A padlás Rádiósa, A Pál utcai fiúk Bokája, A nagy Gatsby Jay Gatsbyje – Wunderlich József emlékezetes alakításait hosszasan lehetne sorolni. A Vígszínház fiatal színészével most mégsem egy új darab, hanem első szólólemeze kapcsán beszélgettünk. Persze szó esett színházcsinálásról, maszkos próbákról és az élet adta szerepekről is.
A Vígszínház mellett találkoztunk, pedig ma este nincs is előadásod. Próbád volt?
Nem, csak épp itt volt egy megbeszélésem. Egyébként nagyon szeretek otthon lenni, a bizonytalanságon kívül sok bajom nem is volt az otthonlevéssel, ami az elmúlt hónapokat meghatározta. Remekül el tudom foglalni magam.
De azért hiányzott a színház, nem?
Persze, hiányzott a színház, vagyis leginkább a csapat és a közönség.
Fél éves kényszerszünet után szeptember közepén léptél újra színpadra, milyen érzés volt?
Óriási dolog volt, iszonyatosan felértékelődött a találkozás ereje. Most minden egyes színházi estéért, közönséggel való találkozásért meg kell küzdenünk – nekünk, színészeknek és a nézőknek is. Nekik azzal, hogy zsiliprendszeres beengedés van, testhőmérés, maszkhordás, és ezek mind olyan dolgok, amelyektől kellemetlenné válhat egy színházlátogatás. Mi meg maszkban próbálunk, ami borzalmas, még fullasztó is, ha énekelni vagy táncolni kell.
Mennyire változtatja meg az előadás miliőjét, hogy a nézők maszkban ülnek?
Kevésbé párásodik a levegő, ez biztos. Jó pár előadást néztem végig én is maszkban, engem nem zavart, csak akkor nehéz, amikor sírok, befolynak a könnyek a maszk alá. Az furcsa. De a színpadról nem nagyon szoktam leskelődni, hogy mi történik a nézőtéren.
Azért, mert az kizökkentene?
Nem, hanem mert nem azzal foglalkozom. Amikor a grundon vagyok (A Pál utcai fiúkban – a szerk.), nem az a feladatom, hogy azt nézzem, ezer ember mit csinál a nézőtéren. Akkor én a vörösingeseket látom, a Pál utcai fiúkat látom, a farakásokat látom. De ettől függetlenül vannak olyan darabok, amelyeknek egyes jelenetei úgy vannak megrendezve, hogy bele kell néznünk a nézők szemébe. Ezeknél baromi izgalmas, hogy csak szemeket látok, arckifejezéseket nem. A szemükből, a szemek körüli vonásokból próbálom kiolvasni, hogy mit gondolhatnak.
Pár éve a #metoo botrányt szenvedte meg a Vígszínház, most az Eszenyi-ügyet. Milyen a hangulat most a társulatban?
Sajnos vagy nem sajnos, ma a negatív hír is reklám. Rettentően bizonytalan időszakot élünk a járvány miatt. Nem tudni, mi lesz a színházakkal, hogy játszhatunk-e a következő héten vagy sem, maszkban vagy maszk nélkül, mi a helyzet az idős színészekkel… Miközben a Vígszínházban duplán gyászolunk, hiszen szélsőségesen éltük meg Marton László és Eszenyi Enikő ügyét is. Mindkettőt óriási médiaérdeklődés övezte, ez pedig napi szinten mérgezte meg az életünket, a lelkünket. Míg ezek még mindig feldolgozásra várnak, egyéb dolgok tetézik a helyzetet: a szakmába belekeveredett a politika, amihez hozzájött az SZFE ügye…
Nem egyszerű most színésznek lenni.
Nem, ugyanakkor például az SZFE helyzete muníciót is ad. Egyrészt dacot érzek, hogy márpedig én akkor is megmutatom, hogy az SZFE-ről jöttem, itt vagyok egy ekkora kőszínházban, és meg tudok csinálni egy nagy zenés főszerepet. Másrészt pedig az a szakmán belüli összefogás, amelyet most tapasztalok, jó érzéssel tölt el.
De nem csak rossz és botrányos dolgok történtek idén, nemrég jelent meg az első szólólemezed, a SKIZó. A dalok a karantén alatt születtek?
Nagy részük már megszületett a karantén időszaka előtt. De jól jött az otthonmaradás ahhoz, hogy be tudjam fejezni őket.
Az albumon 14 dal, 14 lelkiállapot kapott helyet. Milyen jelentőséggel bír a 14-es szám?
