Hogyan kerül egy magyar lány Amerikába, és lesz belőle egy New York-i rendező?
Eredetileg Magyarországon tanultam médiát és kommunikációt angolul, és már az egyetem alatt voltam itt egy egy hónapos programon, egy film workshopon. Az egyetem után Olaszországban tanultam filmezést néhány hónapig, de szerettem volna valami mesterszintű dolgot is még tanulni, így végül egy konzervatóriumi színház-film programra jelentkeztem New Yorkba. Volt egy meghallgatás, bekértek mindenféle anyagot, és végül felvettek. 2017-ben költöztem ki New Yorkba, aztán gyakorlatilag az első szemeszter után ösztöndíjas lettem. Kétéves volt a program, tanultam írást, rendezést, jelenetábrázolást, és voltak metódus színészi órák is, elég sok mindenbe bele lehetett kóstolni. Közben igazából véletlenszerűen keveredtem egy off-Broadway-darab közelébe. Rendezőasszisztens asszisztensnek jelentkeztem iskolaidő alatt, és gyakorlatilag egy hónappal később felajánlotta a producer, aki egyébként rendezte is a darabot, hogy rendezzem én inkább.
De miért pont a rendezés? Gyerekkori álom volt?
Kiskoromban inkább a színészi oldal érdekelt, gimnáziumban az irodalomtanáromnak köszönhetően kezdtem el sokat színházba járni, és maga a színház mint intézmény is nagyon vonzott. Az első színészórámon itt, New Yorkban mindenki azt mondta, hogy mennyire rutinosan mozgok az színpadon, pedig azok voltak az első igazi komoly próbálkozásaim. A rendezés pedig szerintem onnan alakult ki, hogy jobban érdekelt komplexen maga a színház és a film, mint olyan. Érdekel az is, ahogyan kialakítanak egy darabot, ahogyan egy produkció elkezdődik, ahogyan elkezded összeállítani a csapatot, ahogy castingolsz, ahogy próbáltok, és hogy neked rendezőként a nagyobb képet is látnod kell. Kell hogy legyen valamilyen látásmódod, víziód. Jobban érdekel ez a része, és nem csupán egy karakter és annak a megformálása. Az, hogy ez pontosan honnan jött… A családomban senki nem művészi beállítottságú, teljesen idegen volt számukra ez a dolog.
Rendezőnek vallod magad, vagy inkább még színésznőnek?
A rendezést többet csinálom, de egy-két színészi feladatot elvállaltam, szerepeltem például rövidfilmekben, online sorozatokban, de inkább még iskolaidő alatt, amikor még kísérleteztem. És nagyon hálás vagyok az összes metódus tanáromnak, mert azt hiszem, mint rendező nagyon sokat hozzáad az emberhez az, hogy a színészet révén jobban megismertem magam, hogy jobban tudom kezelni a kreatív folyamataimat, meg azt is, aki én vagyok. Tehát egy önismereti tréningnek nagyon jó volt azon kívül, hogy persze érdekel maga a szakma is. És emellett nagyon nagy pozitívuma azt hiszem, hogy a színészi gyakorlatomnak köszönhetően jobban bánok a színészekkel.
Mennyire volt nehéz elkezdeni egy életet New Yorkban? Egyedül voltál?
Első éjszaka eltévedt velem a taxis is. (Nevet) Az első éjszaka, amikor ideérkeztem, éppen hóvihar tombolt, és eltévedt a taxis. Nem volt nálam egy vízálló csizma sem, és aztán egy hétig a szálláson rekedtem, mert a hóvihartól ki sem lehetett menni. És onnantól kezdve gyakorlatilag mindig volt valami, ami problémát okozott. Nyilván New Yorkban egyedül szinte minden problémát jelent. A szálláskérdés, a mosodázás… Ezek bagatell dolgoknak tűnnek, de kezdetben nem volt könnyű. Gyorsan meg kellett tanulnom alkalmazkodni.
