Szabados Ágnes: Az olvasás, mint terápia

2019. szeptember 17. |

Híreket olvas fel esténként, szabadidejében pedig nemcsak irodalomterápiát tart, de három éve egy sikeres közösséget "vezet", hogy az olvasást népszerűsítse. Szabados Ágival beszélgettünk.

Decemberben lesz három éves a Nincs időm olvasni kihívás. A Facebook és Instagram csoportodhoz több mint húszezren csatlakoztak az évek folyamán. Honnan jött az ötlet, hogy olvasásra ösztönözd az embereket?

Arra gondoltam, egy olyan emberként, aki minden nap szerepel a televízióban, példát kellene mutatnom valamivel, főleg a mai fiataloknak. Manapság már mindenki a telefonja képernyőjét bámulja, nem akarok álszent lenni, én is. Van ennek sok pozitív és negatív oldala is, de én megpróbáltam az ötletemmel az előzőt erősíteni. Ugyanakkor álmomban sem gondoltam volna, hogy húszezren leszünk alig három év alatt. Azért választottam a könyveket témának, mert szenvedélyesen szeretek olvasni. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha online megmutatnám, milyen könyveket szeretek vagy éppen mit olvasok? Amikor elindult az oldalam nagyon ‘divatosak’ voltak az olyan kihívások, mint például az Ice Bucket Challenge, amikor nyakon öntötték az embereket egy vödör jeges vízzel. A videók képesek voltak az egész világot lázban tartani. Így én is egy kihívást csináltam itthon, amelynek a Nincs időm olvasni nevet adtam. Tizenkét hónap alatt tizenkét könyvet kell elolvasni, minden hónapban más-más kihívás szerint. Például Olvass el egy Szabó Magda könyvet, vagy a mostani legaktuálisabb, Olvass el egy olyan könyvet, amelynek a címében egy kérdés van. Ez egy jó értelemben vett verseny, és így a csoportnak lesz egy közös célja, tehát összetartó ereje is van.
Egy év alatt tizenkét könyvet elolvasni nem teljesíthetetlen feladat, ugyanakkor egy átlagember nem olvas ennyit, a szakirodalom szerint tizenkét könyvvel már “elit olvasónak” számítunk. Az elején volt olyan barátom, aki azt mondta, szerinte ez nem lesz elég ‘trendi’, de úgy voltam vele, ha csak egy kis csapat összejön, abból is ki tud alakulni valami izgalmas. Aztán egyszer csak több ezren lettünk, idén pedig átléptük a húszezer főt.

Három év alatt a kihívásból egy blog is született, ahol könyvekről írsz ajánlót, találkozókat szervezel, könyvklubbot alapítottál. Egyedül csinálod mindezt?

Most már mindennapos teendőkről van szó, és kapok segítséget. Húszezer emberrel kommunikálni, reagálni a kérdésekre, a levelekre nem könnyű feladat. Fel kellett állítani egy szabályzatot, rendszerbe kellett foglalni a posztokat, hogy mégse csak úgy ömlesztve kerüljön fel a tartalom. Idővel egyik ötlet nőtte ki magát a másikból.  Elkezdtem egy blogot, amelyben könyveket ajánlottam és tanácsokat adtam az olvasáshoz. Később személyes találkozókra is sor került szerte az országban, ahol könyvekről meséltem. Az egyik legkedvesebb emlékem Pécshez kötődik, ahol a helyi könyvtárban nagyjából kétszáz ember előtt beszéltem. Ott ültek előttem, és olyan jó érzés volt, hogy ennyien érdeklődnek a téma iránt. Pedig, ha belegondolsz, az olvasás egy magányos tevékenység. Mégis, ilyen eseményekkel közösségi élmény lehet belőle, ahol a könyvek összekötik az embereket. A Nincs időm olvasni kihívás részeként tavaly létrejött egy könyvklub is, ahol minden hónapban bedobok egy könyvet, amit elolvasok, akinek van kedve, csatlakozik hozzám, és a hónap végén egy közös online találkozón beszélgetünk a kötetről. Aznap este több százan csatlakoznak egy időben a beszélgetéshez, de végül akár több ezren is visszaolvassák a chateléseket a következő napokban. Büszke vagyok arra, hogy a Facebookot pozitív dologra tudom használni, és nagyon érdekes, milyen izgalmas beszélgetések kerekednek ki egyetlen könyvből.

Azóta azon gondolkodom, melyik könyv címében van kérdőjel. Mi az oka szerinted annak, hogy az olvasás és az irodalom újra divatoslett? Maradhatunk ennél a kifejezésnél szerintem. Hiszen országszerte szerveznek telt házas irodalmi esteket, beszélgetéseket, és nem lehet véletlen az sem, hogy ennyi ember kapott a kihívásodon is.

