Márciusban, az országos veszélyhelyzet kihirdetése miatt félbeszakadt az interjúsorozatunk, néhány hónap kihagyás után viszont olyasvalakivel folytatjuk, aki az önkéntes karantén alatt is rendkívül produktív volt – többek között a Marie Claire Instagram-oldalán is koncertezett. Puskás Petivel a megváltozott mindennapokról, a közösségi média előnyeiről és hátrányairól, valamint szívügyéről, a környezetvédelemről is beszélgettünk.
Korábban felszínes kérdésnek tűnhetett, de azt hiszem, a jelenlegi helyzetben van létjogosultsága: hogy vagy?
Jól, bár kicsit fáradtan, mert tegnap kutyamentésen voltunk Nyírbogáton. Sokat vezettem, hosszú, fárasztó nap volt, és lelkileg is megterhelő az ilyesmi. De megérte, mert sikeresen felszámoltuk a szaporítótelepet, és ez nagyon jó érzéssel tölt el.
Egyébként is azon kevés előadók egyike vagy, aki nem pihente túl magát a karantén alatt, nagyon produktív voltál.
Tény, hogy elég sok minden történt. Egy pont után el is kezdtem tudatosan visszavenni a tempóból, mert ráébredtem, hogy nem ez a jó irány. Azt vettem észre, hogy ahogy megállt körülöttünk az élet, mindenki a közösségi médiában akart nagyot villantani, még jobban jelen lenni. Pár hét kellett nekem is, hogy belássam: nem kell folyamatosan előrukkolni valamivel, tartalmat gyártani, világot megváltani, mert mindenki ugyanúgy üldögél otthon – most ez a normális. Két hétig óriási tartalomgyártásban voltunk Bogival (Dallos Bogi énekesnő, Peti párja – a szerk.), de aztán úgy éreztem – és talán azért, mert másoknál is ezt láttam –, hogy elkezdett egy picit izzadtságszagúvá válni a dolog. Nem akartam egy betegesen önmutogató celeb lenni, aki akkor, amikor nincsenek fellépések és előadások, akkor is folyamatosan szerepelni akar. Egyébként is, harmincöt évesen nem hiszem, hogy azon kéne járnia az agyamnak, hogy hogyan tudok mindennap híres lenni.
Az elejétől kezdve pozitívan álltál a megváltozott helyzethez?
Meglehetősen gyorsan feldolgoztam, hogy egy más világ kezdődik. Felelősségemnek éreztem, hogy az otthonmaradás fontosságát hangsúlyozzam, hozzátéve azt is, hogy tudom, ezt nem mindenki tudja megtenni, mert mondjuk nincsenek tartalékai. A családért aggódtam, mivel a szüleim 65 év felettiek. Ők is leköltöztek velünk Győrbe, és az, hogy ott vannak a közelünkben, valamelyest megnyugtatott. Na meg a zenekart, a The Bieberst féltettem, hiszen én több lábon állok, de a zenészeim nem – nyugtalanított, hogy mi lesz velük a következő hónapokban. Mert ez egy fantasztikus zenekar, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is szeretek együtt dolgozni velük. De nagyon büszke vagyok arra, hogy helytállásból jelesre vizsgáztak: ahelyett, hogy a Facebookon panaszkodtak volna, ők elmentek dolgozni, és ha kellett, építkezésekre álltak be, ha kellett, futárkodtak.
Na de vegyük végig, mi mindent csináltál az elmúlt hónapokban! Például írtál egy dalt Bogiról, Pont ilyen lányra vártam címmel.
Februárban, az első nyaralásunkon készítettem egy csomó VHS-felvételt arra az esetre, hogy ha egyszer valami történik, és nem lehet klipet forgatni, akkor legyenek nyersanyagaim. Rá két hétre, hogy visszajöttünk Baliról, bejelentették a veszélyhelyzetet. Frissek voltak még az élmények, jelnek vettem, hogy akkor most kell megcsinálnom ezt a dalt. Kiültem a teraszra Győrben, és egyből megírtam a szöveget, otthon forgattunk rá még pár jelenetet, nagyon jó elfoglaltság volt. Maga a klip és a dal szimbolizálja azt, hogy miért vagyok ennyire oda Bogiért – bármit is csinálunk, minden vele töltött idő élmény.
Közösen adtatok akusztikus karanténkoncertet is, elsőként a Marie Claire Insta-közösségének.
