Néhány éve Wales-ben voltam egy irodalmi fesztiválon, amikor találkoztam egy nővel. Egyedül voltam, senkit sem ismertem, egy pezsgővel a kezemben sétálgattam, és próbáltam azt a látszatot kelteni, mintha várnék valakire. Aztán hirtelen, szinte a semmiből termett előttem ez a bizonyos nő. Rám köszönt, bemutatkozott, majd rámutatva az egyik pultnál ácsorgó férfira, még azt is hozzátette, hogy a férjével együtt érkezett. Ezután persze rögtön rákérdezett, hogy az én kísérőm hol van. Elmondtam neki, hogy egyedül jöttem. Mivel írónő vagyok, igazából megszoktam már, hogy magam utazgatom.
Ott álltunk egymással szemben, két középkorú nő férfi társaság nélkül, és mindketten úgy éreztük, hogy ez a helyzet valamiféle magyarázatra szorul.
Az asszony elmesélte, hogy annak idején sikeres ügyvéd, sőt mi több, valódi sztárügyvéd volt. Húszéves karrierje során gyakorlatilag feljutott a csúcsra: nevet szerzett magának a szakmában, politikusokkal, üzletemberekkel, szóval csupa-csupa fontos ügyféllel dolgozott együtt. Ez persze azt is jelentette, hogy éjjel-nappal dolgoznia kellet, ám a sok munkát egy percig nem bánta, kifejezetten élvezte és izgalmasnak találta a folyamatos pörgést. De amennyire izgalmas, annyira kimerítő is volt. Amikor aztán 45 éves lett, a férje azt tanácsolta neki, hogy itt az ideje lelassítania. A gyerekvállaláshoz ekkor már túl késő volt, ahhoz viszont nem, hogy párként megpróbáljanak újra egymásra találni. A nő otthagyta a jól menő ügyvédi irodáját, igaz néha napján még elvállalt egy-egy kisebb, jelentéktelen ügyet, de a mindennapjai gyökerestől átalakultak.
Eljött a 46. születésnapja, és ahelyett, hogy korán reggel a munkába rohant volna, ott találta magát a konyhában, az asztalnál ülve a férje mellett, miközben az idegesítően lassan és hangosan rágcsálta a pirítósát. Könnyen megeshet, hogy a férfi mindig is ilyen lassan és hangosan rágott, lehet, hogy már évek óta idegesítően ette azt az egy szelet reggeli pirítóst – asszonynak azonban egészen mostanáig nem volt ideje ezt észrevenni. Most azonban már nem volt menekvés: a férfi csak rágta a pirítóst, minden falat között meg-megválva, a nő pedig csak ült mellette, és hallgatta. Most már erre is tengernyi ideje volt.
A legfájdalmasabb felismerése, mint mondta – és ekkor közelebb hajolt, és suttogni kezdett – mégis csak az volt, amikor megértette: azzal, hogy a karrierjét maga mögött hagyta, gyakorlatilag nőként is megszűnt létezni. Ez az érzés számomra sem volt ismeretlen, ezért hát rákérdeztem:
– Az autósok már nem nyomnak satuféket, ha át akarsz kelni az úton? – A nő csak megrázta a fejét.
– Ha egy fiatal férfit megállítasz, hogy útbaigazítást kérj tőle, egyszerűen nem vesz rólad tudomást, és továbbmegy? – Erre bólintott.
– Ha férfiakkal beszélgetsz, bármilyen érdekes is legyen a téma, azonnal megfeledkeznek rólad, ha egy fiatalabb nő is csatlakozik hozzátok?
– Ismét csak bólintott. – Feltettem még egy utolsó kérdést:
– A magad korabeli férfiak az ismerősi körödben rendre otthagyják a feleségüket, és húszas, maximum harmincas éveik elején járó nőkkel kezdenek el randizni? – Megint bólintott… Ám ekkor a férje odalépett hozzánk, a beszélgetésünknek pedig vége lett.
Nem volt alkalmam elmondani neki, hogy a regényeimben és novelláimban rendszeresen írok hozzá hasonló nőkről. Középkorú, gyermektelen nőkről, akik az eltűnés küszöbén állnak, vagy mondhatni, annak a küszöbén, hogy elveszítsék a jogosultságukat az életre. Ha egy nőnek gyerekei vannak, mindig anya marad, de annak a nőnek, aki úgy döntött, nem szül, és már nem is fiatal és szexi többé, sokan értelmetlennek látják a létezését. Ezek a nők egész egyszerűen láthatatlanná válnak.
A középkorú nő, aki nem akar lemondani a létezésről, aki negyvenen túl is értelmet szeretne találni az életének, gyanúsnak, már-már provokatívnak fog tűnni, az emberek furcsán, bizalmatlanul fognak rá nézni. Hiszen milyen nő az, akinek nem az az életcélja, hogy másokról gondoskodjon? Hát, milyen lenne? Önző! Végtelenül önző. Az emberek szemében egész egyszerűen nincs más magyarázata annak, ha egy középkorú nő a saját boldogságával és életével van elfoglalva ahelyett, hogy másokét istápolná. Se gyereke, se családja, nincs más, csak a saját élete. Abból pedig mi haszna lenne bárkinek is?
Kislánykoromban a szüleim gyakran elvittek meglátogatni Barbara nagynénimet. Öreg volt már, egyedül élt a házikójában a falu szélén. Gyerekkoromban a szüleim két nagyon furcsa dolgot meséltek nekem Barbara néniről:
1) Soha nem házasodott meg és nem szült gyereket.
2) Ő vezette a falu legnagyobb gazdaságát.
Emlékszem, egyik nap a háza előtt ültem a lépcsőn, és azon gondolkodtam, vajon hogyan történhet meg, hogy egy nő férj és gyerek nélkül éljen. Akkor és ott egy nagyon fontos leckét tanultam meg: igenis létezhet egy nő egyedül is a világban úgy, hogy közben nem válik láthatatlanná. Hiszen Barbara néni nagyon is látható volt, csak másképpen. Semmire és senkire nem volt szüksége, és mivel más sem igényelte folyamatosan az ő figyelmét, volt ideje élni, csak önmagában lenni ezen a világon. Az egyik kedvenc történetem is Barbara nénihez kapcsolódik. A nővére az 1930-as években emigrált Amerikába, Barbara pedig 75 éves volt, amikor életében először repülőre szállt, hogy meglátogassa. Soha senki nem kérdőjelezte meg ezt a döntését, és Barbarának sem voltak kétségei saját magával szemben. Egyszerűen repülőre szállt, és megcsinálta.
Egy olyan világban, ahol a nőket szinte mindig kizárólag a kapcsolatai alapján határozzák meg (kinek a lánya, nővére, szeretője, felesége, anyja, nagymamája), elképesztően fontos, hogy saját jogukon is beszéljünk a középkorú nőkről. Hogy lehámozva róluk minden társadalmi elvárást, betekinthessünk az igazi valójukba.
Fotó: Getty Images
Forrás: lithub.com
