Az olvasmánytól nem vártam többet annál, hogy kicsit jobban megértsem az amerikai politikát, rálátást szerezzek arra, hogyan gondolkodik egy politikus. Kellemes meglepetés volt, hogy a várt száraz olvasmány helyett a Kártyavár politikai sorozatra emlékeztető izgalmas, regényes történetet tartottam a kezemben. Bár – a sorozatos hasonlatnál maradva – a történet minden spoilerét ismertem, mégis sokszor azon kaptam magam, hogy még hajnali egykor is egy új válsághelyzet megoldásán izgulok.
Barack Obama életrajza az általa átélt politikai helyzetek és döntések bemutatására fókuszál. Az elnöki feladatok felelősségteljes döntéseinek meghozatalával kapcsolatos nehézségek és dilemmák között epizódszerűen megjelennek a volt elnök családtagjai és barátai is. A Michelle iránt érzett tisztelet, ami elszórtan, de igen gyakran felbukkan a könyvben, erősíti azt az idealizált képet kettejük kapcsolatáról, amit a média közvetített az elmúlt 13 évben. Obama elismeri, hogy Michelle mennyi áldozatot hozott az ő politikai karriere érdekében, hogy milyen nehéz lehetett feleségének a munkában és anyaként egyszerre helytállnia úgy, hogy sok magánéleti feladatot két ember helyett kellett ellátnia, amikor ő politikai előmenetelén dolgozott. Kapcsolatuk baráti, gyakran egymást ugrató, de ugyanakkor támogató mivoltát jól szemlélteti az, amikor Barack próbálja elfogadtatni feleségével, hogy az első, sikertelen próbálkozása után ismét indulna a szenátori posztért:
„Mindketten tudtuk mit kérek. Újabb elszakadást. Újabb hazárdjátékot. Újabb lépést egy olyan dolog felé, amit én akarok, ő viszont egyáltalán nem. ’-Ennyi, Barack’ – szólalt meg végül.-’Még egyszer utoljára. De ne számíts arra, hogy részt veszek a kampányban. Sőt, a szavazatomat se vedd biztosra.”
Hitelesség és őszinteség
Egy politikai életrajznál mindig felmerül a gyanú: mennyire hihetünk a politikus szavának, mennyire szól az események utólagos értelmezése és magyarázása egyfajta „tisztára mosásként”. Obama életrajzánál is felmerülnek ezek a kételyek, különösen, amikor romantizált nyelvezettel emlékszik vissza az emberekre, akikkel találkozott a kampánya során. Támogatói – saját leírása szerint – mindig meghatották, emlékeztették arra, hogy mennyire fontos a munkája, mennyi ember szorult a társadalom perifériájára, akiknek segítségre van szükségük. Ugyanakkor a politikusokkal szembeni szkepticizmust hamar elhessegetik Obama őszinte gondolatai, viselkedésének utólagos, igen egyenesen leírt kritikája. Az egyik legőszintébb, önmagával szembeni kemény megjegyzése az, hogy ilyen fiatalon, ilyen kevés politikai tapasztalattal elnöknek indult, talán nem is annyira a nép szolgálatáról, mint inkább a saját egójáról szólt. Leírja azt is, hogy a kampány alatt Martin Luther King A dobosösztön című szónoklata gyakran visszhangzott elméjében. A dobosösztön hangsúlyozza, hogy önmagunk nagyságának ünneplése, a vágy, hogy elsők legyünk, mindannyiunkban él. A polgárjogi aktivista szerint ezeket az önző vágyakat úgy békíthetjük meg, ha „a nagyság hajszolását önzetlen célok felé fordítjuk”. Obama maga is kételkedik abban, hogy a számára fontos célok támogatása valóban önzetlen volt-e, és megérték-e a magasztos cél elérése érdekében hozott áldozatok:
„Bármilyen hit is munkált bennem, nem lelhettem menedéket abban a meggyőződésben, hogy Isten szavára indulok az elnökválasztáson. Nem tehettem úgy, mintha az univerzum valamilyen láthatatlan erejének engednék. Nem állíthattam, hogy nélkülözhetetlen vagyok a szabadság és az igazság ügye számára, ahogy a családomra rakott felelősséget sem háríthattam el.”
