„A nők titkait szeretném megfejteni” – interjú Csoma Sándorral, aki filmet forgat Erőss Zsolt özvegyéről

2020. május 21. |

A budapesti filmrendező fejében mindig forog a film, éles szemmel figyeli maga körül az arcokat és helyeket, soha nem tudni, kiből és miből lesz szereplő vagy díszlet. Hamarosan lehetősége nyílik leforgatnia első egész estés filmjét, amely Erőss Zsolt hegymászó özvegyéről szól.

Ahogy bekapcsoltam a telefonom kameráját, Csoma Sándor – becenevén Sasi – észrevette a faburkolatú szobabelsőmet. „Faházban laksz? – kérdezte. – Pont ilyen enteriőrt keresek a következő filmemhez” – folytatta egy mosollyal a szája szélén. Miközben videochateltünk, azt a szeplős, vörös hajú kisfiút láttam magam előtt, akit a filmjeiből már jól ismerünk, csak kb. húsz évvel idősebb kiadásban. Sasi ugyanolyan felfedező, érdeklődő, a világra jóindulattal és alázattal rácsodálkozó, mint Ábel (A vöröshajú, A rakéta, A kő, Ábel és Anna c. rövidfilmek) a jeleneteiben. Miközben beszélgettünk, nem tudta a figyelmemet elkerülni a háta mögött lógó interaktív tábla, amin bakancslistás céljai sorakoztak. Legfelső sorban nagy betűkkel díszelgett: INKUBÁTOR. Sasi ezt a teendőt kipipálhatja, ugyanis pár hete megnyerte a nagyjátékfilm-pályázatot, így lehetősége nyílik leforgatnia élete első egész estét betöltő, Magasságok és mélységek munkacímű alkotását. Filmterve Erőss Zsolt hegymászó özvegyéről, Sterczer Hildáról és a gyászból való felépüléséről szól. Erről kérdeztük a fiatal alkotót.

Csoma Sándor filmrendező (fotó: Tóth Levente)

Három éve elindultál a Himalájára, hogy az Everest alaptáborban megtapasztaljad, milyen az oxigénhiányos közeg. Az élmény után még jobban tudsz azonosulni Erőss Zsolt karakterével?

Igen, én az utazásaimból inspirálódok. Már nagyon régóta fantáziálok arról, hogy filmet szeretnék forgatni Erőss Zsolt történetéről. Magam sem tudom, pontosan miért, valahogy mindig is azt éreztem, mintha rokonlelkek lennénk, és az évek alatt egyre több jel is utalt arra, hogy foglalkoznom kell a témával.

Milyen jelek?

Nem vagyok ezoterikus beállítottságú, de a furcsa egybeeséseket élvezem, és figyelek rájuk. Kiderült, hogy a hegymászó páros fiát is Csomának hívják, Zsolt utolsó expedíciója előtt Kőrösi Csoma Sándor sírját látogatta meg, és teljesen véletlenül összefutottam a lakásom meletti élelmiszerboltban Hildával, pár nappal azután, hogy elolvastam a gyászfeldolgozásáról szóló interjúkötetét. Akkoriban nagyon foglalkoztatott a gyász kérdése, mert anyukámnál rákot diagnosztizáltak, én vittem a sugárkezelésekre, kemoterápiákra. Mivel előtte soha nem láttam őt betegnek, ledöbbentett, hogy a mindig mosolygós anyukám szeme egyre kevesebbszer csillogott. Végignéztem, hogyan épül le a szervezete, ritkul meg a haja. Azokban az időkben a gyász kérdése elkezdte stimulálni az agyamat, lélekben már készültem a legrosszabbra, ami aztán szerencsére nem következett be, ugyanis édesanyám felépült, megvívta a harcot a tumorral, és azóta is életvidám, fitt. Ezért teljesen át tudtam élni Hilda gyászát is, izgalmasan egybeforrt az én élményeimmel. Ott, a boltban találkoztam először vele, de annyira sorsszerűnek éreztem a pillanatot, hogy odaléptem hozzá, és elmondtam, hogy filmet forgatnék a történetükről.

