Annak idején a szemünk előtt zajlott Britney kálváriája, de az akkori értelmezési keretben – amit jó részt a magazinok és a televíziós műsorok jelöltek ki – ez sokkal inkább tűnt erkölcsi bukások sorozatának, amiért csak durva megítélés járt az énekesnőnek, együttérzés nem. Az azóta legendássá vált kopaszság, a zűrös válás Kevin Federline-nal, a gyerekek elhelyezési botránya és a paparazzó kocsijának esernyős támadása után a világ azt a következtetést vonta le, hogy Britney megőrült, vagy ami még rosszabb, bájos, engedelmes, feminin kislányból kiégett, agresszív nő lett, aki azt csinál, amit akar, és nem azt, amit elvárnak tőle. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy mindez talán teljesen adekvát reakció arra, ami vele történt.
Britney Spears alig tízéves volt, amikor beindult a karrierje: az isten háta mögötti louisanai kisvárosban élő lány családjának akkor még az is nehézséget okozott, hogy megoldják a felutazást New Yorkba. A The New York Times Framing Britney című dokumentumfilmje ennek kapcsán megjegyzi, a lány karrierjének kezdetén Britney édesanyja egyengette az útját, miközben apja, Jamie Spears leginkább azon aggódott, hogy vajon megtérül-e a lányába fektetett pénz. Britney végül szerepett kapott a The Mickey Mouse Club nevű híres, gyerekeknek szóló tévéműsorban, ahol két évig lépett fel, majd visszatért szülővárosába befejezni tanulmányait.
Ezt követően indult be igazán karrierje, ami a mai sztárstátuszához vezetett. 1998 októberében megjelent a …Baby One More Time, ami később debütáló albumának címadója is lett. Britney ekkor még mindig csak 17 éves volt. Korára rájátszva hamarosan elkészült a számhoz a legendás klip, amiben szexi iskoláslánynak öltözve táncol, ez pedig jó adag szexualitással töltötte fel a lány korábban ártatlan imidzsét, és egyúttal felhívást is jelentett a világnak Britney testének birtokására. Ahogyan a dokumentumfilm is rámutat, Britney olyan időben futott be, amikor a fiúbandák hódítottak, és amikor a szexizmus még annyira természetes része volt a mindennapoknak, hogy nem is nevezték szexizmusnak. Szóval Britney-re falatnyi haspólókat és mélyen dekoltált felsőket adtak, az interjúkon pedig szemrebbenés nélkül faggatták a melléről vagy a szexuális életéről. És ő rezzenéstelen arccal válaszolta, hogy igen, még szűz, és hogy a házasságig várni is szeretne a szexszel.
Mindezek ellenére Britney (legalábbis ekkor még) nem volt kiszolgáltatott bábu. A vele dolgozó megszólalók mind arról számoltak be, hogy Britney nagyon is kontrollálta karrierjét: kiválasztotta a koreográfust, irányította a színpadi látványtervezést, és csak akkor vett fel valamit, ha tényleg tetszett neki. Az imidzs, amit kialakítottak neki, talán nem volt annyira komfortos számára – persze azért megint jegyezzük meg, egy alig húszéves lányról beszélünk, aki a személyiségfejlődésében épp egy fontos normatív krízist élne meg –, de aktívan részt vett a fenntartásában. Aztán jött Justin Timberlake.
Olvastad már?