Nem szándékos, hogy ennyi dal született, de tény, hogy a 14-es szám fontos nekem. 14 évesen veszítettem el édesapámat, amely egy életre szóló törés számomra. 14 évesen jöttem el otthonról, hogy a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában folytassam a tanulmányaimat hegedű főtanszakon. Akkor jött az első szerelem, akkor próbálkoztam az első saját dalocskámmal. 14 évvel ezelőtt jelentkeztem a Társulat című tehetségkutatóba, ami szintén meghatározó pontja az életemnek, hiszen ott találkoztam az első mestereimmel (Károly Kati, Novák Péter, Zsuráfszky Zoltán, Alföldi Róbert, Szikora János), akik elkezdtek irányt mutatni nekem. Akkoriban még nem gondoltam, hogy valaha színházcsináló leszek, de a hozzászólásaik erőt és bátorságot adtak ahhoz, hogy jelentkezzek a Színművészetire – amelyet volt bátorságom végigcsinálni.
Kitartás, szorgalom, alázat nyilvánvalóan kellett, de bátorság?
Igen, mert az első év után azt éreztem, hogy nekem ott semmi keresnivalóm. Ott akartam hagyni az egészet. Iszonyúan hálás vagyok az ott töltött évekért, és hálás vagyok az osztálytársaimnak a szeretetért és minden kritikáért, amit tőlük kaptam. Tudniillik kifejezetten zárkózott gyerek voltam, keresgéltem magam, a helyem – és tény, hogy nehezen találtam. Az utóbbi években a Vígszínházban érzem azt, hogy a helyemen vagyok. Emiatt pedig nagyon hálás vagyok az összes kollégának, akik az elmúlt években a színházban segítettek nekem.
Az album dalai különböző lelkiállapotokat jelenítenek meg. Terápia számodra a zeneírás?
Aránylag szemérmes ember vagyok, ez pedig egy meglehetősen intim hanganyag. Olyan vallomásokkal van tele a lemez, amelyeket a modern világban az ember a pszichológusának vagy a pszichiáterének mond csak el. A zenélés nálam olyan, mint másnak a meditáció. A zenén, a hangokon, a ritmusokon és a rezgéseken keresztül tudok a legmélyebbre jutni. Leülök egy zongorához, esetleg fogom a gitárom vagy a hegedűm, és hagyom, hogy történjenek a dolgok. Amit hallok, ahhoz jelen időben elkezdek társítani egy képet. A képbe elkezdenek belepottyanni szavak, félmondatok, amelyekből aztán furcsa mozaikok állnak össze a fejemben.
És azok a mozaikok illeszkednek is egymáshoz?
Épp ez a SKIZó mondandója: ezer darabra van repedve a világunk, és nem illeszkednek tökéletesen egymáshoz az elemek. Nem illeszkedik a magánéletünk a munkánkhoz, nem illeszkedik az éjszakánk a nappalunkhoz. Amikor átlépünk egyikből a másikba, gyakran fájdalmat érzünk, hiányérzetünk van. Ahogy Nádasdy Ádám Maradni, Maradni című versében is van: „A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás.” Mert ott vannak a repedések. A művészet pedig szerintem olyan, mint a gitt: folyton rágódunk, rágjuk, rágjuk, hogy ezeket a repedéseket betömhessük vele.
Azt hittem, a SKIZó arra utal, hogy hányféle szerepet kell vállalnunk.
Ez is benne van. Színészként általában egy szerepből csomó olyan dolgot tudok tanulni, amelyeket aztán felhasználhatok majd egy következő szerepben, és ez az életben ugyanígy van: bizonyos élethelyzetekből tanul az ember, amelyet aztán fel tud használni más szituációkban. A kérdés az, hogy melyik szerepben mennyire tudunk elmélyülni, és hogy a különböző szerepek közötti áthajózás mennyire karcol meg minket.
Ott van például az apaszerep.
Az apaság még elég hiányos területe a pszichológiának, jóval kevesebbet foglalkoznak vele, mint az anyasággal. Az anyává válásnak már szakirodalma van, míg az apává válásról nem lehet olyan sokat olvasni, pedig ugyanolyan komplex folyamat, és engem nagyon érdekel. Folyton lesem a többi apát, ki mit hogyan csinál az utcán, a játszótéren, a boltban.
A feleséged, Bach Kata is a Vígszínház tagja. Ideálisnak tűnik, hogy egy társulatnál dolgoztok.
