Apa és lánya először együtt a Baltazár Színház új darabjában – interjú Keresztes Annával és Keresztes Sándorral

2022. február 15.
Apa és lánya mindketten a színészi pályát választották. Egyikük a Miskolci Nemzeti Színház, másikuk a Baltazár Színház társulati tagja. A világot tartó oszlopok című új Baltazár-előadásban azonban Keresztes Anna és Keresztes Sándor első alkalommal közösen is színpadra lép.

Anna, 21 éve vagy a Baltazár Színház társulati tagja. Elmeséled, hogy kerültél a színházhoz?

Anna: Iskolába jártam, mielőtt a Baltazár Színházhoz kerültem. A társulat akkor Ferencvárosban volt. Dóra (Elek Dóra, a társulat igazgatója – a szerk.) az első próbán arra kért, hogy játsszak el két szerepet. Nagyon tetszett neki, ahogy csináltam, és bevett a társulatba. Az első előadás, amiben szerepeltem, a Gondolj rám szívesen volt, be kellett ugranom egy másik színész helyett, aki épp nem érezte jól magát. Dóra különben már korábban is látott engem, ahogy az Új Színházban egy premierbulin táncoltam.

Anna és édesapja, Keresztes Sándor

Melyik előadás volt ez?

Anna: Az Éjjeli menedékhely, de csak azért emlékszem rá, mert Kaszás Attilával táncoltam akkor.

Sándor: Erre én is emlékszem. Anna odament Kaszás Attila akkori barátnőjéhez, és megkérdezte tőle, hogy „táncolhatok a fiúddal?” Ő pedig össze-vissza ölelgette Annát, hogy milyen rendes, hogy megkérdezte.

Milyen volt a kezdeti időszak számodra a Baltazárban, Anna?

Anna: Eleinte nehéz volt becsatlakozni a többiek közé. De aztán megszerettek, és színésznő lettem.

Sándor, te hogy emlékszel vissza erre az időszakra?

Sándor: Anna speciális szakiskolába járt akkor, tizedikes volt. Az iskola igazgatónőjével beszélgettünk akkoriban arról, hogy jó lenne, ha leérettségizne, és le is tudott volna érettségizni valószínűleg – matematika nélkül. Ám amikor elkezdett a színházban is dolgozni, akkor úgy láttuk, hogy a két elfoglaltság egyszerre túl sok időt és energiát vesz el Anna életéből – így végül is csak a tizedik osztályt fejezte be, az érettségiről lemondtunk. Eleinte minden alkalommal elvittem autóval a színházba, de egy idő után, amikor már megtanulta, hova kell menni, egyedül járt dolgozni.

Anna, te is úgy érezted, hogy jó váltás volt a suli után a színház?

Anna: Nagyon jó volt, igen. De tanulni is nagyon szerettem. Szorgalmas voltam és kitartó, néha le se feküdtem este, és mindig ötösöket kaptam. Kivéve a matekot, az nem ment jól.

Sándor, szerinted te mennyire befolyásoltad Annának a színészet iránti érdeklődését?

Sándor: Anna színházban nőtt fel, rengeteg előadást látott miattam, de sosem éreztük rajta azt az igényt, hogy ő is színész akar lenni. Szeretett táncolni, könnyen teremtett kapcsolatokat a kollégáimmal, mindenki mindenhol nagyon szerette, bármelyik színházban dolgoztam. A Baltazár Színházra Verebes István hívta fel a figyelmemet, aki igazgatóm volt Nyíregyházán. Akkor mentünk el Elek Dórához, és mint a kés a vajba, úgy lépett át Anna a civil életből a színházi világba. Dóra akkoriban arra kért minket, hogy itthon ne adjunk neki semmiféle színészi segítséget. Neki nagy gyakorlata volt abban, hogyan lehet kihozni a maximumot egy Down-szindrómás emberből.

Anna: Apám és én nagyon sok biztatást és erőt adunk egymásnak a hétköznapokban és a munkában is. Emlékszem egy Múló Rúzs előadásra például, amit teljesen betegen játszottam végig, apu meg ült a páholyban, és ott drukkolt, küldte nekem az energiát. Ezzel sokat segített abban, hogy jól tudjak játszani. Máskor meg én szoktam neki felolvasni a végszavakat, ha éppen szöveget tanul.

Biztosan sokat láttátok egymást színpadon. Melyik előadásban/szerepben láttátok a legjobbnak egymást?

Anna: Én minden szerepben nagyon szeretem az apámat. A Vadorzók című előadást például nagyon szerettem az Új Színházban, Horgas Ádám rendezésében. Ott is rendőrt játszott, mint most, A világot tartó oszlopokban.