Justin és Britney kapcsolata az amerikai gimifilmek sztereotíp álompárját, a vezető pomponlány és a focikapitány párosát nagyította gigantikusra, és kínálta fel fogyasztásra. Amikor a kapcsolatuk véget ért, az emberek értelmezést vártak, Timberlake pedig gyorsan cselekedett, és kézbe vette a narratívát: Britney Spears könnyűvérű, megcsalta és összetörte a szívét. És a világ kérdés nélkül elhitte, elvégre ez tökéletes összhangban volt azzal, amit a csinos, sikeres, szőke hajú lányokról gondoltunk. Mai fejjel hátborzongató nézni, ahogyan (női!) tévés műsorvezetők dorgáló éllel arról faggatják Britney-t, hogy mit csinált szegény Justinnal, amiért az ennyire dühös lett. Pedig ez az egész nem más, mint egy sértett, hatalommal rendelkező férfi visszataszító bosszúkampánya. Az eset nemcsak megrázta Britney-t, de első alkalommal rondított bele a lányról kialakított képbe. És miután a nyilvánosság gyakorlatilag napok leforgása alatt a tehetséges és bájos fiatal lányból számító ribanccá rajzolta Britney Spears alakját, az énekesnő szép lassan elengedte a publikus imidzse feletti kontrollt.
Kegyetlen bánásmód
Még nézni is fárasztó, hogyan kellett Britney Spearsnek átverekednie magát a paparazzók tömegén, ha szeretett volna bejutni egy ajtón. Az arcába villanó vakuk mögött álló emberek láthatóan teljesen természetesnek vették, hogy jár nekik egy darab Britney-ből, akit nyilvánvalóan egyre inkább agyonnyom a ráakaszkodó nyilvánosság terhe. A dokumentumfilmben megszólaló paparazzó nagyon érzékletes lenyomatát adja a korszak szexizmussal átitatott attitűdjének, amikor azt mondja, ők csak segíteni akartak Britney-nek, és persze ha az énekesnő megkérte volna, hogy hagyják békén, akkor békén hagyták volna. De soha nem kérte. Csak amikor azt mondta, hogy „hagyjatok békén” – mutat rá a riporter, mire a fotós szemrebbenés nélkül rávágja, hogy azt biztos úgy értette, hogy aznap már hagyják békén, de nem úgy, hogy örökre. Egy másik alkalommal önjelölt menedzserét, Sam Lutfit halljuk a telefonban, ahogy egy interjú közben bekiabál, hogy inkább vidám dolgokról kérdezzék az énekesnőt. Hát ebben a légkörben kellett léteznie Britney-nek akkor.
Olyan légkörben, amibe belefért, hogy egy tévéműsor azt a humorosnak szánt kvízkérdést tegye fel a játékosoknak, hogy „mit veszített el Britney Spears az elmúlt években?” A helyes válaszok között a haja, a gyerekei és a józan esze is szerepelt. Amerika olyan látványos jókedvvel pofozgatta Britney Spearst a médiában, ami ma már sokkolónak hat, és mindezt csupán azzal legitimálták, hogy Britney „megérdemli”. Mert bulizni ment Paris Hiltonnal. Mert a gyerekével az ölében vezetett. Mert kopaszra borotválta magát. Mert ordított egy paparazzóval. Valójában persze nem az okok számítanak, hanem az, hogy miért érezte magát egyáltalán feljogosítva az amerikai nyilvánosság arra, hogy meg- és elítélje Britney-t? Mert nő volt. Mert fiatal volt. Mert csinos volt. Mert gazdag és sikeres volt.
Ez a feljogosítottság-érzés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Britney édesapja, Jamie Spears (aki csak a botrányok idején lépett vissza lánya életébe) gyámságot kaphasson az énekesnő felett. Nem lehet tudni, milyen mentális betegségre hivatkozva hozta meg ítéletét a bíróság, de kívülről teljesen abszurdnak tűnik, hogy egy fiatal, dolgozni képes nő ne rendelkezhessen az élete és a jövedelme felett. Mert apja gyámsága alatt Britney nagyon is visszatért a színpadra, nemcsak a hírnevét építve, de jelentős vagyont is felhalmozva. Egy olyan vagyont, amihez most nem férhet hozzá, miközben már többször is kérvényezte a gyámság megszüntetését. Ami a leginkább ijesztő a történetben, hogy Britney először nem is a gyámságot akarta elkerülni, egyszerűen azt kérte a bíróságtól, hogy ne édesapja, hanem egy független, államilag kijelölt szereplő legyen a gyámja. Legfrissebb, tavalyi tárgyalásán a bíróság újra elutasította Jamie Spears elmozdításának kérelmét, csakhogy – ahogyan a dokumentumfilm egyik jogi szakértője rámutat – Britney most patthelyzetben van: apja gyámság mellett érvelő ügyvédeit ugyanúgy ő fizeti, mint a sajátját, ami összeférhetetlenséget szül az ügyben. Az énekesnő helyzete rajongóit is megrendítette, akik éltre hívták a Free Britney-mozgalmat, amiben a nyilvánosság most igyekszik jóvátenni korábbi bűneit.
