Heti kultkedvenc: végre egy szuper novelláskötet a karanténidőszakból

2021. május 07. |

Boccaccio Dekameronját a pestis szülte, a The New York Times Dekameron-projektjét pedig a koronavírus. Ahogyan a pestiskor, most is az otthonunkba zárva, elszigetelve várjuk a világjárvány végét, közben pedig valahogy megpróbáljuk elszórakoztatni a másikat.

Az elmúlt egy évben nagyon nehezen megy nekem a kultúrafogyasztás, és másoktól is hasonlókat hallok. Már nemhogy egy filmet nem tudok odafigyelve végignézni, de egy félórás sorozatepizód is van, amikor gondot jelent – és akkor még a szépirodalomról nem is beszéltünk. Akármit vettem elő, nem szólt hozzám, elkalandozott a figyelmem, és csak rontott a hangulatomon az eseti kudarc. Amikor megláttam a The New York Times kötetét magyar fordításban, arra gondoltam, hogy na, már megint egy kötet, amit „muszájból adtak ki”, mert valahogy a könyves piacnak is „reagálnia kell a jelenkorra”. Aztán megnéztem a tekintélyt parancsoló szerző- és fordítólistát – Margaret Atwoodtól David Mitchellig –, beleszerettem a magyar borítóba is, és gyorsan megrendeltem a kötetet.

Most az a rutinom, hogy minden munkanapon, ebéd után, a délutáni kávém közben (amikor, ha nincs koronavírus, akkor a munkatársaimmal vagy a hallgatótársaimmal szoktam valamelyik kávézóban üldögélni egy kicsit) kivonulok a verandára, és D-vitamin-kúra közben olvasok egy novellát a Dekameron-projektből. Talán fölösleges lenne irodalomtudományos értelmezésekbe bocsátkoznom, ezeket a novellákat körülbelül fájdalomcsillapítóként használom, és talán elég elmondani annyit is róla, hogy működik.

A kötet legnagyobb erénye szerintem az, hogy nem akar koronavírus-irodalom, terápiás irodalom lenni, megmarad „csak” koronavírus ihlette novelláskötetnek, annak pedig piszok jó. Vannak novellák, amik a pandémiáról, vannak, amik az utána jövő időszakról szólnak, és vannak, ahol a koronavírus csak alig érzékelhető háttérként jelenik meg: minden organikusan olyan, amilyen, nem didaktikus, erőltetett, túlbeszélt. Ahány író, annyi stílus és végkimenetel, ez pedig így van jól, hiszen mégiscsak szépirodalomról van szó. És nem vakbélgyulladás komolyságú történetek ezek mind, van több olyan novella a kötetben, amin őszintén fel lehet nevetni. És hát az önfeledt nevetést mostanában fukarul mérik… Néhol különös emlékvesztő szépségkezeléssel hozzák helyre a koronavírus okozta stressz bőrön hagyott nyomait, más történetben a lakosság a koronavírus után sem akarja elhagyni az otthonát, ezért rendőrös erőkkel terelik a lakosságot az utcára, megint máshol szuperóvatos rablónak hiszi a tetőtől talpig védőfelszerelésbe öltözött egészségügyi dolgozót a főhős.

A Dekameronban egy csapat fiatal „karanténba vonul” és történetmeséléssel üti el az időt. A Dekameron-projekt című kötetben pedig huszonkilenc kortárs író mesél történetet az olvasónak azért, hogy elüthessük az időt, és ha csak egy kis időre is, de képesek legyünk mással is foglalkozni, mint a hírolvasással és a sebnyalogatással. Igen, ez is a koronavírusról szól – mint valószínűleg egy ideig még annyi minden –, de legalább fikciós keretben és szépen megírva. Egyszerűen csak jó kortárs, világszerte ismert írókkal összekapcsolódni a jelen helyzetben egy novella erejéig, majd menni tovább a dolgunkra.

dekameron-projekt

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Marina Maximilian: „Nem tudunk elfutni az érzelmeink elől” énekesnő

Marina Maximilian: „Nem tudunk elfutni az érzelmeink elől”