Mivel foglalkozol jelenleg a munkahelyeden?
Az egyik feladatom, hogy úgynevezett érzékenyítő tréningeket tartsak a kollégáinknak. Ezeken a másfél órás alkalmakon a különböző fogyatékossági csoportokba tartozók hétköznapjairól, problémáiról, vicces, groteszk helyzeteiről beszélgetünk közérthetően. Az a célunk, hogy csökkentsük a fogyatékosokkal kapcsolatos pozitív és negatív előítéleteket. A mottónk, a See the person, not the disability, a főnököm ötlete volt. Anita – még azelőtt, hogy elkezdtem itt dolgozni – ráérzett arra, amit valahogy soha nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az ember nem a fogyatékosságának a megtestesítője, hanem önmaga, az összes jó és rossz tulajdonságával, örömével, hétköznapi küzdelmeivel. A sensitivity tréning egyébként a HR igazgatónk, Kriszta ötlete volt. Hollandos-németes HR-munkatársnak vettek volna fel eredetileg a céghez. Kiderült viszont, hogy az a szoftver, amit használnom kellett volna a munkámhoz, nem működik a képernyőolvasó programommal. Ekkor jött az ötlet, ami már régóta motoszkált Kriszta fejében, hogy tegyük a cégen belül természetessé azt, hogy mindenféle ember dolgozhat nálunk.
Képünk illusztráció
650-en vagyunk a cégnél. A tréningeket körülbelül tízfős csoportokban látogatják a kollégáink. Kreatív, játékos feladatokkal, kisfilmmel és sok-sok beszélgetéssel szeretném a fogyatékosság körüli tabukat ledöntögetni. Nem akarom azt bizonygatni, hogy „ugyanolyanok” vagyunk, mint a nem fogyatékosok, ahogy azt sem, hogy „mások” vagyunk. Inkább az a lényeg, hogy habár pár dolgot, egyszerűen a gyakorlatban máshogy végzek el, pont amiatt, mert nem látok, végül nagyjából akár ugyanahhoz a végeredményhez jutok. Ha pedig valamit egészen máshogy gondolok, mint mások, nem feltétlenül azért, mert nem látok, bármennyire is meghatározó ez, hanem az összes tapasztalatom miatt, aminek egy szelete csak a nem látás. Aztán végül valahova oda lyukadunk ki, hogy arra is jó ez a tréning, hogy megtapasztalja az ember a határait, a lehetőségeit és a gyengeségeit, és tudjon segítséget kérni. Itt már nem is a fogyatékosság, hanem valami, emberek közötti „közlekedés” a lényeg.
Úgy érzem, szeretik a kollégáim a tréninget, talán azért is, mert ez valami, ami kicsit kiszakítja őket a munkából. Többen mondták egyébként utána, hogy nem a fogyatékosokhoz, hanem a segítségadáshoz és annak elfogadásához való viszonyukat is átalakította a beszélgetésünk. De az is igaz, hogy simán oda mernek menni az utcán valakihez, aki nem lát, és tudnak úgy segíteni, hogy az jólessen a másiknak. Vagy azt is megértik, ha nem kell a segítség. Mondjuk ez nem is az én érdemem, hanem alapból jófej, nyitott társaságról van szó.
Most már a külföldi Eaton-irodák munkatársainak tartok „Train the trainer” foglalkozást. Így tehát tovább is léptünk a sensitivity training első szakaszából.
A munkám másik nagy, sőt mostanra már jelentősebb része a cégen belüli nyelvtanítás. Mivel tanár vagyok, és tényleg viszonylag fiatalkorom óta, talán mondhatom, hogy kislánykorom óta tudom, hogy idegen nyelvekkel szeretnék foglalkozni, és mindig is tanítani szerettem volna, a munkának ezt a részét csinálom talán a legszívesebben. Németet és hollandot tanítok minden szinten, a teljesen kezdőtől a haladóig. A csavar az egészben, hogy mivel nagyon sok külföldi dolgozik nálunk, az angol a közvetítő nyelv, tehát angolul tartom a németet és a hollandot is. Ebben a félévben pedig beszédközpontú, szókincsfejlesztő angolórákat is tartok.
A harmadik feladatterületem az állásinterjúztatás. Telefonon és személyes interjúkon mérem fel a jelöltek nyelvtudását, és igyekszem csak simán, emberi érzékenységgel ráérezni, hogy beleillenének-e a csapatba, ahova jelentkeztek. Ezenkívül beeshet egy-két új feladat, fordítás, egy-egy összefoglaló megírása, átolvasása.
Mennyire egyedi ez a munkalehetőség Magyarországon?
Kifejezetten egyedi. Úgy tudom, más multiknál nincs állandó munkatárs, aki az egész cégnek sensitivity traininget tartana, hanem alkalomszerűen, egy-egy meghívott előadó végzi ezt a tevékenységet. Nálunk pedig az adja a hitelességét, hogy engem látnak a hétköznapokban az irodában, együtt futunk a villamoshoz, szóval hús-vér „házi fogyi” vagyok.