Szerintem az olvasás az elmagányosodás miatt vált újra közkedvelt kikapcsolódássá. A social media felületein egy álvilágban élünk, ahol a lájkszámok a mérvadóak, és beszélgetésnek nevezzük a chatelést. Saját magamon is megfigyeltem ezeket a jelenségeket. Van olyan barátnőm, akivel minden nap chatelünk, de már fél éve nem találkoztunk. Szerintem ez a kihívás azért is jó, mert nem csak fél szavakban beszélgetünk, a téma is érdekes, az ember, ha virtuálisan is, de tartozik egy csapathoz. Az olvasásról pedig általánosságban elmondható, hogy olyan, mint egy pszichológiai terápia. Nincs olyan téma, amiről ne írtak volna már legalább egy könyvet. A történetek lelki segítséget nyújtanak, még akkor is, ha az ember egyedül van. A kihíváshoz való csatlakozás öncélú, és persze egy bizonyos követői szám után már sokan érezhették azt, hogy nem akarnak kimaradni belőle. Ha ennyi mindenki benne van, biztos, jó dologról van szó. Az elején nehéznek tűnhet rászoktatni magunkat az olvasásra, a pszichológia is azt mondja ki, hogy huszonnyolc nap kell ahhoz, hogy valami szokássá váljon, tehát érdemes türelmesnek lenni. Nagyon fontos, hogy az olvasásnak nincs negatív hozadéka. Fejlődik tőle a szókincsünk, okosabbak leszünk, szórakoztat, kikapcsol. Rengeteg levelet kaptam már például két gyermekes anyukától, vagy éjjel-nappal dolgozó ügyvédtől, akik azt írták, nem hitték volna, hogy az ő életükbe belefér havi egy könyv. Aztán bebizonyították maguknak az ellenkezőjét, és sikerélményük volt benne. És ez nem az én vagy a kihívásom sikere, hanem csakis az övék.

Mindezek mellett irodalomterápiával is foglalkozol. Ez az ötlet is a kihívásból indult?

Nem, csupán a véletlen műve volt, hogy bekerültem egy csoportos irodalomterápia foglalkozásra, amely tulajdonképpen egy önismereti csoportmunka. Nagyon megtetszett ez a módszer, ahol minden beszélgetés témája az irodalomból indul ki. Másfél évvel ezelőtt elvégeztem a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy akkreditált képzést, mert azt éreztem, hosszú évek óta ez az, amire vágytam, ami a szenvedélyem lehet. Már több mint ötven ember járt hozzám, a terápia nyolc hétig tart, fix alkalmakkor, heti rendszerességgel találkozunk. Egy zárt csoportról van szó, ahol minden alkalommal van egy téma, például az önbizalomhiány, és ehhez hozok egy irodalmi szövegrészletet, amely lehet egy regényből vagy egy versből. Ezt mindenki el tudja olvasni otthon, majd az órán együtt is elolvassuk. A foglalkozás hasonló a drámapedagógiához, itt is különböző feladatok vannak. Arra keressük a választ, hogy kiből mit hoz ki az adott szöveg, milyen emlékeket idéz meg, és ami a legfontosabb, milyen érzéseket keltenek az emberben? Amiben különbözik egy pszichológussal való találkozástól, hogy én nem adok visszajelzést. Az én feladatom az, hogy irányítsam a csoportot és kérdéseket tegyek fel. Elképesztő, milyen energiák szabadulnak fel és milyen gondolatok fogalmazódnak meg. Vadidegenek találkoznak az órákon, majd a beszélgetés alkalmával olyan mélyen megnyílnak egymásnak, hogy később, a terápia után is tartják a kapcsolatot.

Ennyi minden mellett még híradót is vezetsz  az RTL Klubnál. Hogyan bírsz ennyi területen megfelelni a mindennapokban?

Lehet, ez egyfajta titkom is, hogy nagyon tudok koncentrálni a jelenre. Ha a televízióban vagyok, nem gondolkodom a blogomon, ha könyvekről írok, nem a híradó jár a fejemben. A legfontosabb hivatásom a híradó. A húszas éveim elején kerültem ebbe a világba, ez volt az álmom. Kiskunhalasról indultam, majd Szegedre jártam egyetemre, ahol már elkezdhettem tévézni, végül Pestre jöttem, ahol az első években egy tematikus sportcsatornánál vezettem a híradót. Amikor az RTL Klubtól felhívtak a casting miatt, már volt négy-öt év szakmai tapasztalatom, ami ebben a hivatásban már jónak mondható. Ez a telefonhívás volt életem egyik legmeghatározóbb pillanata. Úgy voltam vele, hogy úgysem engem választanak, de már az is hatalmas elismerés volt a számomra, hogy valakinek egyáltalán eszébe jutottam. Soha nem hittem volna, hogy el lehet jutni idáig a semmiből. A családomban senki nem dolgozott a médiában, még csak nem is pestiek. Szerencsésen alakult az életem, amiért nagyon hálás vagyok.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

A podcasterek az új rádiósok csajok

A podcasterek az új rádiósok

Thuróczy Szabolcs: “Ha nem beszélünk róla, akkor nem is létezik?” emberi sorsok

Thuróczy Szabolcs: “Ha nem beszélünk róla, akkor nem is létezik?”