A kampányról
A kampányról is megtudhatunk néhány érdekességét. Talán a legmeglepőbb, hogy az elnöki posztért folytatott kampány jelmondatát, a Yes we can!-t (Igen, képesek vagyunk rá!) Obama tanácsadója, Axelrod találta ki, az akkor még elnökjelölt Obama kimondottan bénának, és elcsépeltnek tartott. Ezenkívül maga is megerősíti a már korábban említett bőbeszédűségével kapcsolatos állításokat: „Elvileg minden éremnek két oldala van, én azonban általában legalább néggyel álltam elő. Ha az egyik állításom alól volt kivétel, nem csupán megemlítettem, de lábjegyzetekkel is elláttam.”
Jó politikusként ellenfelei említésekor kiemeli azok erősségeit, tiszteletreméltó tulajdonságait, majd kitér hiányosságaikra, vele szemben alkalmazott taktikájuk szerinte problémás pontjaira. Hillary Clinton bemutatásakor (aki ellene indult a demokrata elnökjelölt posztért, majd később külügyminisztere volt) is ezt a retorikát alkalmazza. Hangsúlyozza, hogy nem Hillary gyengeségeit felmérve szállt versenybe ellene, hanem mert úgy érezte, nem szabadulhat meg a Clinton-korszak botrányaitól. Kiemeli, hogy bár vetélytársak voltak, mindig is tisztelte a volt first ladyt:
„Hillary történetében felismertem mindannak nyomát, amin anyám és nagyanyám keresztülment: mindhárman okos, ambiciózus nők voltak, akiket korlátok közé zárt a kor, amelyben éltek, és férfiegók, illetve társadalmi elvárások között kellett lavírozniuk.”
Etnikai dilemmák
Bár egy fekete elnökjelölt láttán kézenfekvő lenne az elvárás, hogy sokat foglalkozzon az etnikai csoportok helyzetével. Ezzel szembemenő, fontos politikai döntés volt, hogy a „fekete kérdések” ne kapjanak túl nagy hangsúlyt a kampány során, ezzel ugyanis azt kockáztatták volna, hogy Obama elveszti a fehér szavazók bizalmát. Ők ugyanis azt hihették volna, csak és kizárólag az etnikai csoportok érdekeit képviselné elnöksége alatt. Kampányfőnöke, Gibbs fogalmazása szerint: „Hidd el, az emberek észrevették, hogy nem hasonlítasz az első 42 elnökre.” Más szavakkal: nem kell emlékeztetni őket arra, hogy fekete vagy. Ennek ellenére gyakran felmerül az etnikai helyzetből származó társadalmi különbségek egész sora, különösen, amikor 2008-as válságkezelésről vagy az Obamacare egészségügyi intézkedéscsomag előtti közellátásról esik szó.
Michelle életrajzában részletesen ír arról, milyen nehéz volt a kampányidőszak alatt és után gyakran kapott „nem félsz, hogy lelövik a férjed?” típusú kérdésekre válaszolnia. Az elnöki jelöltséggel majd elnökséggel járó folyamatos fenyegetettség, amit felesége folyamatos aggódásként ír le, Obama inkább társadalmi kontextusba helyezett jelenségként értelmezni. Rengeteg fenyegetést kapott, és elnöksége előtt (egyedülálló módon) részesült titkosszolgálati védelemben, ami úgy véli, jól mutatja azt, hogy a bőrszín milyen meghatározó tulajdonság Amerikában. Még abban az Amerikában is, ahol megválasztottak egy fekete elnököt. Az olvasó akaratlanul is elgondolkodik azon, mi lehet most a helyzet Amerikában, a Donald Trump által gerjesztett indulatok utórezgéseinek következtében.