Sándor: Az egy zenés szórakoztató előadás volt, de nagy szeretettel és élvezettel játszottuk, és a közönség is imádta. Viszont amikor Annát először láttam színpadon, az nagyon meghatározó élmény volt számomra. Én tudom, mit jelent a színházi katarzis, nézőként is átéltem már párszor. Amikor először láttam Baltazár Színházat, akkor is ezt éreztem, vagyis talán akkor éreztem ezt a legerősebben életemben. Ez az érzés egyszerre emelkedett, szomorú és boldog – nagyon nehéz vele megküzdeni, sokan nem is képesek arra, hogy elfogadják ezt az érzést, igyekeznek eltávolítani maguktól.

Anna: Nekem sok kedvenc előadásom van a Baltazárban. Szeretem a táncos előadásainkat, a Pitypangot és a Port, szeretem a Kőválaszt, Az üstököst, a Nézzünk bizakodva a jövőbe című Örkény-előadásunkat, de most a legnagyobb kedvencem az új előadásunk, A világot tartó oszlopok. Nagyon jó együtt dolgozni ennyi vendégszínésszel. (Keresztes Sándoron kívül szerepel az előadásban Básti Andrea, Felföldy György és Formán Bálint is meghívott művészként – a szerk.)

A világot tartó oszlopok című előadás egyik jelenete 

Sándor, milyen élmény volt a Baltazárral próbálni?

Sándor: Fantasztikus próbafolyamat volt. Néha kifejezetten azt éreztem, hogy az átlagosnál sokkal profibb csapatmunkában veszek részt. Nagyon sok helyen játszottam életemben, és egyes, magukat profinak nevező színházak próbái messze nem olyan színvonalasak, amilyenek ezek a próbák voltak. Ráadásul kaptam egy elképesztően jó partnert, Vörös Ferencet, aki remekül improvizál a színpadon, nem lepi meg semmi, bármire tud reagálni.

Két rendőrt alakítotok Vörös Ferenccel – két vígjátéki karaktert. Ugyanakkor a jelenet komoly, az életünket érintő problémákról beszél. Mesélsz kicsit a szerepetekről?

Sándor: A hatalom görbe tükrét mutatjuk fel ebben a szerepben, és a hatalom visszásságait könnyebb vicces formába öntve megmutatni. Ugyanakkor ez a téma nagyon kemény is: a jelenetünk a szabadságról szól, arról, hogy van-e egyáltalán. Vagy, hogy kik vannak valójában fogságban. Hiszen azok is lehetnek fogságban, akik a rácsokon kívülről nézik az állatkerti állatokat. Ezeket a kérdéseket feszegeti Vörös István szövege, persze, nem ilyen konkrétan.

Anna, te az előadás egyik főszerepét játszod, Kerti Adélnak hívják a figurádat. Ki ez lány?

Anna: Kerti Adél nagyon nagy lehetőség, és nagyon nagy szerep is – hálás vagyok azért, hogy megkaptam. Azért is fontos nekem, mert a próbafolyamat kezdete előtt veszítettük el az édesanyámat, és én írtam erről egy verset, amit Elek Dóra beleépített az előadásba. Kerti Adél különben egy megmentő: az első részben megment egy gólyát, a második részben egy családot a részeges, agresszív apától, a harmadik részben pedig saját magát és barátját, a költőt próbálja kimenteni a börtönből.

Próbáltatok közösen otthon erre az előadásra?

Anna: Külön-külön szobában tanultuk a szerepet, aztán, amikor már nagyjából tudtuk, akkor végszavaztunk egymásnak. A szövegtanulásban pedig sokat segített nekem Básti Andrea, amit nagyon köszönök neki.

Sándor: Egy kevés felkészülés volt csak, de itthon igyekeztünk civil emberként viselkedni – ez persze nem mindig sikerült. De nagyon érdekes volt, hogy az egész próbafolyamat alatt ki kellett zárnom a szülői mivoltomat. Mondtam is Annának, hogy a próbán nem lesz olyan, hogy „apa, gyere, probléma van, segíts”. Ott egy kolléga vagyok én is, és külön dolgozunk, mindenki a saját dolgával törődik. Néha persze belekotyogtam azért, amikor már nem tudtam visszafogni magam, de a legédesebb az volt, hogy Anna pár napig tartotta magát a megállapodásunkhoz, majd egyszer csak azt mondta, hogy „apakolléga, gyere, segíts”. Ezen nagyon nevettem.

A világot tartó oszlopok című előadás egyik jelenete 

A világot tartó oszlopok című előadás a legfontosabb emberi értékeket állítja a központjába, azokról mond el egy történetet. Számotokra melyik a legfontosabb emberi érték?

Anna: A szeretet a legfontosabb dolog az életünkben. Ezt próbálom átadni a színpadról a nézőknek is minden alkalommal.

Sándor: Én is a szeretet mellett teszem le a voksomat elsősorban, de a becsületesség sem egy utolsó dolog, meg a kitartás, a barátság. E hétköznapi értékek nélkül nem érne semmit az élet.

Szerző: Puskás Panni Fotó: Baltazár Színház

Olvass tovább!