99%-ban előnyei vannak. Ha például az egyikünk elfelejt valamit, a másik tudja figyelmeztetni – de általában én felejtek el dolgokat. (Nevet.) Tolerancia szempontjából is lényeges, hogy mindketten itt dolgozunk, szakmán kívüli ugyanis nem biztos, hogy tudná tolerálni azt a munkatempót, amelyet a Vígszínház diktál. A társulati tagok akármikor berendelhetők, nem ritka, hogy megcsörren a telefon, hogy valaki helyett hirtelen be kell ugrani. A rendszer itt ezt diktálja évtizedek óta.
Akkor talán nem is jött rosszul, hogy tavasszal volt pár hónap kényszerpihenő.
Ebből a szempontból jól jött, hogy kaptunk egy kis levegőt. Tudtunk egymásra figyelni, sokat lenni a kislányunkkal.
A kislányotok, Júlia kétéves múlt. Mutat érdeklődést a hangszerek iránt?
Abszolút. Ha előveszem a gitárt, akkor neki is pengetni kell, ha odaülök a zongorához, akkor neki is püfölnie kell a billentyűket.
Akkor ő is zeneóvodába fog járni, mint te?
Így is komplett zeneovi, amit én otthon csinálok. (Nevet.) Anyukám zongoratanár, a szobának, amelyben gyerekként a bátyámmal aludtunk, a felét anyukám zongorája töltötte ki. Nekem természetes volt a hangszerek közelsége, és úgy tűnik, Juliskának is az lesz.
Ha 16 évesen nincs az a súlyos ínhüvelygyulladás, akkor most mint országos hírű hegedűművésszel beszélgetnék veled?
Valószínű, hogy akkor most valahol hegedülnék, de lehet, hogy nem Magyarországon. A konzis társaim nagy része már rég nincs az országban, ami egyrészről fájdalmas dolog, másrészről jó, hogy sikeresek, és megtalálták a helyüket valahol a világban, ahol meg is fizetik őket. Nem titok, hogy komolyzenéből se könnyű megélni itthon, ha nem az élvonalban vagy. Pláne a jelenlegi helyzetben, ami rettentően megviseli az előadóművészetet. És az anyagi része a legkevesebb. Pszichésen feldolgozni valakinek azt, hogy nincs szükség rá, a munkájára, vagy hogy lenne rá szükség, de nem végezheti el a munkáját, elképesztően nehéz. Persze sokan azt gondolják, hogy a mi munkánk csak szórakozás, pedig nem: nekünk, színészeknek és zenészeknek ez a hivatásunk, ami nélkül nem tudunk élni. Nem tudunk színpad nélkül élni, a közösségi médiába feltöltött videók pedig nem pótolják a színpadi jelenlétet. Azt gondolom, hogy ez az időszak lelkileg olyan nyomot fog hagyni mindannyiunkban, ami az egész évszázadra kihatással lesz.
Fotó: Czvitkovits Judit
Wunderlich Józseffel a Nők Lapja koncertsorozat keretében Geszti Péter koncertjén is találkozhatsz december 5-én a Müpában.
Geszti Péter fülbemászó sikerdalai mellett most új, érzelmesebb húrokat is megpendít. Megint hétfő, Nem adom fel, Áj láv jú, Ma jól vagyok, Télen-nyáron nyár – ahány dalcím, annyi ismerős sláger, melyeket jól esik dúdolni, énekelni. De az erre az alkalomra összeállított esten először kapnak helyet a dalszerző-rapper olyan szerzeményei, mint A Pál utcai fiúkból ismert Mi vagyunk a grund, vagy a tavaly karácsonyra írt, hittel teli Csillagszórás. Utóbbi ősbemutatónak számít, hiszen most első alkalommal csendül fel élő koncerten, az eredeti előadókkal, Wunderlich József, Lengyel Johanna és Geszti Péter tolmácsolásában. A közeledő ünnepre hangolt est során más, ritkábban játszott lírai számok is megszólalnak, többek között a Váczi Eszterrel közös duettekben. Az eredeti Jazz+Az zenészeivel színpadra lépő Geszti most is kinyitja a rá jellemző „szövegládát”, hogy a szokásosnál bőségesebb, humoros vagy éppen elgondolkodtató kommentárjaival, történeteivel különleges estét teremtsen a közönség számára.
Jegyek kaphatók online a mupa.hu oldalon, valamint a Müpa jegypénztáraiban.