Nem féltél, hogy nem fogod bírni? Nem érezted úgy, hogy ez túl sok?
Mindig túl sok. Mindig vannak olyan periódusok, amikor felgyülemlenek a tennivalók. Dolgozom egy darabon, de mellette már tudom, hogy mi a következő feladat, amit már csinálnom kellene. Premier van, és vágom a bemutatkozó filmet, mellette még ott vannak az utolsó próbák, és mellette még új apartmanba is költöztem. Tehát mindig van olyan, hogy sok a tennivaló, és összegyűlik minden, de ezt vállaltam be, és nagyon hálás vagyok érte, hogy van mit csinálnom.
Akkor most teljes állásban rendezőként dolgozol New Yorkban.
Igen, színházilag abszolút szabadúszó vagyok, filmben pedig egy produkciós stúdiónál vagyok gyakorlatilag állandós, az ott egy viszonylag stabil dolog. Ami nyilván segít, mert az egy stabil munka, stabil fizetéssel.
Az hogy magyar vagy, könnyíti vagy nehezíti a dolgodat?
Nem lesz tőle nehezebb, pláne itt, New Yorkban. Mindenki mindenfelől jön, elfogadóak az emberek, sőt érdeklődőek. Ha megemlítem, hogy magyar vagyok, általában mindenkinek eszébe jut, hogy Budapest, gulyás meg Rubik-kocka. Általában pozitívan állnak hozzám. Sejtik, hogy aki magyarként eljut idáig, az általában érvényesülni szeretne, és nagyon tesz is érte. És talán még előny is, hogy magyar vagyok itt, New Yorkban, mert én sok esetben keményebben dolgozom, mint egy átlag amerikai.
Bizonyítani szeretnél?
Igen! Nyilván, nekem az első pillanattól kezdve bizonyítanom kell. Idejöttem egy drága iskolába, bizonyítani akarsz nyilván magadnak, a családodnak. Bizonyítani akarsz, hiszen akkor lehetsz legális munkavállaló, ha bizonyítottad, hogy szeretnél és tudsz dolgozni minőségi szinten, és adsz valami pluszt ehhez az országhoz. De legelőször az iskolában is bizonyítanom kellett, hiszen azt is mondhatták volna, hogy nem vagyok elég jó, és hazaküldenek. Egy amerikainak nyilván ez más szituáció. Ő itt él, és akkor is az országban maradhat, és tanulhat más iskolában, ha nem teszi oda magát.
Mesélnél kicsit az eddigi munkáidról? Mire vagy igazán büszke?
Off-Broadway-n rendeztem már két darabot, mindkettőre büszke vagyok. Az egyik egy párkapcsolati alapú darab volt, az volt az első rendezésem. Aztán a második egy szociális-háborús témájú darab volt, amit Alan Rickman írt, naplóbejezéseken alapul. Mellette csináltam egy ismerősömmel együtt egy komédia show-t, amivel jártunk kisebb klubokban, és táncszínházi produkciókban is segédkeztem. Filmek területén pedig rövidfilmeket, klipeket rendeztem többségében, de most már kicsit érdeklődöm a reklám iránt is. Aztán ezeket fesztiválokra is küldöm, Londonban és Lisszabonban is volt egy rövidfilmemnek premierje.
Megszeretted New Yorkot?
Nagyon-nagyon szeretem, hiszen egy nagyon érdekes város, és kulturálisan nyilván iszonyatosan inspiráló, rengeteg minden történik. Ideális esetben sokfelé mehetsz, nagyon olcsón vagy akár ingyen megnézhetsz kiállításokat, színdarabokat, operákat. Rengeteg filmfesztivál van – és most nem a puccos filmfesztiválokra gondolok, hanem a rengeteg független filmfesztiválra. Úgyhogy, akit érdekel a kultúra, művészet, az minden napra találna valamit magának.
A COVID–19 előtt, hogyan telt egy átlagos napod?