Hogy reagált?

Azonnal igent mondott, és azt mondta, szabad kezet ad, mert azt érzi, hogy egy a célunk: hitet adni a gyászolónak, reményt az amputált végtagúnak, erőt a gyengélkedőnek. Azt gondolom, ha már van egy eszköz a kezemben, amivel hatni tudok az emberekre, akkor kötelességem olyan témához nyúlni, ami tanít és lelkesít. Gyorsan kialakult köztünk a kölcsönös bizalom.

Olyannyira, hogy még a pszichológusával is összekötött.

Ha az igazságot akarjuk megragadni, akkor a titkok mélyére kell ásnunk. Hilda hat év távlatában már annyiszor elmesélte a történetüket, hogy nem voltam biztos benne, a legpontosabban tudja-e átadni az átélt érzelmeit, vagy már csak azokra emlékszik igazán, amit a médiának mondott el a rengeteg interjúban. Így Tapolyai Emőkével, a pszichológusával előszedtük és áttanulmányoztuk a több évvel ezelőtti jegyzeteiket, amik a hiteles és valóságos képet mutatják meg Hilda pár évvel ezelőtti érzelmi válságáról. Forgatókönyíráskor annyira beleéltem magam a házaspár bőrébe, hogy rendszeresen azt álmodtam, hogy valamelyik közeli hozzátartozóm meghal.

Hogyhogy nem Zsolt, hanem Hilda van a filmed főszerepében?

Mert sokkal érdekesebb az ő perspektívája. Képzeld csak el, mit élhetett át ez a fiatal nő, amikor minden alkalommal úgy búcsúzott el hegymászó társától, hogy lehet, hogy az volt az utolsó ölelésük, vagy amikor férje halála után a zaklató újságírók elé higgadtan kellett kiállnia, és laikus kérdésekre válaszolnia. Akkor sem lehetett könnyű neki, amikor arról szóltak a hírek, hogy Erőss Zsolt nem halhatott meg, biztos csak egy jégbarlangban bújt el. Hilda az elejétől fogva meg volt győződve, hogy férje már nem él, tisztában volt vele, hogy a nyolcezer méter feletti halálzónában milyen az élet. Ott már annyira kevés az oxigén, hogy a szervezet leépíti önmagát. Hilda is megjárta azokat a magasságokat.

A rendező 5500 méteren is járt (fotó: Láposi Dávid)

Majdnem te is, 5500 méterig merészkedtél fel. A te tested hogyan reagált a körülményekre?

Nagyon jól, semmi bajom sem volt, még magassági betegség elleni gyógyszert sem kellett bevennem. Úgy nevezett el a hegyi vezető, hogy baliyō bhā’i, ami erős fiútestvért jelent. Tényleg jól bírtam a strapát, pedig még teherhordó serpa sem volt velünk, a hátamon cipeltem a tizenhárom kilós hátizsákomat és a négykilós fényképezőgépemet. Az utóbbi nélkül sehová nem megyek.

Ha ennyire fájdalommentes volt a mászás, nem játszottál el a gondolattal, hogy még feljebb menj?

Dehogynem, csak kár, hogy a hegymászói engedélyek ennyire drágák! (Nevet.) Érezni szeretném a határaimat, még jobban megismerni magam. Kíváncsi vagyok, hogy 6500 méteren például hogy reagál a szervezetem. Annyira magasra azért nem mennék, hogy az életemet is kockáztassam, csak az izgat, meddig viselem jól a ritka levegőt. Fizikumom abszolút nincs a hegymászáshoz, jelenleg belehalok egy négy kilométeres futásba is, de van bennem valami mélyen lakozó nyugtalanság, az visz előre és fel. 

Harmadik alkalommal voltál döntős az Inkubátorban. A Magyar Film Napján derült ki, hogy az idei tíz rendező közül kinek lesz lehetősége leforgatnia első nagyjátékfilmjét. Mire gondoltál aznap reggel, amikor felébredtél?

