Mi már láttuk: Vágy, a Szegedi Kortárs Balett új darabja

2020. március 12. |

Egy művész számára a vágy egyszerre vonzó és kínzó téma, ami a lélek olyan felfoghatatlan mélységeibe és magasságaiba visz, hogy azt megragadni, kifejezni, elmesélni nehéz – ám ha ez sikerül, a hatás akkora, hogy képes magával rántani az egész nézőteret. Pontosan ez történik a Szegedi Kortárs Balett Vágy című előadásán.

Alig töltöttem be a húszat, amikor három hónapot az USA-ban tölthettem. Egy idős disszidens néni volt a szállásadóm, aki ‘56-ban összecsomagolta bőröndjét, hogy egy másik kontinensen kezdjen új életet. Huszonéves volt ekkor, lélekben kislány még, aki nemcsak a férjét nem választhatta meg, de az útját sem. Ment az ura után a nagy ismeretlenbe, hogy egy szebb jövő felé kalauzolja az életüket – és hátrahagyja mindazt, amiért annyira rajongott; nővért, vidéket, magyar földet.

Az első években még nem tudta megfogalmazni, pontosan mi történik vele, boldogulni, építkezni, szülni és dolgozni kellett, ám ahogy szaladt előre az idő, először csak az álmaiban, később a hétköznapok legváratlanabb pillanataiban érezte úgy, hogy nem kap levegőt. Bár a hosszú évtizedek során stabil családot, fényes karriert és komoly egzisztenciát épített magának, a lelke csak akkor lelte meg a békét, amikor szülőfalujába visszatérhetett. Ilyenkor talpa alatt ott érezte a talajt, tüdejében a levegőt, szívében a pulzáló élni akarást, nyelve alatt a sárgabarack zamatos ízét. A boldogság azonban mindig csak napokra szólt, újra és újra repülőgépre kellett szállnia, el kellett siratnia a helyet, vissza kellett térni a házba, amit bármeddig csinosítgatott, alakítgatott, soha nem lett az otthona. Örök várakozásban élő albérlő maradt, aki az utolsó percig bízott, egyszer eljön majd az ő fejezete, amit úgy írhat, élhet, ahogy neki tetszik. A rész újra Magyarországon játszódik majd, a helyszín a szülői ház lesz, a kertben pipacsokkal, a Buksival és a csibékkel; előkerül a festővászon, bérlete lesz a könyvtárba, a körmei alatt ott lesz a föld piszka, vasárnaponként ott térdel majd a hajnali misén – és életében először talán őt is betakarja majd a szerelem.

Amikor esténként a konyhaasztal mellett beszélgettünk, még nem éreztem a történetének a súlyát, nem tudhattam, mit jelent, ha nincs választás, ha nincsenek lehetőségek, ha egy nőnek nem lehet szava, akarata és vágya. Fájdalmas története akkor szakad rám újra, amikor a Nemzeti Táncszínház színpadán az övéhez hasonló történet elevenedik meg, és egy fuldokló keze tapad az üvegre. Látom a megfeszült ujjakat, a kapaszkodást; egy bezárt ember őrületét és haláltusáját nézem végig. Federico García Lorca Bernarda Alba háza című műve kel életre a Szegedi Kortárs Balett előadásában, hogy szavak helyett fájdalmas, vad és szenvedélyes mozdulatokon keresztül mutassa meg, mi történik testtel és lélekkel, ha satuba zárják.

Lorca története Andalúziába repít, ahol a zsarnok édesanya, Bernarda Alba férje halála után teljes elszigeteltségben él édesanyjával és öt lányával, hogy kövessék a nyolcesztendős gyász embertelen és elviselhetetlen hagyományát. A ház egy fülledt börtönné alakul át, amelynek falai között bár utat törne magának az élet, nem bír a rácsok súlyával, a ház megtelik gyűlölettel, őrülettel, erőszakkal, amelyek sodrásában csak elporladni lehet. A legkisebb lány, Adela nem képes lemondani az életről, a szerelemről – egészséges lélekkel lázad az embertelen állapot ellen. Eltáncolt története annyira fájdalmasan erős, hogy a néző keze önkéntelenül is a szék karfáját markolja, néhány pillanatra ő maga sem kap levegőt, és csak azt kívánja, legyen végre vége. Magára ismer a történetben, emlékezik, eszébe jut, mit jelent elveszni, kétségbe esni, haldokolni, vágyódni.

A színpadon megelevenedő nyomás, a környezet akarata és dominanciája az emigráns Erna néni meséjének képkockáit hozzák vissza húsz év után. Magam előtt látom törékeny alakját, szolgai testtartását, mindig szomorú szemét – majd lejátszódik előttem, hogyan írja meg az utolsó fejezetet a rák. Hirtelen összeáll a kép, megsejtem, mit jelenthet tömlöcben élni, szófogadón szerepet játszani, mert család, szokás ezt követeli ki magának. Megértem, mit jelent, ha valakinek nincs hangja, fegyvere, ereje ahhoz, hogy szembeszálljon – de megértem azt is, néha a harc is hiábavaló.

Felfogom tulajdon kiváltságomat, én már úgy születtem, hogy tudom, jogom van választani, dönteni, nemet mondani, tudom, hogy bennem az erő és a képesség, hogy úgy kormányozzam életem hajóját, ahogy én akarom. Arra viszont a darab tragédiája ébreszt rá, hogy az én szabadságomat keresztre feszített anyák, nagyanyák, Erna nénik és Adelák vívták ki.

A Vágy három egyfelvonásos táncjátékból áll: Juronics Tamás Bernarda Alba háza című műve mellett az olasz Enrico Morelli Coppélia-történetét, és Koncert tangóharmonikára és zenekarra címen Piazzola zenéjére az argentin Roberto Galvan remake-jét mutatja be. Bővebb információk a társulat honlapján!

Ezt már olvastad?

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

A színház jövője: “El kellett fogadni, hogy Zoom-performanszok helyett inkább Netflixet néznek az emberek” Boross Martin

A színház jövője: “El kellett fogadni, hogy Zoom-performanszok helyett inkább Netflixet néznek az emberek”

Titkos kert nyílt Budán aMajomhoz

Titkos kert nyílt Budán