Teljesen felkészületlenül, zéró háttérinfóval csöppentem bele a 2016-os indulása óta három évadosra duzzadt BBC-sorozatba, a Motherlandbe (magyarul: Anyaföld), ami nemrég az elejétől a végéig elérhetővé vált az HBO Max jóvoltából. A londoni anyák nehézségeit parodisztikusan bemutató brit sitcom nem lesz világszám, de legalább érdekes társadalmi jelenségeket és az együttérzésünket kivívó típusfigurákat mutat be, ráadásul minőségi szórakoztatásként teszi mindezt.
A főszerepben a kétgyerekes Julia (Anna Maxwell Martin) próbál egyensúlyozni munka és szülői teendők között (magánélete nincs), leginkább nagy-nagy pofára esésekkel. Súlyosbítja a helyzetet, hogy éveken át nyugdíjas anyja nevelte a gyerekeit, mígnem egy nap a nagyinak elege lett, és azonnali hatállyal felmondott. Attól kezdve Julia nyakába szakad a gyerekek fuvarozása, a szülői munkacsoportokon való részvétel, a szülinapi zsúrok szervezése és lebonyolítása, valamint tucatnyi egyéb elintéznivaló – lényegében mintha másodállást vállalna, fizetés vagy bárminemű kompenzálás nélkül. Folyamatos dührohamokkal, a teljes összeomlás szélén egyensúlyozva teljesít.
Nem különösebben lelkesíti az sem, hogy a többi anyával ezentúl szorosabb kapcsolatot kell ápolnia. Így kerül be a képbe Liz (a komikus Diane Morgan), aki munkanélküli és egyedülálló anyaként a szülői munkaközösség állandó céltáblája, rendre kiközösítik, aztán valahogy mindig kivágja magát a szorult helyzetekből. Vagy ott van az irányításmániás Amanda (Lucy Punch), aki valamikor a kertváros szőke bombázója volt, jelenleg a többi szülő felett zsarnokoskodik kiváló érzékkel. Az ő jobbkeze Anne (Phillipa Dunne), az örök alkalmazkodó, aki próbál mindenki más kedvében járni, tartja bennük a lelket, miközben vele senki sem törődik igazán. A második évadban hozzájuk csapódik Meg (Tanya Moodie), az első ránézésre magabiztos és harsány anyatigris, akinek a jelenlétében még inkább elszabadul az őrület.
Valahol közös bennük, hogy nincs idejük saját magukra, állandó rohanásban vannak, nem kommunikálnak őszintén az érzéseikről, hazugságokkal leplezik a problémáikat, és ahelyett, hogy összefognának, inkább vetélkednek egymással. Így vagy úgy, de egyikük sem kap kellő támogatást a házastársától. Az ugyancsak háttérben tartott gyerekszereplők miatt egyébként gyanús, hogy az anyák magukra hagyottsága itt a tét. Az ábrázolt élethelyzetek természetesen karikírozottak, mégis fájó látni, hogy az alkotók mennyire keveset gondolnak a férfiak családban betöltött szerepéről.
Julia férje, Paul konkrétan sosincs otthon. Többnyire kávézókból, céges bulikról, csapatépítőkről jelentkezik be telefonon, jelezvén, hogy rá bármikor lehet számítani, aztán gyorsan elköszön, mielőtt valóban hazarendelnék. Ha tehetné, Julia ugyanígy viselkedne. Nem derül ki, hogy a társadalmi elvárásokon felül milyen egyéb megfontolásból vállaltak gyereket. A többi férfi még ennyire sincs jelen, csak akkor kerülnek szóba, amikor a feleségük panaszkodik rájuk valamiért (hűtlenség, túlórák, állandó távollét). Az egyetlen apafigura, akivel találkozunk, egy háztartásbeli apuka, Kevin (Paul Ready) – róla viszont minden negatív közhelyet elmond a sorozat: feminin, nincs tekintélye, nem szeret dolgozni, a felesége is lenézi, mások szemében is idegesítő alak.
Miközben nálunk évek óta Szél Dávid (Apapara) és Szily László (Kitolás) apakönyvei árnyalják a szülővé váló férfiakról keringő sommás véleményeket, az angolok tulajdonképpen már az ezredfordulóra hozták azokat az alapműveket (Nick Hornby: About a Boy, Tony Parsons: Man and Boy), ahol az apák felelős szülővé érését követhettük nyomon. Ezért is meglepő, hogy a producer-író Sharon Horgan (egyik előző munkája a Válás Sarah Jessica Parkerrel) sorozata mintha nem venne tudomást ezekről a szerepfejlődésekről. Nem mintha a női karaktereket kímélnék az alkotók (legtöbbjük elkényeztetett és önző), de a férfiak még csak esélyt sem kapnak, hogy valami értékelhetőt mutassanak magukból. Beszédes, hogy az amerikaiak visszadobták az Anyaföld ötletét, nem láttak benne fantáziát, így került át Angliába a történet.
Ugyanakkor helyenként elképesztően vicces egy-egy jelenet; nem véletlen, hogy a forgatókönyv több díjat bezsebelt. Jópofák a teljesen használhatatlan vidéki nagyszülők, a fontoskodó iskolai alkalmazottak, a különböző nemzetiségű, kivétel nélkül élelmes bébiszitterek. Rengeteg pontos észrevétel a multikulti londoni középosztályról. A leegyszerűsítések ehhez képest még inkább szembeötlőek a női-férfi tengelyen. Lényegében a nők szívnak, a férfiak meg értetlenkednek, hogy ugyan mi bajuk van.
Ha megnézzük a hasonló témákat boncolgató egyidejű sorozatokat, kitűnnek a szemléletbeli különbségek. A nyugat-német politikai korrektséget kifigurázó Különös szülők (Andere Eltern) fele-fele arányban foglalkozik anyás és apás konfliktusokkal, az ausztrál Babapara (The Letdown) igazi közösséget kovácsol az anya-baba klub tagjaiból, köztük egy otthonülő apával, aki ettől még vonzó karakterré tud válni, míg a sokévados kanadai Dolgozó anyák (Workin’ Moms) kitér a férfiakat nyomasztó stressztényezőkre is, bár alapvetően a dolgozó családanyákra háruló többletfelelősséget taglalja. Teszik ezt úgy, hogy az Anyaföldhöz hasonlóan a nevettetés a fő céljuk.
A britek sokat emlegetett sajátos humora a társadalmi gúnyrajz melegágya. Senkit nem kímélnek, nincsenek tabuk, és időnként olyan torz tükröt állítanak elénk, hogy a néző kifejezetten kellemetlenül kezdi érezni magát. A sorozat anyáit a végére mégis a szívünkbe zárjuk. Talán pont azért, mert átéljük a sebezhetőségüket, miközben látjuk, milyen kitartóan próbálkoznak, és hisszük, hogy nem teljesen reménytelenek. Julia megérti, hogy barátokra van szüksége, Liz felülkerekedik a sértettségein, Amandáról kiderül, hogy a sekélyes felszín rétegzett érzelemvilágot takar.
Állítólag zajlanak a negyedik évad tárgyalásai. Bárcsak az eddig zárójelbe tett férjek és apák is kiérdemelnék végre, hogy jobban megismerjük őket. Attól nem ér kevesebbet a nők által hozott rengeteg áldozat, ha mellé pakoljuk a férfiak őrlődéseit és ügyetlenkedéseit. A két halmaz egyként járul hozzá a családok boldogságra tett kísérleteihez.
Fotó: HBO MAX