Az marha jól sikerült, nem? Nagyon élveztük, és utána folytattuk is ezt az akusztik felállást.
Élőztetek fontos témákról is, például az állatok örökbefogadásáról és a szaporításról, ami ha őszinték akarunk lenni, még mindig megosztja az embereket.
Jó ideje gondolkoztunk azon, hogy érdemes lenne csinálni egy podcastet, mivel Bogi is szeret másokkal beszélgetni, rendkívül érdeklődő, és én is élvezem a műsorvezetést.
A kutyabántalmazás sokkal összetettebb probléma, mint elsőre tűnik. Amikor például a bántalmazó úgy nő fel, hogy azt látja, apa rúgja anyát, anya rúgja a gyerekeket, akkor ő miért ne rúgná a kutyát? Ezért tartottuk lényegesnek, hogy beszélgessünk erről, hogy árnyaljuk a képet, és elmondjuk, hogy a terepen dolgozó szakemberek hogyan látják a helyzetet. Érzékenyíteni szeretnénk a közönségünket, ami főleg fiatalokból áll.
Sokat kertészkedtetek is.
Én már korábban is balkonkertészkedtem, és az is egy nagy felismerés volt. Előtte azt hittem, hogy a kertészkedés annyi, hogy valamit megveszel, elülteted, néha meglocsolod, és az nőni fog magától. Persze kinyírtam első körben az összes növényt, de utána elkezdtem velük jobban törődni, utánaolvastam a dolgoknak, és lám, ha gondoztam őket, akkor kivirágoztak. Most, hogy leköltöztünk Győrbe, minden adott volt a folytatáshoz: volt terasz, volt idő, és a növények által abból a lakásból otthont teremtettünk.
És a fotózás mennyire új szerelem?
Vissza-visszatérő, régi szerelem, már a gimnáziumban is hobbim volt a fotózás. De most adódott erre is idő és alkalom, hogy ha már nincsenek klipek és forgatások, akkor elfoglaljam magam valami hasonlóval, inspirálóan hatott rám. Így a karantén után sem szeretném ezt abbahagyni.
Milyen fotótémák érdekelnek?
Rengeteg helyen járok, rengeteg emberrel találkozom, rengeteg különböző közösségben fordulok meg – ezeket a közösségeket szeretem leginkább fotózni. Mert amúgy furcsa, hogy 15 éve vagyok ebben a szakmában, filmeztem, zenéltem számtalan városban, és csomó emberre, csomó helyzetre nem emlékszem. Ezért az elmúlt években már elkezdtem fotózgatni, megörökíteni magamnak a dolgokat. Egyrészt szórakoztat is, másrészt segít az emlékezésben.
Néhány hete jelent meg az a rendelet, ami engedélyezi az 500 főnél kisebb koncertek megtartását. Volt már azóta koncertetek?
Még csak most alakulnak a fellépések. Mivel elsődlegesnek a biztonságot tartjuk, és az a célunk, hogy a koncertélmény ugyanolyan jó legyen, mint a veszélyhelyzet előtt, nem akarjuk elsietni a dolgokat. Egy koncertet nem lehet úgy élvezni, hogy közben azon aggódsz, hogy milyen távolságra vannak tőled az emberek, és vajon hányan vannak összesen.
Gondolom, hiányzik már a színház is, de talán a színdarabokra még inkább igaz az, amit a koncertekről mondtál: nem lehet egy előadást úgy élvezni, hogy közben azon aggódsz, ki köhög a nyakadba.
Valószínűleg ezért vagyok ennyire szkeptikus. Márciusban, amikor elkezdtek jönni a hírek Olaszországról, az utolsó pár előadás, amit a Madáchban játszottunk, egyáltalán nem olyan hangulatban telt, mint amihez szoktunk – én említettem is, hogy szerintem az emberek már érzik, hogy valami baj lesz. Egyre reakciótlanabbul ültek a nézőtéren. A Rocksulit játszottuk, amin felhőtlenül szoktak szórakozni, nevetni, tapsolni, és ahogy közeledtünk március közepéhez, egyre inkább elmaradtak ezek a reakciók, a feszültséget pedig egyre jobban lehetett tapintani – ezt pedig mi is éreztük a színpadon. Olyanok voltunk kicsit, mint a süllyedő Titanic zenészei.
Július van, pontosabban műanyagmentes július, ami mellett tavaly is kiálltál. Hogy látod, tavalyhoz képest fejlődtünk a műanyag mellőzését illetően?