Insta-kódok és jogi csapdák
A Britney’s Gram podcast kimondottan azzal foglalkozik, hogy megfejtsék az énekesnő Instagram-fiókján látható posztokban elrejtett titkos (segélykérő) üzeneteket. Merthogy a Free Britney-mozgalom hívei szerint Spears az Instagramon keresztül próbál rejtett kódokat küldeni a rajongóknak. Az tény, hogy az Instagram olyan felületet adott Britney-nek, ahol végre ő kontrollálhatja a saját narratíváját: azt mutat meg az életéből, amit szeretne, és úgy, ahogyan ő akarja. Persze ha nagyon messzire megyünk, elképzelhető az is, hogy apja emberei folyamatosan ott állnak mellette, és kikapják a kezéből a telefont, ha valami „rosszat” akarna csinálni, de tegyük fel, hogy ez nem így van. Britney jelenlegi helyzete kapcsán rengeteg a kérdőjel, hiszen a bírósági intézkedés elképesztően kiszolgáltatottá teszi az énekesnőt. Ha kiáll a nyilvánosság elé, és hajmeresztő vádakat hoz fel az apja ellen, mindig lehet mondani, hogy csak a mentális állapota mondatja vele. Ha dühös, ha sír, azok ideggyengeségének újabb bizonyítékai. Ha boldog és higgadt, akkor nincs is semmi baja. Az énekesnő nemrégiben újra pszichiátriai intézménybe vonult, és egyszerűen lehetetlen kibogozni, hogy önként, vagy apja kényszerítésének hatására tette. Sokan állítják (például az említett podcastba telefonáló ügyvédbojtár, aki részt vett Britney ügyében), hogy az utóbbi történt.
Ha egyvalami biztos a Framing Britney alapján, az az, hogy Britney Spears egy rémesen méltatlan helyzetbe került áldozat. Áldozata a popiparnak és a fogyasztói társadalomnak, az átalakuló médiapiacnak és a patriarchátusnak, hiszen ezeknek a rendszereknek az együttműködése tette lehetővé, hogy Amerika kisajátítsa Britney testét és elméjét, elragadva az énekesnőtől a saját élete feletti kontrollt. A jogrendszer pedig hivatalosan is átadta ezt egy olyan személynek, akinek kezei között Britney láthatóan nem érzi biztonságban magát. Mindez az egész gyámságirendszerbe kódolt visszaélésekre is rámutat, ami még az idős és jelentősebb vagyonnal nem rendelkező személyeknél is kockázat, nemhogy egy világsztárnál.
Vajon megtörtént volna mindez Britney-vel, ha a 2000-es években indul a karrierje? Ma lehetne-e a kopaszságot a női test feletti kontroll diadalaként értelmezni, és vajon ma meg merné-e kérdezni tőle egy műsorvezető, hogy szűz-e? Ma is viccet csinálnának a mentális problémáiból, vagy ma mindenki dicsérné őt, amiért kiállásával hozzájárul a pszichés betegségek körüli tabuk lebontásához? És talán, ami a legfontosabb kérdés: ha ma már teljesen másképpen gondolkodunk mindezekről, akkor miért nem vagyunk hajlandóak elismerni a felelősségünket, és nemcsak ki-, hanem felszabadítani végre Britney Spearst?
Fotó: Getty Images