A többi része a munkámnak, tehát a nyelvtanítás és a recruiterkedés, nem feltétlenül egyedi, abból a szempontból viszont mégis az, hogy kellett a cég rugalmassága, hogy összeállítson olyan, teljes munkaidős, értelmes, testre szabott feladatokat, amiket a technikai lehetőségekkel el tudok látni.
Milyen vállalati kultúra fogadott?
Mivel nagyon sokféle ember dolgozik nálunk, azt hiszem, legalább harminc nemzetiségből vannak munkatársaink, elengedhetetlen, hogy nyitott legyen az ember az újra, az állandó változásra. Előttem nem dolgozott senki a cégnél, nemcsak a magyarországi részlegen, hanem valószínűleg világszerte sem, aki nem lát. Azt éreztem, hogy kifejezetten örülnek nekem, mert valami újat hozok a gondolkodásmódjukba. Az első napomon többen is odajöttek hozzám ebédkor azok közül, akik állásinterjúztattak. Az külön kedves gesztus volt néhány kollégámtól, hogy bejárták velem a céghez közeli szakaszon az útvonalat. Nekem ez tényleg nagy segítség volt. Nekik pedig egy különleges tapasztalás, hogy a szó szoros értelmében hányféleképpen, hányféle úton-módon lehet egy helyre eljutni. Megtapasztalták azt is, hogy milyen az, amikor nekem, a valamennyire hozzájuk tartozónak, tehát egy kollégának, és nem egy teljesen idegennek segítenek, és közben furcsán néznek rájuk az emberek, vagy nem értik az utcai járókelők, hogy az is segítség, ha egy kollégám csak jön mögöttem, és hagyja, hogy felfedezzem a környéket.
A kedvességen túl miben tudták segíteni a szakmai fejlődésedet?
Mikor elkezdtem itt dolgozni, kaptam egy Train the trainer tréninget. Külön, az én kedvemért hívtak meg a céghez egy tapasztalt trénert, aki egyébként kedvesen, félszegen elmesélte, hogy vagy harminc éve képez multis munkatársakat, de soha nem volt dolga valakivel, aki nem lát. Egyébként annyira a vérében volt a trénerkedés, hogy ezen a kérdésen gyorsan túl is léptünk, és olyan természetesen mesélte el az ábrákat, amiket felrajzolt a táblára, hogy nem éreztem azt, hogy ezt csak nekem mondja, és talán nem is csak kifejezetten nekem mesélte, hanem a többi résztvevőnek is, azoknak, akik az első időszakban társtrénerkedtek velem.
A másik segítség pedig az Excel-tréning volt, aminek köszönhetően most már egészen megbarátkoztam a sok-sok oszlopot tartalmazó, több munkalapból álló, nagy adathalmazokat feldolgozó táblázatokkal is.
Arra pedig, hogy a nyelvtanításnál naprakész legyek, és fejlesszem a szókincsem, magamtól figyelek: mivel kiskoromban kezdtem, és soha nem hagytam abba a nyelvtanulást, nem is lehet másképp, minthogy minden nap hallgatok holland, német, angol rádiót, olvasok, interneten keresgélek. Persze eltolódások vannak, az soha nincs egyensúlyban, hogy mind a három beszélt idegen nyelvbe nagyjából egyforma energiát fektessek, mert egyszerűen kevés arra egy nap, hogy mindennel annyit foglalkozzam, amennyit szeretnék. Viszont minden alkalmat kihasználok, mosogatás közben holland rádiót hallgatok, aztán bejövök mondjuk vasalni, és közben megy valamelyik német TV-csatorna.
Miben látod elsősorban a tréningek hatását?
Talán pont az a leginkább mérhető hatása, hogy beleolvadtam a céges környezetbe. Már nem „az új lány vagyok, aki egér nélkül használja a gépet, és be sem kell kapcsolnia a monitort”, hanem egyszerűen egy kolléga a sok között. Amiben még mérhető a tréningek hatása, hogy tényleg, érezhetően átértékelődik sok kollégánál a segítő/segített szerep, és nincs bennük sem a fogyatékosoknak tartogatott különleges tapintatból, sem a túlcsodálatból. Nem érzem náluk a „fogyatékosság” mint divattémát sem, hanem csak valami, nagyon emberi rácsodálkozást, hogy nahát, mennyiféleképpen lehet valamit csinálni.
Véleményed szerint érzékenyítő tréninget tarthatnának nem fogyatékossággal élő emberek is?
Igen, szerintem tarthatnak. Pont azért, mert ahhoz, hogy megtartson az ember egy ilyen tréninget, tehát, hogy magától jelentkezzen trénernek, már nagy érzékenység kell, meg valami játékosság, hogy beleképzelje magát a másik helyzetébe. Azok, akiknek a külföldi Eaton-irodákban tartom az online sensitivity foglalkozás Train the trainer változatát, nem fogyatékosok. Egyszerűen érdeklődnek a téma iránt, és HR-vezetőként ráharapnak a lehetőségre, hogy aki fogyatékos, elsősorban leendő munkavállaló, és csak utána kezd el számítani, hogy fogyatékos.
