Átlagos család, átlagon felüli kötelékkel
„Hát mégis lány lettél?” – kérdezi gyengéden a Jázmin néven született Tobi édesanyja a legfiatalabb gyermeke születése után készült felvételen. A Tuza család egy apró szabolcsi falu kicsi kockaházában él ugyanolyan átlagos életet, mint bárki más. Azaz majdnem átlagosat, ugyanis a családtagok közötti összetartó erő átlagon felüli. Tuza Tóbiás Benjámin ugyanis egy olyan családban él, ahol a gyermekek iránt érzett szülői szeretet már a film kezdetétől nyilvánvaló: ott van a gyengédségben, abban, ahogy a szülei hozzáérnek, ahogy vigyáznak a szavaikra, arra, hogy mit mondanak, és abban is, ahogy rendületlenül, minden kétségük ellenére segítik gyermeküket nem csak az életben, hanem a nemváltoztatásban is.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A Tuza család egy átlagos család, átlagon felüli szeretetkötéssel és olyan emberekkel, akikről az első perctől kezdve érezzük, hogy ősbizalom, szeretet és megértés köti őket össze. Bár a szülők, Éva és Zoltán kérdeznek, hiszen szeretnék érteni a gyermeküket, mégsem firtatják a döntését, nem vonják őt kérdőre, hanem minden félelmük ellenére biztosítják őt a támogatásukról. A szülők igazán egészséges keretek között támogatják Tobit, tudják, hogy mikor jön el az a pont, amikor útjára kell engedni őt, hogy a kezét elengedve saját maga menjen tovább. Nem mindig értik őt, de szeretik és elfogadják, olyannyira, hogy bár sok dolog még számukra is ismeretlen, mégis tagjai a támogató szülők csoportjának, és gyermekükkel együtt vesznek részt a Pride-on: ez a film ugyanis nem csak Tobi útkeresését, hanem Évának és Zoltánnak, mint transznemű gyermek szüleinek coming outját is végigköveti.
Férfi, nő, szabadság
Rendkívül sok türelem és precizitás kellhetett ahhoz, hogy négyévnyi beszélgetésből, felvételből egyetlen majd’ másfél órás anyag szülessen, melynek segítségével a néző Tobival együtt menetelhet végig azokon az állomásokon, melyek közül az utolsónál mégis megtalálja az önelfogadást és a harmóniát. Ez a sok éven át tartó belső gyötrődés talán kevésbé lett volna fájdalmas, ha Tobi nem egy olyan országban élne, ahol azt várják az emberektől, hogy feltétlenül és kizárólagosan mindenki szorítsa be magát olyan társadalom alkotta keretek közé, melyek között csak szűken mozoghatunk. Mert valójában meg kéne hagynunk egymásnak azt a szabadságot, hogy ne kelljen kötelező, nemhez kötött elvárásoknak megfelelünk, ha nem akarunk.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azért is fontos ez a film, mert rajta keresztül azok is megismerhetik egy önmagát kereső transz ember lelkében jelenlévő legmélyebb és legmagasabb pontokat, akik nem tagjai az LMBTQ-társadalomnak. Nemcsak Tobi, hanem az ő szüleinek nehézségeibe is bepillantást nyerhetünk: bármennyire szeretik, bármennyire sokat tesznek érte, még nekik is rendkívül nehéz megélni ezt a folyamatos változást, amin a gyermekük keresztül megy, még akkor is, ha már kiskorában nyilvánvaló jeleit láthatták annak, hogy ő bizony rossz testbe született – és nem azért, mert szerintük gond lenne vele, hanem azért, mert féltik attól, hogy az emberek bántani fogják.
A kötelezők listájára vele!
Hiszem, mélyen és őszintén érzem, hogy a Tobi színei még a legelutasítóbbak lelkét is megérinti. Az a másfél óra ugyanis, amíg leperegnek a képsorok, rávilágít arra, hogy mennyivel gyorsabban fejlődhetne a társadalom, ha mernénk kérdezni és meghallhatni egymást, ha mernénk megszólalni, kifejezni a gondolatainkat, úgy, hogy azt a legjobb szándékkal tesszük, és képesek lennénk a párbeszédre. Amit mi gondolunk, amit látunk, az csak a felszín, alatta pedig mélyen el van ásva a valóság, amelyet, ha megpróbálnánk megérteni és elfogadni, akkor megelőzhetnénk azt, hogy mások tönkremenjenek az önmagukkal való szembenézéstől.
Bárki, aki ellenérzésekkel viseltetik az LMBTQ-társadalom felé, ezt a filmet megnézve megbizonyosodhat arról, hogy a nemváltás, az ember saját magának kifejezése nem múló hóbort, nem a modern társadalom elzüllött fiatalságának furcsa hobbija, hanem egy borzasztóan nehéz és rögös út addig, amíg az ember őszintén meg meri élni az érzéseit nem csak maga, hanem más emberek előtt is. Mert ez a közel másfél óra felfedi azt, hogy bármennyire vágyik valaki a nemváltoztatásra, egy ilyen kockázatos és rendkívül fájdalmas műtéttel kapcsolatos döntést még neki is nehéz meghoznia.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azok számára egyenesen kötelezővé tenném a film megtekintését, aki nem érti, hogy miért lenne fontos nem csupán elérhetővé tenni, hanem biztosítani is az érintett fiatalok számára a megfelelő segítséget és az iskolai felvilágosítást. Ez a film pont attól lesz szerethető, hogy teljesen hétköznapi jeleneteken keresztül mutatja be Tobinak és szüleinek útját – olyan helyzetekben, amikkel az ember nap mint nap találkozik.
Az élet legnagyobb iróniája, hogy ez a film pont a melegellenessé eltérített pedofiltörvény elfogadása után pár nappal került a mozikba. Ez a film nem egy propaganda, csupán egy történet, amely minden nézőjének sokat tud tanítani a feltétel nélküli szeretetről és elfogadásról, kortól függetlenül. Pont ezért lenne fontos, hogy a tizenévesektől kezdve az idősekig mindenki számára elérhető legyen. Meg egyébként is: ez a film akkor is nélkülözhetetlen, ha nincsen aktualitása a hatalom részéről, hiszen ahány színe van Tobi hajának, annyi színe van az emberiségnek. Akik mi vagyunk. Egytől egyig.
Fotó: A film Instagram-oldala