Rengeteg szaladgálással, ami furcsa, hogy most nincs. Találkozóra szaladtam, aztán szaladtam a próbára, aztán jöttem haza, és persze rengeteg metrón töltött idő. De a laptopom előtt is sok időt kell töltenem. Darabokat olvasok, olvasom a szkriptet, e-maileket írok, vagy adott esetben jelentkezem különféle munkákra. Szeretek vágni promóciós anyagot is, és érdekel a közösségimédiázás.
És aztán a koronavírus megérkezett New Yorkba is…
Tavasszal éppen életem első musicaljét rendeztem, ami egy érdekes kihívás volt előzenekarral, két helyszínen, egy nagyon profi produceri gárdával. Az első előadások lementek a nagyobb helyszínen, és aztán költözünk volna a Westend Színházba Manhattanbe, amikor pont megjött a lezárás. Éppen éjszaka, egy technikai próbáról jöttem haza, amikor lezártak mindent.
A mindennapjaidat hogyan változtatta meg?
A lakásban kezdtem el gyakorlatilag egyedül dolgozni. Először persze az ember nézett egy nagyot, hogy úristen, most nem tudom mi lesz. Se film, se színház. Aztán leültem, és elkezdtem gondolkodni, hogy akkor mit lehetne online csinálni. Hiszen ha most otthon van több százmilliónyi ember az országban, az nyilván azt jelenti, hogy ők el szeretnék foglalni magukat, és valami szórakoztató, jelentéssel bíró tartalomra vágynának. Persze volt, hogy bestresszeltem, és lehetetlennek tűnt minden, de azt hiszem, ezek a napok természetesek voltak.
És ekkor jött a Grudges című darab, amit Joe Queenan, a The Wall Street Journal és a The New York Times írója valamint T.J. Elliott színész/író/producer jegyez.
Igen, és ez a mostani darab különösen kedves a szívemnek, pont emiatt a furcsa szituáció miatt, hogy a COVID–19 alatt kellett online rendeznem. De szerencsés is voltam, mert ennek a darabnak az első állásinterjúja áprilisban volt, tehát áprilisban egy ponton én már tudtam, hogy lehet, hogy lesz mit csinálnom. Háromkörös interjú volt, néztem az online olvasópróbát, és amikor megkaptam a darabot, el is kezdtünk próbálni heti 3-4 alkalommal. Mellette pedig májustól a produkciós irodánál is visszahívtak, hogy elkezdjük az előkészítő munkálatokat.
Akkor te még relatív jól ki tudtál jönni a koronavírus okozta megváltozott helyzetből.
Március közepétől április közepéig volt egy érdekes időszak, amikor el kellett döntenem, hogy most szeretnék-e továbbmenni, és haladni előre, vagy leülök a sarokba, és bömbölök. Jól tettem, hogy nem az utóbbit választottam. Nem mondhatom, hogy nagyon sokat unatkoztam április óta.
A New York-i helyzet azért egy időben elég drámainak tűnt – legalábbis innen, Magyarországról. Nem féltél?
Igen, amikor azt láttad a híradásokban, hogy hűtőkamionokba húzzák be a hullákat, az minden volt, csak nem megnyugtató, és ezekben a pillanatokban azért elgondolkodsz, hogy hova rohanj. Meg kellett alkudni azzal a ténnyel, hogy én itt vagyok, sőt, hogy itt is rekedtem. Hiszen azokban a hónapokban nem sok repülő ment haza. Illetve azt is figyelembe kellett vennem, hogy mi lenne a biztonságosabb. Az, ha itt vagyok egy lakásban New Yorkban, ahol vannak a közelben ismerőseim, akikkel tudunk egymásra vigyázni, vagy egy zsúfolt repülőtéren. Úgyhogy végül maradtam.
Tudnál kicsit mesélni a Grudges című darabról?
