináljuk, hanem beszéljünk róla, gondolkodjunk felőle, próbáljuk meg megfogalmazni sokféle módon azt a világot, amiben gyalogolunk. Mert nem egészen tudjuk, hogy mit csinálunk. És ezzel egyre ismerősebbek lettünk abban a világban, amit éppen fel akartunk fedezni.

Az egyetemi tanításban is a diákokkal való párbeszéd, a közös gondolkodás által motivált alkotói folyamat motivál?

A tanításban engem a hallgatókkal való találkozás izgat a leginkább. A tudományos munkát akkor is csinálnám, ha nem egyetemi keretek között tehetném. Nagyon sokat tanulok a tanítás során, együtt lenni a hallgatókkal és gondolkodni a világ dolgairól, például a kortárs cigány magyar irodalom problémakörével foglalkozni, szövegeket, képzőművészeti alkotásokat nézegetni és értelmezni vagy egy tudományos diskurzus értelmét felfejteni, ezek mind izgalmasak, sok vitára, beszélgetésre adnak lehetőséget, ami piszok jó.

Nem fordul elő, hogy túlságosan felnéznek rád és azonosulnak a te nézőpontoddal?

A bölcsészkaron a hallgatók és oktatók egy nagyon erős, autonóm közösségben tudnak együtt lenni. Nem szeretem például a katalógust, mert ha érdekes és szellemileg izgalmas történések vannak az órán, akkor reményeim szerint a hallgatók java része ott marad. Nekem az a fontos, hogy gondolkodó és alkotó viszony legyen köztünk a diákokkal akár órákon, akár órákon kívül. Most a hallgatókkal például prezentációkon dolgoztunk, Epivel – aki kiváló nevelésszociológus – van párhuzamos óránk és a csoportjaink minden év végén csinálnak egy konferenciát, ahol a hallgatók előadásokat tartanak. Ők mind tanárszakosok és annak bemutatására tesznek kísérletet, hogy a nevelés-oktatás terébe hogyan kerülhetnek be úgy tartalmak, hogy azok kikezdjék a sztereotipiákat, értelmezhető, izgalmas ügyekké váljanak.  Most augusztusban lesz 2-3 szabadnapunk, akkor majd elkezdünk összerendezni ezekből a prezentációkból egy olyan anyagot, ami gyakorló tanárok számára az egész országban hozzáférhető lesz. Azaz a leendő tanárok segítenek a mostani tanároknak abban, hogy milyen témákat akarnak bevinni az óráikra a romológia tárgykörében. Ez az egész csupán azt jelenti, hogy képesek vagyunk tereket nyitni a hallgatóink kreativitásának, akaratának, gondolatának. Ez egyébként szerintem egy egyetemi oktató egyik legfőbb feladata.

Egy irodalmi díj zsűrijében is benne voltál nemrég, ebben a feladatban hogyan működtél?

Önmagában az nagyon izgalmas, hogy öten voltunk a zsűriben és az ötünk olvasási, értelmezési stratégiái sok esetben eltértek, mégis úgy tűnik, hogy az értékkategóriáink nem esnek egymástól messzire. Nagyon szorítottunk Szvoren Edinának és Krusovszky Dénesnek, és marhára örültünk, hogy az olvasói szavazáson a Krusovszky regény nyerte a díjat, Edina prózakötete pedig a zsűri díját. Az igazi tét ilyenkor mindig az, hogy képesek vagyunk-e egy ilyen díjon keresztül azt kiabálni, hogy fontos a kortárs magyar irodalom.

Mivel készülsz a nyárra és az év hátralévő részére?

Idén van Resti koncertsorozatunk három állomással, februárban volt a nyitó előadás a Kodály Központban, június végén játszunk a Müpában, majd szeptember elején Miskolcon. Ebben az előadásban Mucsi Zoli is szerepel, különösen izgalmas élmény, hogy hogyan találkozik egy zenekar és egy színész egy képzelt pályaudvaron és egyáltalán hogyan lesz vasútállomási resti a Müpában. Aztán ősztől játszom az új szerzői estet, ebből Budapesten és Pécsett is amolyan évadszerű sorozat lesz. A zenekar jövőre 20 éves, erről is gondolkodnunk kell, bár nem igazán szoktuk ünnepelni magunkat, ezzel mégis kezdeni kell valamit. Szóval inkább arra készülünk, hogyan ünnepeljük azokat, akik miatt bírtuk ezt a húsz évet.

Szerző: Sárosi Kinga
Fotók: Sinco

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

A férfi, aki bejön nekünk: Topolánszky Tamás Yvan a férfi

A férfi, aki bejön nekünk: Topolánszky Tamás Yvan

Feldmár András – nők, akik őt inspirálják feldmár andrás

Feldmár András – nők, akik őt inspirálják