Mindenképp! Sokkal figyelmesebbek az emberek, egy nagyon jó trend alakult ki, és én nem is bánom, hogy divat lett környezettudatosnak lenni.
Te mennyire vagy jó benne, mennyi műanyag-hulladékot termelsz?
Erre irtó büszke vagyok, mert egy évvel ezelőtt kitaláltuk a no waste backstage-et, és nagyon örülök, hogy sok zenekar átvette az ötletünket. Amúgy pofonegyszerű volt a filozófiája és a kivitelezése is: vettem hét kulacsot, hét vizes- és hét röviditalos poharat, szelektív kukákat. A koncert helyszínén minket fogadókat előre megkéri a turnémenedzser, hogy ne hozzanak nekünk semmit, mi visszük a saját cuccainkat. Annyi az ördöngösség benne, hogy mindig ugyanazokat hozzuk, és azokat elmossuk. Ha mégis termelődik szemét, az a szelektív kukába megy, és vannak cigicsikkgyűjtőink is. Egyébként is, ha a közönségtől elvárjuk azt, hogy repoharakat használjon, milyen álszent dolog lenne, ha mi a backstage-ben fél literes műanyag palackokból vagy műanyag poharakból innánk az üdítőket?
Manapság trendi zöldnek lenni, te azonban már akkor a környezettudatosság mellett kampányoltál, amikor a fenntarthatóság szinte ismeretlen fogalom volt. Honnan ez az attitűd?
Mindig is megvolt bennem. Színházban nőttem fel olyan értelmiségi emberek között, akik rendkívül nyitottak arra, hogy tegyenek egy jobb világért – szerintem ebből adódik, hogy már a gimnáziumban is kifejezetten érzékeny voltam az ilyen témákra, és nagyon szerettem beszélgetni, vitatkozni róla. Az elmúlt években rájöttem, hogy a közösségi média alkalmas arra, hogy párbeszédeket alakítsak ki, és ezek azok a felületek, amelyeken közvetetten tudok hatni a követőimre. Tudatosan tudom kezelni, formálni nemcsak a rólam alkotott képet, hanem azt is, hogy hogyan viselkednek a követőim.
Nemrég egy dal is született a témában. Trokán Nórával, Lábas Vikivel és Buzás Bencével énekeled a Csak egy pillanatot, amelynek a célja, hogy felhívja a figyelmet a nemzeti parkok és a természet védelmére.
A Varázslatos Magyarország egy természetfotós pályázat, ehhez készült a dal – csupa olyan szereplővel, aki amúgy is kifejezetten fontosnak tartja a környezetvédelmet, mert mondjuk imád túrázni, állatvédő vagy éppen a fenntarthatóságra törekszik. És szerintem pont attól sikeres a dal, hogy hiteles és jó az üzenete. A Csak egy pillanat nem lenne népszerű akkor, ha a hallgatói nem tudnának azonosulni a mondandójával. Ez pedig azt jelenti, hogy egyre többek számára fontos a természet védelme – talán azért is, mert sokan felfedezték az elmúlt hónapokban, hogy mennyi gyönyörű hely van Magyarországon is. Bogival mi is több egynapos kirándulást tettünk, csodaszép tájakon jártunk.
Nemcsak a bolygó védelmében szólalsz fel, de például a netes bántalmazás ellen is. A #nemvagyegyedül UNICEF-kampányhoz is csatlakoztál. Neked könnyen ment megtanulni kezelni a bántó kommenteket?
Bántó kommentekből manapság kevesebb van, de a gonoszkodó privát üzenetek azért még mindig jönnek. Nagyon fontos az internetes zaklatással foglalkozni, mert ez egy olyan társadalmi probléma, ami minden internetfelhasználót érint – minket, ismert embereket is. Ha mi felvállaljuk, hogy vannak gyengeségeink és nem mindig megy olyan egyszerűen lerázni magunkról a sértéseket, akkor talán a gyerekeknek is könnyebb lesz kezelni mindezt. El kell indítanunk egy párbeszédet, mert ha beszélgetünk róla, akkor megoldhatjuk a problémát. Amikor meghalt a legjobb barátom, azokkal volt a legjobb beszélgetni, akik szintén elvesztettek egy hozzájuk közelálló személyt, mert azt éreztem, nem vagyok egyedül, vannak sorstársaim. A netes bántalmazástól szenvedő fiatalokat is arról kell biztosítanunk, hogy nincsenek egyedül.
Fotó: CJ