Mitől gondolod egyedinek a tanítási stílusodat?
Talán leginkább amiatt, hogy jó hangulatúak az óráim. Az, aki szívesen jár egy-egy órára, természetesen beszív magába minél többet az idegen nyelvből. Miközben tanítok, odafigyelek a diákok apró jelzéseire. Arra, hogy éppen fáradtak, arra, hogy van egy téma, ami érdekli őket. Arra, hogy azt várják, hogy kijavítsam őket, és utána már mernek beszélni, vagy azt szeretnék, hogy hagyjam őket beszélni, és utána, összefoglalva elmondjam a visszatérő hibáikat. Hétköznapi nyelvi ízekkel, sok-sok zenével, párbeszéddel színesítem az órákat, és figyelek arra is, hogy a nyelvtan se vesszen el. Ami még nagyon fontos, hogy soha ne felejtsem el, hogy én is mindig tanulok, és emlékezzem arra, hogy amikor éppen ismerkedik az ember egy nyelvvel, mennyi idő kell, hogy leülepedjenek a tanultak, és nagyon fontos, hogy soha ne vegyek semmit magától értetődőnek. Hiába van, hogy én kiskorom óta beszélek németül, annak, aki mondjuk brazilként vagy afrikaiként most ismerkedik a nyelvvel, nem természetes az, ami nálam már beidegződés. Mindig meg kell magamtól kérdeznem, hogy hogyan mondhatnám máshogy, jobban, érthetőbben. Ha túl sok beidegződésem és újrahasznált feladatom van, az már egyfajta rossz rutin is lehet. Szóval talán ami igazán jellemző rám, az a kíváncsiság meg a személyesen, az adott diáknak szóló érdeklődés. Úgy érzem, hogy emberileg is megbíznak bennem. Őszintén jólesik, hogy elmondanak olyan dolgokat, amiket csak tanárként igazán nem is lehetne róluk tudnom. Minden tanítványommal van valami saját, kettőnkhöz köthető, dédelgetni való élményem.
Milyen tréningeket fejlesztenél, ha szabad kezet kapnál?
Tulajdonképpen a mostani sensitivity training is saját tréning, mármint volt hozzá egy alapanyagom, de aztán saját ötletekkel dúsítottam. Amivel még foglalkoznék, az valami olyasmi lenne, hogy hogyan lehet úgy nyelvet tanítani változatosan, hogy egyszerre sok részterület benne legyen, tehát legyen nyelvtani feladat, ami nem dögunalmas, legyen eléggé játékos, pezsgő, és nem kifejezetten szakmai, hanem hétköznapi. Ez valamilyen, a tanároknak szóló, és felnőtt nyelvtanulók tanítására épülő tréning lehetne. Arra is mindig rácsodálkozom, hogy mennyire befolyásolja a nyelvtanítást az, hogy milyen korosztálynak tanítok, az, hogy az angol a közvetítő nyelv, az, ahogyan a diákokkal együtt egyik nyelvből a másikba ugrik az ember. Azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet egy idegen nyelven egy másikat tanítani, minden nap tanulok valami újat, ezt jó lenne összefoglalni, és közben persze tanulni is.
Van olyan szelete a munkahelyi mindennapjaidnak, amiben továbbra is akadályoztatva érzed magad?
Szerettem volna, illetve szeretném még jobban használni a nagy irodai szoftvereket. Ezek nagy része nem akadálymentes. Azt nagyon érzem, hogy hiányzott, most is hiányzik a technikai rutinom, minden céges, meetinges rendszert ki kell tapasztalnom, hogy tudom-e használni: sok irodai szoftver nekem csupa-csupa felfedezni való terep. Mondjuk az Outlook naptárt is csak itt, a cégnél kezdtem el használni, mert a korábbi munkahelyemen egyszerűen nem volt rá szükségem.
Egyébiránt nemigen különbözik a napom a látó kollégáimétól, legfeljebb annyiban, hogy a nyelvórák miatt korábban kezdek, és később végzek, mint a többség, de ezt aztán persze lecsúsztathatom. Egyébként annyira zaklatott, sietős vagyok, és egyik meetingről a másikba loholok, vagy éppen futok, mint bármelyik kollégám, ugyanolyan nyúzott vagy éppen nyüzsgős vagyok, mint a multikörnyezetben mindenki.
Szerinted mennyire bővültek a lehetőségek azóta, hogy leérettségiztünk?
Nagyon sokat. Akkoriban éppen csak terjedőben volt az internet. Most internet nélkül és képernyőolvasó program nélkül dolgozni sem tudnék. Mindent, a tananyagaimat, a meetingjeimet, az egész életemet gépen vagy telefonon szervezem, mindenféle alkalmazással, ami nekünk, gimiben még nem volt. Olyan, mintha egy szeretett, régikönyv-illatú könyvtárból egy űrállomásra keverednék, és ez a hihetetlen fejlődés még javában tart.
Szerző: Hegedűs Róbert nyelvi coach
Olvasd el soroztunk korábbi cikkét!
