Én is elcsigázva, egy fárasztó munkanap után huppantam le a kanapéra a barátommal, hogy megnézzük az Aqua Hungaricát, és egyben a vadiúj tévénket és a hangprojektort teszteljük. Spoiler: nem véletlen, hogy az elektronikai üzletekben tigrisek vicsorognak és kolibrik csapkodnak a képernyőkön, valami brutális élmény volt hatalmas tévén, megfelelő hanggal élvezni a filmet. Különösen azért, mert most, amikor még nem mindenki jár, járhat moziba, nagyon ki voltunk éhezve a moziélményre. Úgy zsizsgett a Kis-Balaton a nappalinkban, mintha csak egy stégen néznénk a naplementét – csak a szúnyogcsapkodás „hiányzott”; úgy repültek a képernyőn városligeti sirályok, hogy úgy éreztük, be kell húznunk a nyakunkat ahhoz, hogy elrepülhessenek a fejünk fölött.
A 9 hónap alatt, 27 helyszínen forgatott filmet rengeteg különleges filmes eszköz és technika használata (fényérzékeny éjszakai kamera, makro- és légifelvétel, timelapse) tette igazán lenyűgözővé. Gyakran volt az az érzésem a film nézése közben, hogy van egy párhuzamos univerzum, ami sokkal békésebb, nemesebb, színesebb, mint a miénk, és ahova csak ritkán, kitüntetett pillanatokban látunk be. Például az ehhez hasonló dokumentumfilmek által – annak ellenére, hogy közvetlenül mellette, sőt, mi is benne élünk. Ritkán gondolunk bele, hogy egy hegyi patakban is mennyire elképesztő diverzitás található meg, vagy hogy a Hévizi-tó egyedülállósága a benne élő fajokra is igaz. Nem tudjuk, mit csinálnak a folyóinknál élő vidrák esténként, hogy az erdőink aranysakálok hangjától hangos éjszakánként. És ami a legfájóbb: nem tudjuk, hogy a természeti környezet mennyire elképesztő mértékben sérült az utóbbi évtizedekben, hogy mennyire kiszorította, kipusztította az emberi faj a többi fajt, és hogy még ennek ellenére is mennyire diverz és összetett a természeti környezetünk.
Mindezek alfája és ómegája pedig a víz. Már általános iskolában is megtanuljuk, hogy a földi élet alapfeltétele ez: innen másztunk ki a szárazföldre, e mellett építjük a városainkat, ezzel hidratáljuk nap mint nap magunkat, és ez az, aminek a megváltozása, fogyása a globális felmelegedés kapcsán is az egyik legfenyegetőbb. A film bármennyire is viccesen hangzik, tényleg egy érzelmi hullámvasút, az egyik pillanatban még megmosolyogjuk a természet játékosságát, a következő pillanatban egy kis emlős életéért szorítunk, majd elhűlve figyeljük a harcsák szárazföldi életét, aztán néha – és éppen tökéletesen időzítve –, elhangzik egy-egy olyan adat, statisztika, ami megforgatja a tőrt a szívünkben.
Egy biztos: egy ilyen gyönyörűen fényképezett, összeszedett, sokféleképpen mély, szakmai tudást közérthetően átadó természetfilm után biztos, hogy máshogyan fogunk tekinteni a minket körülvevő élővilágra és a vizeinkre, éppen ezért fontos, hogy minél több emberhez eljusson a film. Ha nem tudjuk, hogy mit veszíthetünk a globális felmelegedéssel, akkor sokkal nehezebb változtatni is.
Fotó: Pannonia Entertainment
