Az idős Olive Kitteridge-dzsel indul az első rész, ahogy a fák között gyalogol, kezében egy régi tranzisztoros rádióval, búcsúlevéllel és egy pisztollyal. Aztán nagy ugrás, 25 évvel vissza az időben, és megismerjük a Frances McDormand által zseniálisan játszott címszereplő Olive Kitteridge családját, a férjét, Henryt (Richard Jenkins, szintén zseniális a szerepben) és fiát, Christ (a felnőtt Christ John Gallagher Jr. alakítja). Henry egy Valentin-napi képeslapot ad át Olive-nak, aki még annyit sem mond rá, hogy köszöni. Azonnal érezzük, hogy nem minden tökéletes ebben a házasságban. Ami még szomorúbb, mélyen tudjuk, hogy a család ábrázolása valahol a valóságban gyökerezik.
Olive egész életében viseli apja tragédiájának bélyegét, aki öngyilkos lett még a nő gyermekkorában. Azt is nyíltan elmondja, hogy a mentális betegségek végigkísérték a családjuk történetét, ami alól ő sem kivétel. Ugyanakkor gyógyszert nem szed depressziójára. Ami ironikus, hiszen férje, Henry a Maine-ben található kisváros patikusa, és ugrik azonnal, bárkinek segítségre van szüksége. Felesége ki nem állhatja ezt a kedvességet, gyengeségnek tartja. Annyiban igaza is van, hogy Henry a hűtlenség határán táncol, amikor új alkalmazott érkezik a patikába: Denise (Zoe Kazan), aki nem sokkal ezután megözvegyül. Henryt annyira megindítja veleszületett naivitása, de nem lehetünk biztosak benne, hogy csak egyfajta apai védelmező ösztön működik benne. Ugyanakkor Olive sem ártatlan, szerelmes tanár kollégájába, Jim O’Casey-be (Peter Mullan), aki öngyilkos lesz. A házasság tehát nem könnyű. Mindennek a tetejébe vannak pillanatok, amikor a tiszta szeretet érződik Olive és Henry között. Roppant bonyolult együttállás, aminek a kárát egyértelműen a gyermekük, Chris látja, aki az időzített bombaként ketyegő kapcsolatban nő fel. Hosszú időbe telik neki, mire megérti, hogyan befolyásolta saját felnőttkori döntéseit szülei házassága. Súlyos beszélgetések hangzanak el anya és fia között, ahogy később anyját hibáztatja saját rosszul végződő házassága miatt is.
Eközben Olive Kitteridge ezeknek az embereknek és az elfojtott érzelmeknek az esettanulmányává válik, amihez a kisváros, Maine kellően nyomasztó atmoszférát biztosít. A család mindennapi életének banalitása szépen kirajzolódik a vidéki közegben.
Hatalmas kihívás úgy felépíteni egy depressziós karaktert, hogy ne legyen depresszív. De Frances McDormand nem véletlenül zseniális színész, alakítása ezúttal is tökéletes. Olive Kitteridge kicsit olyan, mintha A három óriásplakát Ebbing határában főhősének, Mildred Hayesnek a távoli unokatestvére lenne, akinek megformálásáért McDormand az Oscar-díjat is hazavihette. Hasonlóan embergyűlölő és sztoikus személyiségek. Az Olive Kitteridge-ben azonban magyarázatot is kapunk rá: túl korán kellett megtapasztalnia, hogy a világ egy rossz hely és felesleges a kegyelemben reménykedni. A folyamatos reménytelenség az arcán mély hatással van a nézőre.
Az Olive Kitteridge nem is annyira a depresszióról, inkább az elfojtásról szól. Arról, amit az emberek nem mondanak ki, csak rakódik bennük a frusztráció egyre vastagabb kérge, és egész életükben hordozzák neheztelést. Bármennyire is nem tűnik szerethető személyiségnek Olive Kitteridge, mélyen megindító az a törékenység, melyet a sztoicizmusa és cinizmusa leplez. Ami az erdőbe vezeti a rádióval, búcsúlevéllel és fegyverrel a kezében. Az biztos, hogy ezt a sorozatot nem lehet csak úgy ledarálni. Idő kell, hogy a történések, kérdések és válaszok leülepedjenek.
Fotó: IMDB
Olvass tovább!