Az előző inkubátoros kudarcok után nagyon depressziós voltam. Tavaly annyira mélyre süllyedtem, hogy édesanyám akkor vette meg nekem Hilda interjúkötetét, hogy tanuljak az ő felállásából. Most jövök rá, hogy ez az ajándék is egy jel volt! (Nevet.) Abszolút nem izgultam az eredményhirdetés napján, mert úgy éreztem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, a lelkiismeretem tiszta volt. A nagy nap reggelén a producereim, Sümeghy Claudia és Topolánszky Tamás telefonhívása ébresztett. Videóra vették, hogyan reagálok a jó hírre, de nagyon lehangoltam őket a reakciómmal, mert csak annyit válaszoltam nekik, hogy ne örüljetek, még csak most kezdődik a munka java. Azt mondták, hogy ennél lehangolóbb meglepetésvideót még életükben nem készítettek. (Nevet.) Soha nincs bennem eufória, amikor nyerek.

De akkor így soha nem tudsz örülni igazán a sikereidnek?

Csak pár percre engedem meg magamnak a lelkesedést, mert gondolatban mindig a következő lépcsőfokokra koncentrálok már. Az soha nem volt kérdés számomra, hogy fogok-e nagyjátékfilmet forgatni, egyedül az volt a kérdés, hogy milyen lesz az. Nagyon magasra rakom a lécet. Van egy hiú oldalam, aminek fontos lenne, hogy a filmjeim sok díjat nyerjenek, és egyszer majd egyetemeken tanítsák őket. De ha őszinte akarok lenni, a legnagyobb siker az, ha a nézőkből katarzist váltok ki, ha újragondolják mindazt, amit a világról korábban tapasztaltak, és talán megértőbbé, empatikusabbá válnak. Úgyhogy a mostani győzelem az még csak egy részsiker, ha Everestben mérjük, akkor most vagyok mondjuk ötven méteren, azaz még nagyon messze a csúcstól (8848 m).

Már értem, miért mondta rád Enyedi Ildikó osztályfőnököd, hogy csendes maximalista vagy.

Szenvedésként élem meg a filmkészítést, szenvedélybetegségnek is szoktam hívni, mert teljesen ellehetetleníti és megváltoztatja a hangulatomat, a legnagyobb depresszióba tud süllyeszteni. Ám nélküle nem tudnék létezni, függök tőle teljesen. Mindig azt érzem, hogy bele kell döglenem, hogy jó legyen a film. Persze, amikor elkészül, és nem kell szégyenkeznem miatta, akkor már megnyugszom. De rettegek attól, hogy egyszer egy borzalmas film jön majd ki a kezeim közül.

Volt már ilyen?

Egyszer csináltam egy nagyon rossz filmet az egyik utolsó fordulós felvételimen, az utána következő önkorbácsolás annyira megviselt, hogy aztán egy évig nem forgattam.

Munka közben (fotó: Tóth Levente)

Hildát Hilda fogja játszani a filmedben vagy színész?

Fikciós filmet forgatok, színészekkel fogok dolgozni, Hilda és Zsolt kapcsolata emlékképek formájában fog megjelenni. Felkért színészek még nincsenek, ugyanis a forgatóköny is változni fog még. Erőss Zsoltot terveim szerint Trill Zsolt fogja alakítani, Hildát pedig valószínűleg egy erdélyi színésznő, Pál Emőke játssza majd. Sokáig a számítógépem háttérképe is az ő portréja volt, hogy inspirálódjak, ötleteket kapjak, miközben az arcát figyelem.

A filmjeidben sok közelit mutatsz az arcokról. Amikor nem filmet készítesz, akkor is figyeled az emberek apró rezdüléseit?

Igen, legfőképp a szemeket figyelem. A néző is, amikor filmez néz, oda fókuszál, ahol a szemek vannak. A történeteim leginkább a lélekben játszódnak. Dilemmákat, érzelmeket mutatok meg, így hatásosabb, ha nem a szavak, hanem például egy tekintet mesél. Az a jó arc, ami már anélkül is megszólal, hogy sztorit mesélne el.

Erdélyhez többször is visszanyúlsz, szeretsz onnan szereplőket és helyszínt is választani.