Egy családi dráma, vagy inkább sötét komédia, ami gyakorlatilag az ellentétekről szól. A múltbeli ellentétekről, a múltbeli viszályokról, problémákról, amik azt hiszem, hogy minden családban fellelhetőek. Egy érdekes adalék, hogy politikailag a család két oldala két különböző oldalon áll. Az egyik oldal nagyon balos, demokrata szemléleteket vall, míg a másik nagyon republikánus. A darab azt feszegeti többnyire, hogy mi az a határ, ameddig a politikát beengedjük az életünkbe, illetve az összes többi társadalmi problémát is, hiszen a második felvonásban a rasszizmus is előkerül. De a személyes vonatkozásokon kívül fontos az is, hogy hogyan tudunk kompromisszumot kötni, és megérteni a másik oldalt. Amire én hangsúlyt fektettem elsősorban, az az, hogy mindenki a maga igazát tartja helyesnek. és mindenki megbántódik, ha az ő oldalát a kompromisszumkészség hiánya nélkül lesöprik az asztalról, és azt mondják hogy ez badarság, vagy ezért mi utálni fogunk. Nyilván a gyűlöletkeltés most mindenhol nagyon divatos eszköz.
A jelenlegi amerikai helyzetben ez egy elég aktuális téma.
Igen, erről beszéltünk az írókkal, hogy amikor be lehet már mutatni a darabot színházban, vajon aktuális lesz-e még. Ha például novemberben lezajlanak a választások, és esetleg új elnöke lesz az USA-nak. És szerintem nagy mértékben sajnos nem fog változtatni a hozzáálláson maga a választás.
Hogyan lehet egy darabot online rendezni, próbálni, előadni?
Nagyon érdekesen és izgalmasan. Első körben azt kell elfelejteni, hogy ez egy tradicionális színház, mert ez nem az. Ez egy furcsa hibrid, se nem színház, se nem film, de mégis élő. Zoomon zajlik az előadás, a színészek mind távolból élőben közvetítik a saját előadásukat, karakterüket. Technikailag sokat kellett tanulni hozzá mindannyiunknak. Nagyon érdekes volt az összes próba, nagyon közelről látom a színészeket, nagyon filmes, ahogyan látom őket. De maga a darab és a karakterek története, a témák, azok nyilván mind ugyanúgy felépíthetők, mint a színházban, mint egy tradicionális próbán. Hiszen végtére is ugyanazokra az emberi dolgokra próbáltam kihegyezni a darabot. Egy történetet mesélünk el most is, csak másfajta eszközökkel.
Már lement a darab premierje?
Igen, volt már 5 előadás, és a héten még játsszuk.
Milyen visszajelzéseket kaptatok?
Nagyon pozitívakat, és nagyon örülünk, néhány kritikus is nézte már a darabot, megjelentek az első kritikák, amik határozottan pozitívak. Az első előadást is nagyon sokan látták. Volt igény rá, hogy legyen külön kérdezz-felelek utána, mert nagyon sok kérdés volt a folyamattal, megvalósítással kapcsolatban.
Célotok, hogy egyszer ezt a darabot színházban is előadjátok?
Határozottan, amint lehet színházban szeretnénk próbálni.
És van már bármi információtok arról, hogy mikor térhet vissza a színház a régi formájába?
Szerintem ez színházmérettől fog függeni. Itt, New Yorkban szakaszosan nyitunk ki újra, és a színházak kapcsán is ilyesmiről lesz szó. Különböző stádiumban fognak nyitni különböző színházak. Egy nagy Broadway színháznak nyilván lenne helye a távolságtartásra, de nem érné meg nekik kinyitni most. Az utolsó információk szerint egyébként Broadway nem is lesz januárig, az összes többit pedig meglátjuk. Azt tudom, hogy kisebb forgatások engedélyezve vannak távolságtartással. De a nagy stábok nyilván most még nem kezdhetnek dolgozni.
Ha lemennek az előadások, tudod már, hogy mi lesz a következő munkád?
Most van egy vágóprojektem, gyakorlatilag szombattól már vágok promo- és marketinganyagot, utána augusztus első hetében van már egy forgatásunk távolságtartással, nyitott helyszínekkel, kis csapattal. Egy készülő filmhez.
Magyarországra mikor tervezel legközelebb hazajönni?
Ez egy jó kérdés, igazából most a konzulátussal vagyok e-mailezésben, hogy mi annak a kritériuma, hogy az ember visszatérhessen Amerikába. Mert a hazamenetel az nem túl nehéz, de a visszatérés kérdőjeles. Ha megoldható, mindenképpen szeretnék hazamenni augusztus végén.
Egyébként hogy érzed, New York már az otthonod?
Nem, és nem hiszem, hogy Amerika bármikor is úgy istenigazából az otthonom lesz. Amikor Pesten landol a gép, az teljesen más érzés… De második otthon még lehet belőle. Nyilván komfortos vagyok itt, ismerem nagyjából a várost. Nincs napi honvágyam, de az otthon az azért az otthon.
New York nem a legolcsóbb város… Meg lehet élni fiatal rendezőként?
A vízumomnak köszönhetően az egyetemi évek alatt csökkentett óraszámban ugyan, de már tudtam dolgozni. Nekem ez nagyon sokat segített, hiszen egyrészt elkezdhettem pénzt keresni, másrészt tapasztalatot tudtam gyűjteni az iskolán kívül is. Teszteltem, hogy színészként, rendezőként asszisztensként hogyan tudok helytállni. Aztán a diákéletről a munkába kicsit nehéz volt az átállás, de igazából mindenhol nehéz. Hirtelen ezer lehetőséget látsz a városban, de ezerből mondjuk 900 az, ami nem fizet jól, vagy tapasztalat kellene volna hozzá. Nehéz volt elindulni. Ma már egyre könnyebb, mert egyre tapasztaltabb vagyok, tudom hogyan kommunikáljak a producerekkel, és ahogy az önéletrajzom elkezd épülni, bizonyos helyekre is bátrabban tudok már jelentkezni. A másik, ami változott, hogy egyre határozottabb vagyok. Nem rejtek véka alá semmit, ha a produkcióval gond van, akkor én hangosan kimondom a problémát.
Kint képzeled el a jövődet?
Ott képzelem el a jövőmet, ahol tudok dolgozni, és jól érzem magam, de mellette nyilván fontos, hogy bizonyos időnként láthassam a családomat. Most egyelőre itt vagyok, van egy vízumom, van munka, és ha rendben lesz a helyhez, nyilván utazhatok is. De ha kapok egy érdekes ajánlatot Európából vagy otthonról, akkor nagyon szívesen fogom azt mondani, hogy egy időre elmegyek, és csinálom azt. Ami kihívás és érdekes, az vonz engem.
Amerikán belül Los Angeles, Hollywood világa nem vonz?
New York-i profik tanácsa nyomán oda akkor éri meg menni, ha az ember már sok év tapasztalattal rendelkezik. Persze van, akinek sikerül, és rögtön be tud futni. A városról magáról az üzletorientáltsága miatt megoszlanak a vélemények, és az élet is teljesen más mint itt. Annak, aki feltörekvő és tanulni akar és sokféle tapasztalatot akar gyűjteni, jobban megéri kezdetben New York. Aztán ki tudja, mi lesz.
Mit tanácsolnál azoknak a magyar fiataloknak, akiknek hasonló ambícióik vannak, hogyan induljanak el ezen az úton?
Azt, hogy ha eléggé akarod, akkor el fogod érni a célod, bármilyen nehézség is jön veled szembe. Figyelj meg történeteket, figyeld meg, ami körülötted zajlik, mert ami személyes, mindig az a legérdekesebb. A legfontosabb, hogy legyenek céljaid, amiért hajlandó is vagy keményen megdolgozni.