Erdélyben bárhová leteszem a kamerát, az jó döntés. Sokféle hatás keveredik arra, ami rendezőként piszkálja a fantáziámat: a gyönyörű természeti szépségektől kezdve a leomlott gyárépületeken át a lepukkant, kommunista időkbeli épületegyüttesekig minden megtalálható ott. Szeretek határon túliakkal dolgozni, mert egyenesek, őszinték, és találok kevésbé felfedezett színészeket is köztük. Az nagyon jó, ha egy arc szűz, azaz a néző fejében nem tapad még hozzá semmilyen előítélet és emlékkép korábbi filmekből.

A lambériás padlásteremen kívül hol fog még játszódni az új filmed?

(Nevet.) Tényleg keresünk egy faburkolatú belső teret, úgyhogy szavadon foglak, vigyázz. Legtöbbet Mogyoródon, Hildáék lakhelyén forgatunk majd, de lesznek budapesti jelenetek is, és természetesen hegyes vidékek is. Azon még jár az agyam, hogy a Himaláján játszódó részt hol forgassuk le, mert arra valószínűleg nem lesz keretünk, hogy elutazzon oda az egész stáb. Ám mivel a film a csalás művészete, ezért egy kis kreativitással csodákat lehet művelni. Egy 67 milliós film is tud 670 milliósnak kinézni, ha ügyesen van kitalálva.

A szürke színek dominálnak az előző filmjeidben, itt mi lesz az alapszín? A hegyekről nekem a kék-fehér kombináció jut először eszembe.

A színek kiválasztása az egyik legizgalmasabb része a munkafolyamatnak. Már a forgatás elején rögzítjük az alapszíneket, és az alapján keresünk függönyt, szalvétát, kalapot, stb. Fontos, hogy következetesen végiggondolt színvilága legyen egy filmnek, mert akkor egységesebb lesz a hangulata is. Az új filmemnél is ezt a taktikát fogom alkalmazni, egyszerű, letisztult színvilágú mozit szeretnék csinálni.

Az utóbbi három kisfilmed főszereplői nők. A mostani nagyjátékfilm-tervedben is nő van a középpontban.

A nőkről kevesebbet tudok, mint a férfiakról, ezért titokzatosabbak is számomra. A titkukat szeretném megfejteni a filmjeimben. (Nevet.) Sokszor a saját titkaimat is a filmjeimben dolgozom fel.

Önterápia az alkotófolyamat?

Abszolút, a traumáimat gyógyítom velük. Filmben dolgoztam fel azt a sebemet is, amikor megbántottam egy volt barátnőmet, vagy amikor szemtanúja voltam egy olyan szituációnak, amikor közbe kellett volna lépnem, de nem mertem, és egy gyermekkori borzalmas élményemet szintén a saját filmemben dolgoztam fel.

Méghozzá a Nem történt semmi című kisfilmedben. Sokkoló az a történet. Egy nagyjátékfilm forgatásához teljesen más hozzáállás kell, mint egy kisjátékfilméhez?

Az én agyamban mindig nagyjátékfilmek születnek, csak eddig félórás mozik megrendezésére volt lehetőségem. A sztorijaim általában annyira komplex problémával vagy jelenséggel foglalkoznak, hogy megkívánják a másfél órát. Ez is az egyik kritikája az eddigi kisfilmjeimnek, néha úgy érzem, mintha egy hosszabb filmnek lennének a részei.

Elképzelted már 2022-ben azt a napot, amikor először nézed majd meg nagyvásznon az első egész estét betöltő filmedet?

Nem. (Nevet.) Szörnyű érzés lesz az első vetítésen ülni, a nézők minden sóhajára és lélegzetvételére figyelni fogok, azon fogok idegeskedni, hogy a legdrámaibb pillanatokban nehogy beleröhögjön valaki, vagy nehogy megszólaljon valakinek a mobiltelefonja. A film utáni némaságot szeretem. Ha csend van, akkor tudom, hogy hatott.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Magyar színész sikere az Oscar-bizottság előtt film

Magyar színész sikere az Oscar-bizottság előtt